2008. szeptember 16., kedd

Az alkony

Feltekintek az égre,
Honnan a zápor lápos szája
Szakad.

Ringat esti szellő álmos
Pora, s hozza nékem legszentebb
Kincsem.

Elnémul köröttem a táj,
Fogalmazom némán hozzád szóló
Imám.

Téves kijelentései istennek
És az ámen hangos zaja
Alszik.

Csak ketten vagyunk itt bent,
Míg Isten tekintete felettünk
Ragyog.

Érintésed erejétől gyengül lelkem
Szomorúsága, s megszűnik szívemben az
Alkony.

Vers egy reklámra

Nem vagy elégedett magaddal,
Nem tetszik a melled, a fejed,
Meg a hasad?
A kezed lóg, mint egy
Kéz?
A combodon a bőr narancsként
Hasad?
Feneked túl kemény?
Rozsda lepi már szíved?
Alakítsd át magad egy késsel,
Hiszen szád is olyan hallgatag,
A fejedben az űr megmarad,
De legalább szép leszel
Egy évig,
Utána meg már
Úgyis
MINDEGY!

Reggeli tézis

Vannak érzések, miket nem lehet megfogni. Az olyan pillanatok, mikor ülsz egy robogó vonaton kinézel a tájra, amire éppen abban a minutumban ült rá a nap első sugara.
Meglátod a tájat, és érzed a hatalmas, rád nehezedő több ezer tonna világot, mégis oly könnyedén cipeled. Rádöbbensz, hogy valami űrben élsz, s hogy ez az egész légkör egy meghitt, békés szemhunyás eredménye.
Eszedbe jutnak a mozzanatok által keltett porhanyós félistenek, melyek szelídítik lelked, elfelejtesz egy percre mindent, kitörlődik az összes éved. Újra újszülöttként tudod nézni ezt az egészet, s úgy néz vissza rád, mint az álomkór. A pusztaságban siklasz, látod zavaros elméleteid, látod azt az érzést, amit soha nem tudsz megfogalmazni, mert az emberi elme olyan apró hozzá képest, hogy nemhogy nem tudja megfogalmazni, de még szavakat sem alkotott rá.
Bizarr teremtményei az istennek hívják fel figyelmemet az összeomlott tézisre, mely gond nélkül átcsúsztat egy olyan ihletésű korba, ahol még nem az emberek voltak a teremtés koronái, hanem a teremtés koronája volt az ember.

Egy perc halál

Megvilágít a halál,
Napról napra közelebb búj,
Belém hatol, véráramom
Lesz, s ellep vadul.

A hal áll mélán az
Akvárium falához
Dörgölőzve,
Megnémul,
S feljön a felszínre.

Halál leül a szívem
Helyére, s onnan
Mond imát fejem
Hegyére, kezében
Egy lámpa,
Bevilágít,
Mikor megdobban A szív,
s újra élek.

Miközben

Tested hajlatán a nap
Eltévedt,
Örökre ottragadt,
Álmos legelőkön,
Fényes hegyeken
Pihen, miközben
Éjszaka szeretsz

Egy álmot,
Egy apró pillantást
A sötétbe,
Egy ölelést tőle,
Miközben szeretlek.

Mit?

Megállt előttem egy
Idegen, szájából
Pipa lógott. -
S csak ennyit
Mondott.

Egyre többen

Újra élem, már látom,
Már ott vagyok,
Nem ordibálok.

Lelkem nyugodt
Hallucinációjában
Most kaparom
A falakat,
Látom ékes hangod,
Az égboltról
Szedem le aZ
összes csillagot.

Beépítem lelkem
Sokaságába őket,
Többen leszünk,
Egyre többen.

Élünk ebben a
Testben,
Mint valami
Sajátosan édes
Állatkertben.

Bizony

Egyszer megbasztam
A halált,
És akkor is csak
Nevettem!

De ha most látnám,
Tiszta erőből
Arconcsapnám.

Gyermekként

De jó is neked,
Csak nézel, mosolyogsz,
Alszol, és sírsz.

Érzelmeket gyakorolsz,
Gondolataid csakis a
Tiéd, és senki,

Senki nem veheti el
Tőled, míg isten
Törli a könnyeket.

Találkozás

Belépett lelkem kapuján
Az isten, fényes volt,
Akár ezernyi nap
Lejti táncát.

Az égre néztem,
Majd vissza
Fehér vásznam
Lapjára,
Próbáltam szavakat
Leírni, de nincs
Mit mondjak.

Ültünk, csepegett a fény,
Zúdult alá a semmiség,
Lelkem forrásai mind
Kiapadtak,
S isten folyt keresztül
Rajtam.

Kalóz

Most alszol,
Álmod
Színes fedélzetén
Az alfa hullám
Csap fejed fölé.

Ott vagyok én,
Gondolataid tengerén
Vagyok kalóz,
S most éppen
Feléd hajózok.

Elrabollak,
S örökké
Szívem rácsai
Mögé bújtatlak.

A test teremtése

Reprezentatív csontok
Félelmetes nagyságát
Csodálja a hús,
Ezért átöleli,
Mellébúj.

Az erek már
Csak jönnek,
Szívet is kapok,
Majd az egészet
Belepi a bőr.

Szemeim látásra
Készek, szám már
Szólna, de
Körbevesz a víz.

Éjszaka

Sötétedéstől alkonyatig
Sok az idő hátra,
Előre nézni a múltba,
S vissza, éppen olyan
Múló, mint a
Mai éjszaka.

Vibrál a szem,
A lámpa nem alszik el,
Jobb lenne gyertyát
Gyújtani,
Benned mélyülni el.

Poros padláson az egér
Rágja az ereim,
Forr bennem a tűz,
S forradalmat szít
Testemen egy
Atka, nem is látni,
De érezni a benne
Lobogó lángot,
Mikor a paplan
Alól a fényre
Mászott.

Most itt voltál

Most itt voltál,
Akár egy perc ez a nap,
A sok közül
Minden megmarad,
S átkozza a föld
Ha nem bírja a sóját,
Örökké tartanám
A világnak sóhaját.
Ha te lennél a jutalom,
A pont.

Mint ezer fényes csillag
Az égen ott gagyog,
Valami visszataszító
Köpködéssel,
Raccsoló beszéddel
Mondják vissza
Neked, szeretlek.

Egy szúnyog imája

Én uram, én istenem,
Vénák közé merítsem
Szipkám, orrom,
Add, hogy az embernek számba
Vére folyjon,
Add meg mindennapi emberemet
Ma, hogy aki nem
Lakhat jól,
Annak is jusson.

Karcsapásoktól,
Kutyaugatástól ments meg
Uram engem,
A legfinomabb véráramhoz
Terelgess.
Add meg a sokezer
Testvérnek,
Legyen vére estére,
Legyen tápanyagforrása
A test, melyet ma
Este elénk vezetsz.
Ámen

Egy boldog nap

Ez egy boldog nap,
Boldog szám mosolya
A nap,
Szemeim áztatta könnyek
Most a folyóból
Az égbe dől,
S zúdul alá
A testnek mosolya
Ábrándokkal teli
Istenigaza.

Ez egy boldog nap,
Közben sírok,
Barátra, fivérre gondolok,
Ez még annál is
Boldogabb pillanat,
Mikor kicsit feledve
Megnyugodok.

Lelkem falatjait
Eszi a boldogság,
Az isten minden bizonnyal
Oly jó hozzád,
Mert ez egy boldog nap,
Hiába sírok,
Csak neked
Írom át
Érted hallgat a sírás.

Isten angyalai

Angyalok kötözték meg
Pszichémet,
Hárman ütlegeltek,
S a negyedik faggatott,
Egy követelte az
Elmaradt adót,
Szidta a mindenhatót,
És káromolta az istent,
Úgy nyújtott
Békejobb helyett
Pofont.

A megnyugvás fohásza

Közel érzem magam
Az istenhez,
Míg elfajzott
Lou Reed-et
Hallgatok,
Kezemben a tollat
Szavakba nyaggatom.

Aludni nem hagyom,
S míg te velem leszel,
Addig a világ gondja
Pille terhemnek
Ütköző óriás
Meteor által
Válik semmissé.

Ezáltal a megnyugvás
Fohászát birtoklom,
Veled az életem
Átalszom,
S már nem fáj úgy,
Nem fáj a
Valóság,
Mert elhiszem neked,
Létezik megoldás
A mindenre.

Palacktest

A demagógia szájrágta
Szélein ültem az istennel,
Kezében egy borospalack,
Én éppen pisiltem
Ki lelkem maradványait
A hegyre,
S csorgott alább,
Egyre sűrűbben,
Majd jéggé fagyott.

Ábrándok mikulásai
Hoztak ajándékot,
Mint valami jézusi ige,
Az eső elázott,
Dermedt a fagy,
Mindeközben lelkem
Lüktetése alábbhagy.

Míg istennel beszéltem
Meg mindennapi bajom,
Kezéből a palackot
Kiragadom,
S lelkem helyére öntöm,
Lelkem helyére
Ömlött
Bor vagyok.

Imréhez

Képzeld,
Ma érted áldoztam
Fel apró bogarak
Lélekszakadó hadának
Friss gyümölcsét,
Nem bírom már
Nézni, mióta
Elmentél.

Most tél lesz,
Szakadatlan
Zápor,
Lelkemből készítek
Emlékednek
Karámot.

Benézek a szobádba,
Már nem vagyok
Fáradt,
Érted égetem föl
Mindazt,
Ami száraz,
Miattad bújtatom
Ünneplőbe lelkem,
Amikor szobádba
Teérted lépek.

Búcsúzni akartál

Búcsúzni akarsz,
Mond, hogyan tegyem,
Arcod, s kezed
Fürtjeimben lebeg.
Bátyám maradsz,
Amíg csak élek,
S érted hallatom
Hangodon a dalt,
Még a vakond,
Az is csak érted
Kapar, ás,
Meg nem szűnő
Lélek-kaparás,
Mi megeszi
Lelkem.

Hát búcsúzni akartál,
Hát búcsúzni nem fogok,
Lelkeden a szó,
Testeden a föld,
Mint én lelkemen
A test,
Ugyanúgy
Eltakar.

És most

Mint vihart oszlató, felhőket
Gyilkoló napsugár törte
Át szívem, már úgy
Érzem, nem csak szeretlek.

Már érzem az univerzum
Belső hangját, megértem
Általad a föld alakját,
S mint kéklő napsugár
Ragyog az égen,
Átérezlek,
Érted félek.
Remegő hangon
Oszlatok
Tömeget,
Ha megérkezel.

Nagyvárosi körforgás

Én minden embert
Szeretek,
Kivéve akit soha
Nem ismertem.
De őket nem is fogom,
Nézem, ahogyan
Forognak a
Villamoson,
S máris elfog
A gyűlölet,
Apró tetvek ők
A nagyvárosi
Körforgásban.

Átlépek veled

Ha nem nyitja ki
Senki, majd én
Megteszem,
Rád nézek, s erőltetett
Mozdulattal szétfeszítem
A rám telepedett
Dimenziós teret,
Mindent feladva
Átlépek veled,
Egy olyan világba,
Ahol nincsenek
Ketrecek.

Most este van,
De fél perc, és
Jön a reggel,
Most szeretlek,
Ez változni aligha fog.
Mégis reggel
Elmossa a sötétet,
Hogy lássalak,
Mikor magadról te
Is letéped,
Átlépve együtt a
Holnapba.

Félek

Bánt valami,
Bennem van,
De nem tudom,
Hogyan mondjam.

Félek, egyszer
Megszokod,
S már csak
Szokásod hiú
Érveiből
Adsz választ rá,
Félek, ha nem
Mondom,
Elfelejted,
S elrepülsz messze.

Félek, ha te
Nem lennél,
Most egy fának
Mondanám szűzies
Tekintettel,
Nem pedig neked
Hangos, remegő
Hanggal,
Az esti harangszóval
Imádkozva érted,
Ismételve,
Mennyire szeretlek.

Miként elmúlik

Vágyom,
Hogy átölelj,
S nézz mélyen szemem
Árkába,
Nézd,
Miként elmúlik
Az élet,
S ez csak
Veled szépülhet.

Láncreakció

Elestem egy gombostűben,
Ma még az is nagy
Akadály nekem,
Ma megettem a
Hold felét,
A másikat nektek
Meghagyom,
Legyen, ki vigyáz
Rátok.

Természeti szerelmeim
Elhullanak,
A tenger iránt érzett
Vonzalmam
Huzalai eltűnnek,
És már a dunába
Menekülni, azt
Sem tudok.

A hold maradt,
Mint egyetlen titok,
Rá nem haragudhatok.

Gondolatmenet

Ha nem te lennél,
Kit most szerethetek,
Én sem azzá válnék,
Kit szeretni tudnál.

Egy percem

Még van egy percem,
Melybe minden
Belefér, bele talán
A világ fele,
De én csak
Téged
Helyezlek
Bele.

Egymásnak

Ha te lennél az életem,
Már én lennék a tiéd,
Ha én veled születtem
Volna,
Akkor bizony most egy test,
De isten is rájött,
Pazarlás volt,
De így lett szép,
Most örül
Az ég velem,
Hogy megismertelek.

A békülésről

Mikor harmadszor
Meghaltam,
A kakas már nem is
Szólt,
A harangot kiöntötték
Már ágyúnak,
Az öregek kihaltak
Falumból.

Mikor harmadszor
Vittek a halálra,
Az isten is csodálta,
Hogy ismét,
Ismét lábra álltam.

Most már nehéz,
Ez kegyetlen tévedés,
Mégsem szidom
Azjóistent,
De békülésről
Sz sem eshet,
Békülésről
Szó sem lehet.

Perpetuum Mobile

Felhúztam
Az agyamat,
S most idegességem
Ránehezedik a világ
Üvegházhatására.

Felhúztam
Az órámat,
S most percei próbálnak
Mondani nekem valami
Problémamegoldást.

Felhúztam
Egy hóhért a fára,
De levágta, hogy kezében
A késsel önmagát levágja,
S megmenekül.

Felhúztam
Egy lenkerekes kisautót,
S most száguld körbe
A világban, meg nem áll,
Csak megy tovább.

Szörnyű vers

Bárányfelhők
Húznak el a picsába,
S ez most egy
Szörnyű vers lesz,
Nem érdekel az
Esztétika,
És a ti fületek.

Most mindenki
Mondja meg őszintén,
A halál jön el értünk,
Vagy mi keressük
Értelmét?

Az eszmék leborulnak,
A Demszky-híd ragyog,
De most megyek,
S az egészet lerombolom.
Aknákat helyezek
Fületekbe,
Hogy mondhassátok,
Terrorista vagyok,
lelketek terrorja.

A halál bocsájtja
Meg bűnötök,
De nem menekültök,
Míg bárányfelhők
Húznak el a picsába.

Akarom

Állok előtted,
S ha most nem csókolsz,
Most nem ölelsz,
Ne tedd soha.

Ha most nem sóhajtsz,
Ha nem mosolyogsz,
Őrizz örökre.

Ha most nem szólsz,
Ha most nem látsz,
Ne légy enyém,
Soha.

Vezérfonál

Kezedbe adom lelkem,
Vigyázz rá,
Ne vigye el a
Cethal,
Most téged lágyan
Simogat az isten,
Ebből kérem én
Is részem.

Kezedbe ajánlom életem,
Hogy te legyél
Vezérfonala
A végtelenbe
Vezető
Labirintusomnak.

Most miért nem

Ha most látnálak téged,
Amint odaát alszol,
Ha most én is ott
Lehetnék,
Nem tágítva
Csak ölelném
Lelked.

Feküdnék melletted
A földben,
Ugy egy tonna
Vízzel eltemetve.

Most nem nevetsz,
S nem ordítasz le,
Nem mondod:
Takács Laci,
Gyere ide!

He, na mi van már?
Most miért nem
Ordibálsz?

Teremtésem

Megteremtett,
Rám lehelt, s megteltem.
Félrenyelt, köhintett,
Ezzel elszúrva mindenem.

Lelkem jórésze
Kifolyt belőlem,
Rá a mennyország
Márványkövére.

Jött a gondos cselédje,
Serényen felmosott,
S a földre csavarta,
Mi maradt belőlem.

Esőként hullott
Lelkem maradéka,
Beáztatta vele
Az egész vidéket,
S most ott keringek
Én is
Valamely tengeren.

Százszor megköszönlek

Érzelmeket reggelizve
Keltem fel a napot,
Száműzve a világból
Már csak a
Tied vagyok.

Nem érdekel a
Szórólapos ribanc,
Aki a Nyugat-reklámra
Hívogat,
S nem érdekelnek
Már az ábrándos
Délutánok,
Amikor tudatlanul
Nem terád vágytam.

Isten biztosan a
Legboldogabb pillanatában
Teremtett Téged,
Mikor megalkotott,
Kérdés volt,
Elenged-e.

Megsajnálta álnok imáim,
Melyek érted hangoztak,
Így elküldött nékem,
Csak hagyjam már abba.
Tőlem viszont már aligha menekül,
Mivel most százszor,
Naponta százszor
Megköszönlek.

Miskolcra

Szakítsatok belőlem,
Vigyetek magvakat,
Ültessetek el,
Ott, hol Fecském
Most van.

Déli, derűs szellő
Szárnyán érkezem,
Ledobnak egy
Miskolci tér álmos
Földjére,
S ott növekedem most.

Elavult pillanatok

Fejemben alszotok,
S lábam az erő,
A kifosztott magány
A mából, a késő,
Korai órákból
Megmaradt lelkiség,
A mivoltnélküliség,
És az ébredés.

Kezem helyett vagytok
Végtagok, míg én
Csak ordibálok
Forró, tüzes fejjel,
Leverten ébredek,
Szénanáthát kapok,
Ha közétek megyek.

Lássátok alvó pokrócok,
Miként éjjel takartok,
Úgy hidegül el tőlem
Az est, s már szoknyája alá
Nem is nézek be.

Tévedés

Tévedtem, mikor azt mondtam,
Szemedben meglátom önmagam.
Már nem látok semmit,
Csak téged,
Lelkedből tisztul ki
Önarcképem.

Én és az isten

Apró elemekből egy
Ember lettem,
Felcseperedtem,
Hazug állításból
Igazzá váltam.

Látja lelkem a vak
Isten, mellettem jön,
Fogja búsan kezem,
Már nem ő vezet,
Én vezetem,
Nézze meg,
Hol voltam,
Merre mentem.

Jön mellettem,
Jön sírva,
Átkarol egy pusztáson.
Itt mi történt? -
Kérdezi fordulva
Szemeim felé,
Hadd lássam szemeiddel,
Miként látod
A tájat.

A vak istent érzem,
Miként szemem helyett
Tekint,
S mondja búsan,
És zokogva,
Látod,
Ott vagyok megint.

Egész

Ha keresi az ember a jót,
Már az feledteti valamelyest
A rosszat, s mint vakon
Bíztam én is a tollban,
Úgy hiszem azt,
Mára megjavultam,
Mint derék katona a téren,
Megyek neki az ellenségnek,
Kezemben a szavak fegyverével
Vértbe öltözve
Gyűlölöm ezt az
Egészet.