(Egy regény kezdete, amit soha nem fogok megírni, de akkor nagyon szerettem volna, ha egyszer befejezhetném)
Porból lettünk, és azzá is izzik minden, mi széles látókörünk méla ingerlését fejünkre hajtja. Dübörög a felfokozott kénes izgalom, panaszkodni nincs miből, csak élünk szertefoszlott méla árnyakat. Pimasz serdülőkori ifjoncként értetlenül állunk önmagunk előtt harminc, vagy netán negyven év múltán, és megkérdezzük önmagunk esztelen valóját: Ki vagy?
Persze látjuk, és halljuk hangunk rezzenéstelen arcát, de nem merengünk azon, hogy ez most mi, hanem elfogadjuk értelmetlennek azt, amit önmagában megteremtet nekünk az úr.
Az érzést, miszerint magunkkal szemben állva, felfokozott agysejtjeink méla huzalával együtt lenni, és érezni nem az, amit gyerekként elképzeltünk. „Majd ha én nagy leszek, visszajövök a múltba, és átadom magamnak mindazt, amit felnőttként átéltem, megszereztem, és még talán egy kisautót is adok, hogy legyen…” Ez mind szép és jó, legyen az igaz, vagy hamis, de ha mindez megtörténik nem úgy állsz ott, mint valami ember, hanem egy darabja annak, ami te magad vagy, vagy lennél. Kicsit korhű porszemként alélsz, netán elalélsz, és nézel, mint süket a magnetofonra. Régen néztél ilyen aprólékosan. Régen volt az, ami te ott vagy.
Szépen lassan átszellemülsz, önmagad valója kettéválik. Ha én ott vagyok, hogy vagyok itt is. És ha ő ott van, itt is van?
Ha lenne hatalma az agynak, azonnal „megállj”-t parancsolna, és zűrzavarában agyvérzés kerülgetné. Viszont még fel sem fogtad, mi az, ami téged összefog múltad alakjával. Itt áll előtted. Valami azt súgja, tégy föl neki egy kérdést, bizarrabbnál bizarrabbat.
De erre ő már kérdez is. Ifjú kérdéseid, tapasztalatlan moraja csattan az agyadban. Kérdezned kell, hát kérdezel: Te leszel az, aki én egykor voltam?
És a felelet éppen ennyire suta, hiszen buta önmagad nem érti kérdésed, hisz amit te feltettél, magad sem hiszed el.
Átszellemülésed igaza aprólékos, és ostoba. A tér teret enged, hogy átlépjen egy messzi dimenzió érthetetlen zálogán. Szürke napfoltok kísértik az istent, mint valami személytelen hangot. Porzik a levegő, tüdőm megtelik vízzel. És egyszer csak átléptem egy harmadik világba, egy olyan érintéssel, amit magam sem hittem. A múltban vagyok. A levegő tiszta, a tüdőm víztartalma a normális erőket adja. Oxigén marja újra ereimet.
Így jutottam el az élvezhetetlen múltba. Persze csak képzeletben. A valóság körülöttem ugyanolyan durva, és nem tudni, mennyi itt az annyi.
Lehet, csak én tévedtem, de ez a tévedés hatalmas, és egyértelmű. Nem kell fogadkozni, az áldozat én magam vagyok. Szirtek déli foszlánya ugrál a háztetőn, és egyre nehezebben árulkodik a szél. Nem mondja, ki vagyok, nem érzi lelkem, de ő ott van, és őriz a tengeren.
Isten foszlánya valami teljesen más. Vihar, és egyéb zóna tölti ki. A vihar, amely őt egyben tartja. A zónák pedig különböző állomások lehetnek. Ő nincs terjedelmében, csak fokozatában. Amit az egyház vall, az mint gyermeteg, és suta. Furcsa. Pont én mondom ezt, aki hitt benne. De már átszellemült. Átszellemült mindaz, ami volt, és kicsit itt van bennem is. Nem az az isten, akit te megfogsz, hanem az, aki benned marad. Ezzel kezdeném elmélkedésem, és ezzel porolnám le önmagamról áramütött lelkem. Valami ismét felébresztett. Egy évnyi írásnélküliség megformált. Elkezdtem szeretni, és szeretni tanulni. Elkezdtem hinni valamiben, ami nincs, de meg tudom alkotni. Süket szókra talált a hangszál, mégis valami újra. Ezt a könyvet aligha fogja valaki elolvasni, mert szerinte értelmetlen. Nem lát a szavak mögé, hiszen a szavak úgy alkudnak egymás közt, mint két középkori zsidó a piacon.
Vannak dolgok, amik szemérmetlenül simulnak végig testeden, és te ezt úgy fogod fel, mint szürke zsibongás.
Persze látjuk, és halljuk hangunk rezzenéstelen arcát, de nem merengünk azon, hogy ez most mi, hanem elfogadjuk értelmetlennek azt, amit önmagában megteremtet nekünk az úr.
Az érzést, miszerint magunkkal szemben állva, felfokozott agysejtjeink méla huzalával együtt lenni, és érezni nem az, amit gyerekként elképzeltünk. „Majd ha én nagy leszek, visszajövök a múltba, és átadom magamnak mindazt, amit felnőttként átéltem, megszereztem, és még talán egy kisautót is adok, hogy legyen…” Ez mind szép és jó, legyen az igaz, vagy hamis, de ha mindez megtörténik nem úgy állsz ott, mint valami ember, hanem egy darabja annak, ami te magad vagy, vagy lennél. Kicsit korhű porszemként alélsz, netán elalélsz, és nézel, mint süket a magnetofonra. Régen néztél ilyen aprólékosan. Régen volt az, ami te ott vagy.
Szépen lassan átszellemülsz, önmagad valója kettéválik. Ha én ott vagyok, hogy vagyok itt is. És ha ő ott van, itt is van?
Ha lenne hatalma az agynak, azonnal „megállj”-t parancsolna, és zűrzavarában agyvérzés kerülgetné. Viszont még fel sem fogtad, mi az, ami téged összefog múltad alakjával. Itt áll előtted. Valami azt súgja, tégy föl neki egy kérdést, bizarrabbnál bizarrabbat.
De erre ő már kérdez is. Ifjú kérdéseid, tapasztalatlan moraja csattan az agyadban. Kérdezned kell, hát kérdezel: Te leszel az, aki én egykor voltam?
És a felelet éppen ennyire suta, hiszen buta önmagad nem érti kérdésed, hisz amit te feltettél, magad sem hiszed el.
Átszellemülésed igaza aprólékos, és ostoba. A tér teret enged, hogy átlépjen egy messzi dimenzió érthetetlen zálogán. Szürke napfoltok kísértik az istent, mint valami személytelen hangot. Porzik a levegő, tüdőm megtelik vízzel. És egyszer csak átléptem egy harmadik világba, egy olyan érintéssel, amit magam sem hittem. A múltban vagyok. A levegő tiszta, a tüdőm víztartalma a normális erőket adja. Oxigén marja újra ereimet.
Így jutottam el az élvezhetetlen múltba. Persze csak képzeletben. A valóság körülöttem ugyanolyan durva, és nem tudni, mennyi itt az annyi.
Lehet, csak én tévedtem, de ez a tévedés hatalmas, és egyértelmű. Nem kell fogadkozni, az áldozat én magam vagyok. Szirtek déli foszlánya ugrál a háztetőn, és egyre nehezebben árulkodik a szél. Nem mondja, ki vagyok, nem érzi lelkem, de ő ott van, és őriz a tengeren.
Isten foszlánya valami teljesen más. Vihar, és egyéb zóna tölti ki. A vihar, amely őt egyben tartja. A zónák pedig különböző állomások lehetnek. Ő nincs terjedelmében, csak fokozatában. Amit az egyház vall, az mint gyermeteg, és suta. Furcsa. Pont én mondom ezt, aki hitt benne. De már átszellemült. Átszellemült mindaz, ami volt, és kicsit itt van bennem is. Nem az az isten, akit te megfogsz, hanem az, aki benned marad. Ezzel kezdeném elmélkedésem, és ezzel porolnám le önmagamról áramütött lelkem. Valami ismét felébresztett. Egy évnyi írásnélküliség megformált. Elkezdtem szeretni, és szeretni tanulni. Elkezdtem hinni valamiben, ami nincs, de meg tudom alkotni. Süket szókra talált a hangszál, mégis valami újra. Ezt a könyvet aligha fogja valaki elolvasni, mert szerinte értelmetlen. Nem lát a szavak mögé, hiszen a szavak úgy alkudnak egymás közt, mint két középkori zsidó a piacon.
Vannak dolgok, amik szemérmetlenül simulnak végig testeden, és te ezt úgy fogod fel, mint szürke zsibongás.
