Rágyújtok

Rágyújtok,
Cigarettám zabálja
A levegőt.
Le kellene tennem örökre,
De nem megy.
Mintha a pillanatot ragadná
Ki, és adná vissza nekem.
Vagy netán tuborg édes
Sörízére akarnám szívni.
A bor nem alkot bennem,
Inkább csak szól hozzám.
Mellé komor érzések
Mély értelme hagyja el
A szám. Mintha tudnám,
Mit mondok.
Mintha okosabb lennék ezernyi
Jogásznál.
Hát persze.
Mit tudnak ők az életről.
Csak ültek egy padban,
S tanárra meredtek.
De egyenként biztosan
Mindegyik sokat ér,
De együtt nem mások,
Mint hazug emberek
Másokért.
Értem is.

A cigaretta viszont csak ég,
Csak halmaza változik,
S lesz enyém.
A semmi. Vagy netán tényleg
Szorgosabb a tüdő
Szűkülete után.
Talán azért zilál.
Megfagyott bennem a füst.
Kátrány, és feketeség
Eszi most testem.
Én mégis
Elteszem.

Bor, és cigaretta kavalkádja,
S ha már nem kell a bor,
Sört iszom.
Abból is csak egy kortyot.

Nem kell a földi halandó
Ének, most hallgatok
Egy felettébb merész zenésznek
Kijelentett hangot.
Fecskémet hívom,
Mindjárt,
Csak előtte
Még meggyújtom
Cigarettám.

Fecske, mond

Mi bánt? Mi zavarja lelked?
Nyugodni jöttem hozzád,
Hogy megnyugodj velem.

Mond, mi az, mit nem tudsz
Kimondani, mi az, mitől
Fél remegve valód,
Mi az, mi e földi életre
Nem való.

Mond, mi az, mit elmondanál
Még? Mond, ne félj,
Mondom én is, hogy
Hallja meg a világ.
Áruló lelkem teérted
A hűség zálogát
Húzta fel,
S most biccent fejem,
Hogy létezel.

Elhiszem, s tudom,
Mi fáj, az a múlt,
S mit kitörölni nem lehet,
De egyszer majd kifakul.
A rosszakból jó lesz,
Mint írtad is kedves,
A végén minden
Rendben, s csendesen fog
Ülni, és nézni,
Miként hajol fa a dunának
Partjára,
Úgy hajolok én is majd
Kezednek fátylába.

Majd nézem két szemed,
Mint senki más nem nézte,
S őrzöm tekinteted,
Hogy soha ne feledjem.

Álmaim lomha dolgaiba
Csak téged engedlek,
Senki nem tudhatja,
Mi volt,
S mi az, mi elenged tavaszi
Zápor hideg cseppjeire,
Az volt nekem a múlt,
S minden tévedését
Hamis pohárként
Üríti ki isten.

Most lelkem fáradt,
Megnyugvásra vár,
Most hallom hangod,
Miként szól,
Miként létezel apró
Faágak alatt,
S miként te sütsz a
Napról, mert ki vagy,
Ki vagy nekem,
El nem mondható,
Kinek mosolya a halandó
Emberi felfogás
Csodája.

Örülök, hogy te vagy
Nyári záporom,
Te vagy a vihart csendesítő
Szél, s te vagy,
Kitől szívem semmit
Sem remél,
Mert tudom,
Érzem, mindig
Mellettem vagy.

De tudd, nem adok semmit,
Mit nem kérnél tőlem,
Azt adom, ki vagyok,
S megváltozni
A maradandó kék
Ég alatt nem fogok,
Mert személyiségem
Enyhe zavarában
Már teljesen te vagyok.

Hajnali képek

Hajnali háromkor
Kipattantak szemeim.
Felkeltem,
És roskatag testemre
Néztem.
Kikészültem.

Aludni akartam vissza
A megnyugvás perceibe,
Mikor is agyam kikapcsol,
És nem törődök semmivel.

Nem bírtam. Képek jöttek
Valami érdektelen helyről.
Nem emlék, s nem is a jövő.
Egy szobában voltam,
Nem is mozdultam.
Mintha ténylegesen
Azon a helyen lettem
Volna.
Összevisszaság.
Valami badarság lehetett.
Nem voltam még
Ezen a helyen.
Lehet, álmodban voltam
Ébren.
Egy ágyon zoknik heverésztek,
Nem volt rendje, de mégis
Minden a helyén volt.

Aztán egy ablakból tekintettem ki,
Egy sárga boltozatra néztem,
Téglás félkörívet
Írtak a képre.
Lenéztem,
Úgy négy emeletnyit,
Egy utca sora zárta a képet.

Majd megint vissza az egész
Elejéhez, és így tovább.
Nem tudom felejteni.
Az 'elesdé' sem adott
Soha ilyen pontos képet,
Sem másmilyen szerek nem
Hoztak hatásos vizualitást.

A boltozat. Az a sárgára festett
Ház, soha nem láttam,
De ismertem hiányát.
Ezután valami más jött.
A sötétben egy elemlámpa,
És egy lány ment elől.
Valami virtuális álom.

Ezután sötét lett minden.
Majd egy alakot véltem látni
Egy pixeles játékban.
Érdekes, gondoltam, ilyet se láttam.
Nem aludtam, csak szememet
Becsukva figyeltem a képekre.
A kis ugrálós játék mechanikája
Úgy ahogy megmaradt,
De az alak formája testvéremre utalt.
Hangok nem voltak,
Éber képek lettek a fejemben.

Hosszadalmas idő telt el,
S úgy két óra múlva már
Ki kellett kelnem.

Szerelmi vallomás

Te vagy lélegzetem,
Minden szavam
A Tiéd.

Kifejezni nem lehet
Szerelmem, hogy
Érted égek én,
Hogy nap mint
Nap csak azért
Kelek,
Hogy veled
Legyek.

Álmodni rólad,
Mint akáclevél
Hull a fáról,
Oly csodás,
De veled lenni
Mint megannyi
Isteni teremtés,
Élni és szeretni
Téged,
Ezenkívül semmi más
Nem éltet.

Hazafelé

Képzelem,
Most szótlanul
Mosolyogsz
A vonat ablakán
Ki a sötétbe.
Tekinteted
Megrázza a
Tájat,
És sok ember
Most azért
Fáradt,
Hogy te
Hazajuss.
De ne törődj
Most velük,
Helyetted
Én köszönöm,
Hogy visznek,
És vigyáznak
Rád.

A test

A test egyfajta
Lélekkabát,
Egy húsos
Magzatvíz.
Egy hordó
A bornak,
Vagy héja a
Fának.

A test egyfajta
Borospince,
Ha megiszod
Belsejét,
Üressége
Megsorvasztja
Önmagát.

Demagógia

Mondod, hogy mit
Tegyek,
S én mondom,
Hogy igenis,
Elkezdem,
Aztán
Mondom neki,
Hogy ezt kellene
Elkészíteni,
Ő pedig már megy
Is, hogy majd
Ő megmondja
Annak,
Aki majd
Neked,
S te vissza
Hozzám.

Ennek a versnek hoszabb a címe, mint maga a vers, mert úgy gondoltam, egy ilyet is kell írnom

És akkor
Íme a
Vers.

Önmagammal

Most a hitbe
Burkolom agyam,
Nem vágyom
Senki szavára.
Most önmagammal
Kell megtalálni
A hangot.

Üzenet az istennek

Elmosódott arcod
Lelkem tengerén
Hihetetlen
Bizalmasságban
Ébredezik.

Tűnődök magas
Épületek
Aljáról,
Felugorjak-e.

De tériszonyom
Nem enged
Közelebb,
S ha van is
Nagy isten
Elhatárolódva
Odafönn,
Akkor mond
Meg neki,
Köszönök mindent,
De még
Nem
Bocsájtok.

Káromkodás

A borzalmas,
A magasságos,
A hihetetlen,
Gondoskodó,
Jóérzelmű,
Büntető,
Megbocsájtó
Jó, édes
Istened
Áldjon
Meg két
Kezével,
S adjon erőt,
Amíg
Én vissza nem
Térek.

Párbeszéd

Általános alázattal kérdezem
Az istent,
Hagyott-e valakit
Nekem.
S mikor rád tekintek,
Tudom,
Te vagy,
Kit isten
Válaszul adott.

Türelem

Anyám, adtál enni,
Apám, dolgoztál rám,
Most kicsit
Lelkem megbénult,
De lesz tovább.

Anyám, várj,
Majd megjavítom
Szívem,
Apám, ha lesz
Értelme,
Kicserélek mindent,
Mi földi,
És bajos.

Elférsz

Elférsz-e odabenn?
Elférsz-e, hiszen
Lelked hatalmas,
Kell-e még hely,
Hogy bent csak te
Maradhass?

Semmit nem tudok kidobálni,
De Te úgyis válogatsz
"kell" és
"nincs rá szükségem"
Emlékeimben.

Nem írok soha többé

Nem írok soha
Többé verset,
Inkább fizetek
Érte egy
Jöttmentnek.

Nem írok soha
Többé prózát,
Az én lelkemet
Ne aprózzák
El.

Nem írok soha
Többé regényt, se lírát,
Se balladába
Bújtatott
Érzelmi vívódást.

Inkább
Megveszek egy
Babits kötetet,
S kiadom azt
A saját nevemmel.

Féltékenységi roham

Féltékeny vagyok
A fákra, a vízre,
A kezedben elhelyezkedő
Kólásüvegre.
Féltékeny a 'volt'-ra,
A 'nincs'-re,
De ha féltékeny lennék
Egy hangyára,
Az lenne az
Igazán vége.

Zártosztály

Átkarol kezed,
Szemeidben akarok
Aludni.
Álmodni végleg
Zárt osztályon veled.

Nem az én bűnöm,
Hogy megszerettelek,
Ezáltal megbolondult
Kicsinyes agyam,
Hogy őrült lettem,
Nem az én hibám,
Hogy megszerettelek,
Az annál inkább.

Megvegyelek

Hitelt, kölcsönt,
Házra terhelt zálogot
Veszek fel,
Csakhogy
Istentől
Megvehesselek.

Eladom minden
Földi javam,
Eladom kölcsönöm,
S minden ingóságom,
Majd isten
Elé állok.

Ez nem csak egy
Olyan isten,
Ez a nagybetűs,
Megkérdezem,
Mit kér érted,
Ha pedig nem ad,
Hát elrabollak
Tőle.

Ő felel is nyomban,
Nem érti,
Mit kérek,
Eddig már mindent
Megtett, mi
Kitellett tőle,
De úgy érzi,
Az első pillanattól
Enyém lettél.

Fecskémmel repülni

Már hideg van,
Legalábbis hűvös,
Iszom egy kiszáradt
Pohárból.
Mikor ezt egy
Fecske észleli,
Megtölti
Saját magából.

Visszahulltam
Alkonyba préselt
Hangulatomba,
Nem látom,
Miként a nap
Felkel,
Nem látok már
Semmit,
Mert semmi sem
Érdekel.

Fecském felszáll,
Visz magával
A föld kerekén,
És már mosolygok
Vele,
Mert az is érdekel,
Mi eddig elvesztette
Értelmét.

Bizonyosság

Hangulati bizonyságok sora
Tépi fürtjeim,
Gondomban keresem a hibát,
De már látom is,
Miként dob át
A kerítésen egy hatalmas,
Érintőleges kéz.

Nagyot puffanok a másik oldal
Hideg betonján.
Már várom, valaki
Szóljon hozzám,
De ekkor szótlanul odalép
Egy fecske,
Kezét nyújtja,
Míg a többiek elmennek.

Ott marad velem
Valami különös ciripelés
Közepette,
Látványától pedig
Elmosódik a világ.

Kezemet fogja,
El nem engedném.
Ha menni akar,
Hát engedem röptét,
De csak úgy,
Hogy ne tévesszem,
Hogy láthassam,
Miként tárja szárnyait
Az égre,
Miként néz le rám,
S úgy vigyázz,
Nehogy még egyszer
Elessek.