Tücskök

Elküldtem a tücsköket,
Most játszanak neked víg balladát,
Kicsit szomorkást,
Hiszen nem vagy itt.

Bár itt vagy,
S látom magam előtt arcod,
Érzem mosolyod és csókod,
Nem vagyok egészen boldog.

Bár megsüt legbelül
Az, ami téged is,
Bár nem vagyok már e világon
Egyedül,
Bár megint ölelnélek,
Ölellek.

Engedj magadhoz,
Láncolj szavaidhoz,
S a mennyország tornácán
Valami istenség dalol,
Hogy bennem
Most az egyszer
Egy Kis Vakond
Tényleg
Lakozik.

Csakis veled

Érzékeim lelassulva,
Pihenten távoznak lelkemből,
Eltompulva agyam
Fokozott figyelmet igényel,
S mondok olyan dolgokat,
Amiket később
Megbánok.

Ma is mondhattam volna olyat,
De Te itattad szavaimat.
Minden, mi vagy,
Az most vagyok én,
Élek a földön
Hatalmas újszülöttként.

Érzem hangod testemben dobogni,
Létezésed minden perce
Tüdőmben zilál,
Hatalmas hal vagyok
Gömbölyű szívedben,
S Te vagy a minden,
Az örökké, és az ámen,
Te vagy a dicsőség,
És a nő, ki vár rám.

Te vagy a hatalom,
S te vagy az elmúlás,
Érzéki vitathatóság,
S az örök számadás.

Nevezni nem tudlak,
Mert nem vagy fogható,
Nem vagy a földön besorolható,
Valami létnek neveznélek,
Melyet fogok,
Szorítok,
El nem eresztenélek,
Csak halljam édes hangod,
Csak egy percig ölelj ma többet,
Hogy kihúzhassam azzal
Ami még jöhet.

Pillanathevében táncolok,
S ez lesz majdan örök életem,
Neveden szólítalak,
S várlak ébrenléttel,
Gondolataimban te vagy a cethal,
Kivel isten figyelmeztet,
Képzeletemben te vagy a vakond,
S túrja lelkem.

Elkezdődött létem színes vihara,
Eddigi álnokságom a föld alá borítja,
S Te leszel benne
Örök vigaszom,
Mint mikor két kezébe zár az isten,
Senki mással,
Csakis veled.

Imre,

Mindjárt otthon vagyok,
S nem hallom ékes hangod,
Nem vagyok mosolytól duzzadó,
De szakadatlan örömöm.

A fájdalom órái letelőben vannak,
S döbbenetem arra,
Miként lesz a világ űrtartalma
Kisebb,
hát ez mégis lehetetlen,
De gondomban felszáll lelkem,
S valami hihetetlen,
Vagy lehet, ezt hinni lehet,
Örökké szívemben lélegzel.

Eredendően bűnöm
Kikerülte sűrű,
Homályos testem,
S egyszerre megvakít
A földön.

Időkorlátok

Egykoron volt szép,
Az, ami akkor volt.
Most a 'most'-ot éljük,
Legalábbis jövőnk múltját.

Hogy legyen holnap,
Azt csak reméljük,
S hogy a múltam igaz volt,
Attól ne féljünk.

Pragmatikus vers

Mint a hihető a jónak
Álcájaként mondja,
Lesz cselekményem,
S lesz belőle gondja
A világnak.

Most kézre állok,
És felteszem fejem
A polcra,
Hogy eme cselekménynek
Ne is legyen oka
Vizsgálni a valót.

Most áthidalok messze országokat,
S veled együtt cselekszem,
Átgondolom, miként kellett volna,
S miként lesz most helyette.

Elborul az agyam,
A tenni vágy késztet,
Rálehel ajkamra,
S viszi az egészet,
Úgy térdel orcámba,
Mint valami hajó,
Ha zúg a vihar,
S nincs kapaszkodó.

Most elkezdtem tenni
Furcsa dolgokat,
Addig teszem,
Míg a késztetés hívogat,
S ha nem lesz igazság,
Szépség, és jó,
Majd akkor is megmarad
Mi egykoron volt.

Megtévedtél

Elnehezül a hang,
Ami az enyém marad,
Az volt részed neked,
Az volt tekinteted,
S míg szemedbe nézek,
Úgy érzem,
Én is felfelé megyek.

Most itt lent vagyok,
A magasság meg olyan nagy,
Hogy nevezzelek,
Hogyan hívjalak,
Miként jelentésed
Értetlen számomra,
Az én agyam ezt fel nem fogja,
Mintha egy angyal lennél,
Melyet küldtek fentről,
Hogy vigyázz rám,
Vigyázz szellő,
S árnyak mögül,
De a végén megtévedtél.

Besült vers

"
Mészáros Tímea: Itt voltál eddig is...

Itt voltál eddig is
mindig,
valahol a nagyvilágban,
s ha tudtam volna,
Te vagy az,
róttam volna az utcákat, a tereket
képeddel szívemben,
kérdeztem volna fáradhatatlan az embereket,
Ő az...Ugye, ugye ismeritek?
És most itt vagy...
és ez már a második vers
tegnap óta,
amibe belesülök,
na de ne rójátok ezt fel nekem,
ha ismernétek őt,
értenétek miért teszem...

"

Ott voltam,
Ott a nagyvilágban,
Ha tudtad volna,
Tudtam volna én is,
Róttam volna az utcákat.
Így befejezem helyetted,
Mert Te nem teszed,
Pedig van folytatása
A versednek.

S most itt vagy,
Hallom édes hangod,
Bár most ismerve rovom az utcákat,
Hogy a világnak
Hírül vigyem:
Emberek! Más nem érdekel!
Ismertétek őt,
De meg nem mutattátok,
Láttátok őt,
De most csak én,
Csak én nézem
Két szemében
Meglapuló
Hangos tekintettel.

A viharos időkre

S újra fáj bennem valami.
A hiány apróra zúzva szétárad
Bennem,
Ellene küzdök,
De nem tehetem.
Megállok belsőm
Oszlopai mögött,
Onnan nézem,
Miként Ő tekint rám,
Ott van mellette az isten,
De Ő megy, meg nem áll.

Most alszik csendesen,
Emlékemben nyugszik,
Fájdalmam nagy,
De rágondolva
Lenyugszik a táj,
S egy pillanatra
Az emlékek lázadnak föl,
Nyugodj meg,
Mész majd hozzá,
Majd látni fogod,
De abban a világban is
Ő lesz a tapasztaltabb.

Türelmetlenség

Már látni akarlak,
Ölelni a folyónál,
Nézni szemedbe zárt önmagam,
S mutatni,
Miként lakozol bennem.

Csókolni tüneményes szád,
Nézni, miként látod
Te a világot,
S miként mutatod meg nekem,
Mi lesz,
Ha veled nevethetek.

Újra kell tanulnom

Újra kell tanulnom az életet,
Lágy dalok körbeölelése,
Sivár, kegyetlen
Megvetése a hangnak,
Vagy csak egyszerűen
Elfeledtem élni.

Újra kell tanulnom
Az igét, és újra
Hosszadalmas estéket
Töltenem könyvek felett,
Elfelejtettem már
Rég,
Mi az a szeretet.

Elestem hitvány igazságaimban,
S elestem kövek zúgásánál,
Elestem hazug szavak
Ingoványos jegén,
Elestem,
De te felkaroltál.

S most újra kell tanulnom,
Mi az, ami az életet jelenti,
Hogy csak egy pillanat is
Lehet, de az felér
Az egész
Északkeleti háborúk
Poros zajával,
Vagy a Balkánon
Ropogó fegyverek
Szavával.

S most újra tanítod nekem,
Miként kell szeretni,
Miként kell újra
Fegyver nélkül élni.
Most újra megtanítod nekem,
Mi az, hogy fájdalom,
Megtanítod nekem
Szépségeddel,
Miként,
Miként szeresselek.

Ha kicsi lennék

Ha kicsi lennék
Magvak selymes bőrébe
Bújnék,
S úgy szeretnélek téged.

Ha kicsi lennék,
S mag, akkor is hatalmas,
Mert elültetnél.
Megöntöznéd földemet,
Hogy kelljek,
Lássam a napsütést,
És mindent mi éltet.

Ha kicsi lennék,
Remélem benned,
Benned lelnék új
Életre,
Mert ha kicsi lennék,
Törékeny,
S nem lenne senki,
Ki megvédjen.

Most rád gondolok

Álmos vagyok,
Gyalogol a nap,
Mindenki pihen,
Csak én álmodozom.

Habok puha mezsgyébe
Tévedtem veled,
Még alig láttalak,
De lettél ébredésem.

A közönyös hajók
Sorra továbbúsznak,
S vizeik a folyóknak,
Mint sáros egyveleg,
Örülök,
Hogy megismertelek.

Fából készült csónakom
Most a habokat szeli,
Visz előre a rongyos
Vitorla,
Kezemben egy iránytűvel
Kereslek,
De nem látom hol vagy.

Megyek,
Megyek, bár tudnám
Meddig,
Megkoronáznám
Szép életed,
Elvinnélek a világ
Végére is,
Ha csak ott lennénk
Boldogak.

És most valami más
Történt,
Pesti utcákon a házak,
Mind-mind
Most csak Terólad szólnak.

Ha ezt is láthatnám veled,
Jaj, ha azt megnéznénk,
Ha szemedben az élet,
Jaj, ha én érteném.

Most már ketten megyünk
Végig a nagy vízen.
Reméltem,
Hogy lesz hitem,
S valami görcsös
Megnyugvás
A lelkem,
De te kiegyenesítetted.

Az élet és elmúlás

Filozófiám hiánya miatt
Most csak porból vert hangulat
Disznaja lettem.
Egy semmi kis tévedés alkarjára
Ültettem életem,
S átgondolva
Merész terveket eszeltem.

Sárból gyúrtam gombócot,
Hogy a drog jobban hasson,
Ha már bent van a szervezetben.
De már az sincs.
Megannyi éve.
Csak a tévedés határai
Rajzolódnak bennem,
Ha van élet,
S van halál,
Akkor nekem nincs
Filozófiám.

Elképzelt szörnyek
Élőhelyének közelében
Most én vagyok a király,
Ki rendez valamilyen
Lakomát,
Hogy hetedhét országra szóló
Elemózsiát
Eltegyünk a gyomorba,
S ha valami nem sikerül,
Akkor majd elölről
Úgyis elkezdjük.

Visszatért minden
A helytelen kerékvágásba,
S megyünk újra a másik
Irányba, csak hogy menjünk.
De igazából nincs történelmünk.
Nem maradunk fönt a jövőnek,
Mint példaképek,
És nem avatnak be fiaink
Semmibe,
Úgy múlunk el,
Mint egy perc,
Ami már
Végképp
Senkit sem érdekel.