Hogy csak szeresselek

Még aludni sem megy,
Úgy mint régen,
Apró gondok léha vállán
Ülhetnék kedélyen.

Most valahogy nem megy,
A szem alvadt virágként
Nyílik, bimbóból
Sohasem hervad.
Nem tudok nézni,
A levegő marja szemem,
S a te szemed hívogat.

Ölelnélek,
Már öleltél annyiszor,
Ajkad búzakalásza
Itt van az ajkamon.

Nem tudok már aludni,
Hallani akarlak,
Hívni édesen,
Hatalmas mosollyal.

Álmos tekintetem,
Sorra ásítok,
Mint valami félember
Megyek a másikhoz,
Hátha ott jobb a hely,
Hátha ott fáradtabb leszek,
De ott is hív a fájdalom.

Megalkuvás nincs,
Nincs maradásom,
Menni kell,
Hogy egyek,
S majd horkolásom veri
Föl a földet.

Aludj jól Fecském,
Majd én is azt teszem,
Álmodok veled,
Repülök fellegek
Mivoltában veled,
Hogy csak szeresselek,
Elég-e neked?

A ló nélküli lovag

(Ezt tegnap adtam be pályázatnak egy mesepályázaton. Remélem nyerek vele. Ajánlom mindazoknak, akik egy kicsit már felnőttek, de a gyerekek sem fognak unatkozni rajta. Lehet, most törvényt sértek ezzel, de nem volt sehoa feltüntetve, hogy nem lehet közölni máshol. Amúgy meg nem is érdekel.)

Hol volt, hol azon is túl volt, de volt valahol egy annak nevezett, híres és merész vitéz, kinek neve a mai napig ismeretlenül kering a magyar emlékekben. Századokon át nem felejtették tetteit, nem felejtették bátorságát, és kirívó tekintélyét. Mondjuk őt személy szerint egyetlen krónika sem említette, és nem voltak rá büszkék, de rangjával illetett társai őt is magukkal hordozták.
Történt ugyanis egyszer, hogy betérve egy falucska vendéglőjébe odaszólt a csaposnak, és leült az egyik, már igen rozoga asztalhoz. A szú ette poros pad közepén egy papírdarab volt, különböző rajzocskákkal, melyet szénnel írt rá valaki.
Abban az időben nem létezve Terminátor, meg Pókember, az emberek saját maguk cselekedtek, ha bajuk volt. Ezen a levélkén egy mondat volt feltűntetve!
Mivel olvasni nem tudván a vitéz, a csapost hívta segítségre.
A végén fel is számolta bérül, de ez már lényegtelen eleme lenne a mesének, így erre nem térnék ki igazán. Képzeljétek, a csapos felemelte a cetlit, s olvasni kezdte:

„Az én édes galambomnak nincsen drága párja,
Leszek én majd néki kedves, ha ő ugyan nem találja!”

Ezzel a csapos le is tette a papírt, nagyot nevetett, és visszament kiszolgálni a részegen támolygó papot. A cetli már nem is volt olyan érdekes, hiszen lovagunk képzete elhitte, hogy az bizony fontos momentuma a világmegmentéséről szóló képzeteinek. De nem.
A pap is érdekes, és furcsa egyede volt a falunak. Mindig részeg volt, s nem tudta hol van a templom. Rendszerint késve misézett, de két pohárral itta a bort. Odalépett hát a vitéz a paphoz. „Hát atyámfia, tudja-é, miként szorítja két kezem a kardot?” Erre a pap csak nézett, és hallgatott. „Hát dé atyámfia, azt mondja még nékem, az élet bölcsője a halál, vagy a halál bölcsője az élet?” Erre a pap már nagyon begurult, még talán a kisgömböc sem falta volna fel hamarább a vitézt, s lekevert néki egy hatalmasat. „Hát figyelj rám édesfiam! – szólalt meg a pap hangosan. Az élet nem borszagú istálló, és nem is szürke ló. Az élet bölcsője addig ringasson téged, míg jót cselekszel.”
Ezzel a pap háton fordult, s nekiment az ajtónak, majd eldőlt.
A vitéz még várt egy darabig majd megétkezett. Kiment körülnézni a városba, mit tud széjjelhordani. Nem volt ő komor, és jó szolgája az életnek, de tudta, majd ha megpihen, biztosan jó lesz. Így is történt, mikor leült az árokpartra, és nézte a lassan csordogáló vizet, megnyugodott lelke, és egy percre boldog volt. De menni kellett tovább, menni előre.
Abban az időben nem volt se rádió, se tévé. Hírnökök vitték az adást, s adták át a kiszemelteknek. Abban az időben egy hír még két héttel eseménye lezajlása után is hír volt. Amit vitézünk nyugodt pillanatában hallott, az bizony megrázta, de legbelülről. Kihirdettették a király parancsából, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. A hír úgy tarkón vágta, hogy két percig kifeküdt a semmibe. Ma úgy mondanák, elájult, de akkoriban csak egyszerűen: „Túl sokat ivott!” kifejezéssel illették.
Mikor aztán felébredt, kiderült, nem úgy van az, ahogyan ő azt fél fülével hallani volt képes. Ugyanis a másik füle az ott maradt az egyik mezei csatába, csak mivel győzelmük után elfogytak a kupák, hát nem volt ereje megkeresni.
A másik füle meg félig megsüketült, mert kapott egy akkora pofont, hogy a csattanás berepesztette a dobhártyáját. Akkoriban ezt is más szavakkal fejezték ki, valahogy úgy, hogy ez a tenyeres vakság. Mert utána három hétig se nem hall, se nem lát.
Képzelhetitek mennyire megnyugodott, mikor is istenadta okból találkozott a hírnökkel, s megkérdezte. „Fiam, most mond meg, mi az igazság.”
Az meg mondani kezdte, hogy a király kijelenti, a földek zálogát eladja, és a földek nagy részét visszahelyezi eredeti tulajdonosuk kezébe. A csatákban győztes vitézeknek fél hold földet, és tíz aranyat ad. – Szóval nemes egyszerűséggel kiszúrták a szemét. – Kijelenti azt a rendeletet ezen felül, hogy minden királysági lakosnak dolgoznia kell, különben börtönbe zárják, és éhezésre ítélik.
Na az eleje jól hangzott, gondolta vitézünk, de a vége annyira már nem az ő fogának volt való. Elindult hát lova híján gyalog, hogy felkeresse ezt a bizonyos királyt.
Gyalogolt hetedvármegyén, és földesúron át, míg végül meglátta a hatalmas királyt. A terebélyes vár bejáratánál állt két őr. Jobban mondva aludtak, de ez történetesen lényegtelen esete a mesénknek.
A király elé kérette magát, s az egyik nagyot horkantva felébredt. „Mivén vezetett utad erre a térségre?” – kérdezte lekezelő hangsúllyal az őr. Megismételve kérését a király fogadta őt.
„Mélyen elszánt, és hírös királyuramkirályom. Mint szolgád, és alattvalód, kérlek segíts bajomban. Üzentél nekem, hogy dolgozzak, de nem értek semmihez a fegyverforgatáson kívül.” A király csak nézett, hogy ki ez, és hogy miért van itt, de aztán a jobbján álló mecénás kezébe adta a kiáltványt. Erre egetrengető sóhaj kerekedett nagy szakálla mögött. „Már értelek fiam!” – szólalt meg bölcs, királyi hangon. „Mit végeztél eddig dolgodul?” „Lovag voltam, s védtem hazám, s koronáját!”
A király elmagyarázta neki, miként ítélkezett a hős lovagok felett, s hogy néki már gondja nem lesz e föld kerekén. A lovagnak nagy kő esett le szívéről, hogy még a márványpadlón is lehetett hallani koppanását.
A lovag megkapta kijáró jutalmát, eladta földjét, vett magának egy paripát, s kivándorolt egy élhetőbb világba, ahol nem voltak törökök, oroszok, és egyéb bevándorlók, s ahol nem dúlta szét senki szívét. Így történt, hogy a magyar hon porrá őrlődőt, és a senki földjeként emlegetik mind a mai napig.
A lovag pedig boldogan élt, míg el nem fogyott a pénze.

Gyerekvers

Damadi dumudu dimdimdim,
Dimdamdum, dumhejdem dumdumdám,
Dedudádudedé dámdámdám,
Dadudi dudedi demdámdém.

A keszekuszaság örömei

Maradok egyben,
Összeforrottan,
Maradok félénken
Önmagam.

Nem kísértek meg senkit,
Nem hívok szeretetre,
Nem áldozom föl magam senkiért,

Csak Teérted, mint valami vallomás,
Hiszek benned, s hiszek a miért,
Tudom, s elfogadom, hogy vagy
Rád gondolok, s Téged hívlak.

Csak én vagyok

Csak én vagyok,
Vagy azt hitted más jön?
Csak én,
Senki más,
Halkan jövök,
Senkit se zavarjak,
Ne ébresszelek fel
Egy pisszenéssel.

Most csak én vagyok,
Csak én jöttem közétek,
Halkan, mint a fény,
Ha elmúlik az éjjel.
Csak én vagyok,
Ne félj,
Most én jöttem fölénnyel,
Nem beszélek,
Csak megölelni
Jöttem, ha engeded.

Én vagyok,
Csak én,
Egyszerű alakomban,
Csak én vagyok,
Hogy láss
Egy pillanatra.
Egyedül jöttem,
Nem akarok zavarni,
Máris megyek,
Csak gyere velem,
S nem fogunk
Unatkozni.

Fecske

Ábrándok méla kertjében
Sétálva felfigyeltem
Fészkedre.

Ott ültél, gondos dalba
Fogva az életet,
S dalod egy percre
Megpihentetett.

Képzeletem röpke árnya
Szelíd érintésként
Hajolt szívemre,
Mosolyt csaltál
Búsuló,
Hallgatag lelkemre.

Letekintettél,
Ott ültem
Sírva egy fűszálon,
Hallgattad
Levert muzsikám,
S úgy daloltál tovább.

Kísértem éneked,
Mint egy zenész,
Tücsköd lettem,
Akármerre mész,
Tücsköd, bogarad,
Hogy soha el ne hallgass
Csak énekelj tovább.

Ha feltekintek édes
Mosolyodra,
Elmosódik bánatom,
Bensőm zenéje
Elhallgat,
A Te dalodat hallgatja,
Mint egy tücsök,
Ki már nem zenél.

Üzenet a barátoknak

Most mindenki értem aggódik,
Aggódjatok saját magatok
Miatt.
Az élet úgyis hasztalan,
Ha mindig másnak hiszünk.

Higgyetek önmagatok
Lelkéért, s ne az enyémért.
Nézzetek mélyen magatokba,
Ne az én lelkemet kutatva
Határolódjatok el
Ön-ön saját magatoktól.

Most nektek kell az erő,
Hogy megértsétek,
Én már soha nem leszek
Az, ki egykoron volt.
De malasztalom magam,
S van vigaszom.

Van kit szerethetek,
Hogy önmagam lássam benne,
Van kivel feledhetek,
S van ki aggódik,
Hogy hogy lesz a mának
Befejezése.

De már az agyamra megy
Játékotok,
Hogy kérditek,
Hogy vagyok.
Majd leszek úgy,
Mint senki más sem,
De addig hagyatok
Ezzel a kérdéssel.

Jobban esne most valami igazán más,
Egy igaz, baráti
Kézfogás,
Vagy csak egy mosoly,
Mi hagyná el szájatok,
Örülök,
Hogy ti most megvagytok.

Nem kell engem sajnálni,
Nem vagyok szegény.
Nem kell engem átölelni,
S mondani:
Milyen igazad van, ha sírsz.

Nem kell senki most,
Egyedül az Ő kell,
Kivel most magam
Őszintének érzem.

Lesz még rosszabb is,
De inkább csak szóljatok
Valami másról,
Ne az alkalom adta hibákról,
És nézzetek magatokba most.
Elúszik messze hajótok,
S lehet, akkor már én sem leszek,
Hogy vigyázzak rátok.

De köszönök mindent,
Minden kis szót, hallgatást.
Minden egyes együtt érző
Pillantást,
Minden vállveregetést,
És igaz mondatot,
S köszönöm, hogy nekem
Ti megmaradtatok.

Köszönet

Mindent,
Minden égitestet,
Minden apró mozzanatot,
S minden eltöltött
Percet
Köszönök.

Minden vigasztalást,
S benned rejlő megnyugvást
Köszönök,
S köszönöm neked
Az értelmet,
A vágyat,
És minden
Ígéret nélküli
Ígéretet.

Köszönöm egyszerűen csak
Azt hogy létezel,
S hogy ezzel
Együtt szerethetlek.

Ma este

Jó, egy kicsit berúgtam,
Egy fél percre elittam az agyam,
De csak rád gondolok,
Merre jász,
Milyen most a hajad.

Milyen lehetsz most,
Mielőtt felhívnál,
S felfogsz,
Mert érzem,
S ebben a pillanatban
Már csörögsz is
Ismeretlen
Számról.

Bánat

Apró darabjai lelkemnek
Hiányolnak téged,
Nincs ki összetartson,
Félek, hogy elenged a
Szó, s nem lesz
Soha többé ehhez
Fogható.