___enyhe eső

(Ezt is M. Judit ihlette)

Szájra lép a csend! Elkészül a pirkadat reggel, kikel az ágyból, és a napra megy. Szél lebbenti meg árnyát a fáknak, nem volt keresztje a téli lombhullásnak. Ránk szakad az ég, kiabálják furcsán, nézik a kihalt, elszürkült utcát. Megyek egyedül, nincs ki engem ébresszen, nincs ki a félelmet átvegye készen. Hangom elmúlt, néma, de van még apróm bőven, a reggeli esővel elmegyek a csöndbe. Rágom száraz arcom, és kézzel törlöm a párát, nézem szép szemedet, nem látni a párját. Aggódik a létem, leszel e nélkülem, én meghívnálak, de félek, nem elég két fülem.
Gondolj port, gondolj felhőt, és láss napvilágot, szüljön meg téged az, aki sohase látott. Aggódj, mint kéz a kéz mennék feléd, alkonyom a reggel, és szeretni ébredés. Gondolj aranyat, gondolj szép szivárványt. Adj magadnak mindenért kegyetlen hálát. Szólj, ahogyan csak kifér, és a reggeli eső, ne vegye kedved, ha nincs semmire időd. Legyen alakod páratlan az éjbe, feküdj be mellém, csak egy percre, ne hagyj magamra, se arra az órára, legyél örök párom, míg tart a néma nász. Pont, mint egy ópiumszál dereng a fényben, füstje érthetetlen képet alkot. Reggel megyek rabolni bankot, és este kecses frissüléssel zárják rám rácsos ajtaját a háznak. Pont, mint akkor, mikor szívem költözni ment, át értő szívedbe, de már vagy egy éve nem jön vissza. Nem felel, mert rab a te szívedbe, börtönben alszik, és nem kell fel reggel, mert álma szép, hogy ott lehet veled. Alkonyként a pára lecsapódása veri fel érthetetlen álmát, és kiesik kezéből az alma, mellyel érinti a mélán megbúvó hangokat.
Szertefoszlik, minden, mi akarat, és az eső mélán bólogat lent a tetőről nézve. De ki az, ki egykor meglátta szíved, és elkapta felrebbenő szerelmedet; már bánom. Sajnálok minden egyes percet, melyen nem melletted kelek. Színeket látni annyi, mint istent, melyek lebbenek fel előttem, és térbe nyúlni, átrakni a fákat, teremteni szivaros, bólogató fények tengeréből pár alakot, és nézni, ahogyan azok elhaladnak. Félve, mint szörny nézi a szépség erejét, úgy búcsúztam. Úgy nem néztem vissza, mint lehulló levél a fára, nem voltam keserű magja derengő mivoltodnak, de lennék hatalmas tengere! Csak engedj be! Érezd, érezni annyi, mint teremteni. Annyi az élet, amennyit elengedünk belőle, és kérhetjük vissza a számlát a pultnál.

___mondj valamit

(Tényleg sokat foglalkoztam M. Judittal)

És néz az isten, megbántva fekszik a lent alatt, és mormog egy apró fa darab, hogy ő megint úszik a Dunán, és senki nem látja. Hányszor kell még félredobnia önmagát, és visszaúszni, hogy végre észre vedd, ő az, ki téged úgy-ahogyan, se szeret. Pislákol a mennyben egy apró lámpa. Kopott limuzinból egy apró fáklya, és néz is az isten, hogy ő szent, hogy ő e földnek valami ingere. Tétlen habok közt fullad meg lelke, és poros hangokat szór a rétre. Alkalmi szexet űz ő egy nővel, ki nem is a szerelme, csak éppen ő járt arra, ahol derengett egy apró, színes virág. Ajkadból a méz harmatgyöngye füstöl, mint szél árasztja el szavad, ahogyan azt akartad mondani, élsz. Poros alkonyként csap le rád a szó, hanyatlik ezer megmondható, de van, kit kiejteni nem lehet. Kinek szava édesebb e szónál, kinek érintése mélységeket tőr át. Légy velem, és álmod szent hited, álmod isten szavát, mert ő szólít, bokrokat vág, és kegyetlen érintések záporát hallgattatja el. Színezi a létnek összes fokát, és szemed görnyeteg alkonyából érdesen tör fel a pára.
És néz megmeredve a méltó nagy isten, kezében fogja,amit elhittem. Állít elém örök nagy hitet, de szívemben a hit már régóta sziget. Nagy óceánok mélyén rejtőzöm én, várok egy halra, kitől szívem remél, remél balga hangot, ékes ölelést is, vár nagy szavakat, vár egy érintést.
Kölcsönvett szavakat írok én e lapra, nem bírom feledni, szívem olyan balga. Nem bírok félteni, és nem akarok semmit. Nem fogom az életem egy pontra helyezni. Látni színes magányt, és kellő ingereket, vizet húzni kútból, ahogyan elmegyek. Régi elemeknek megállított hátán vár a nagy isten, és kérdezi; kit látsz? Látsz e nagy reményeket, látsz e engem is, szólj csak egy szót, és elhintem arcomon. Őrizem lelkemben ékes, nedves szavad, arra, hogy aludjak, ne hívjanak holtak. Elmenni volna szép, és hazaindulóban, várni a szívedet, és várni néha szóra. Boldog szemedben keresni az istent, nézni a szavakat, hátha az egyiket te mondtad, te adtad nekem, de eddig a posta is csendes.
Nem jutok eszedbe, nem látom már arcod, végig a szívedet eltüntetve tartod. Nem hinném, hogy valaha ajkam téged csókol. De jó a remény, és a hit, ha hiszed, hogy remélni csak annyi; amit látsz az nincsen. Végemet érintem, és elmúlok porosan, halkan az isten is a vállamat rúgja. Áldozatként fekszem a fán, mely elúszik, és térdre is borulnék, de lábam nem nyugszik. Féltem az erőmet, és féltem néma szádat, csak egy szót adj, és kitárom imámat.
Csak egy szót adj, és kérdésem alapja áll majd előtted hidegen hagyva. Száraz, széles gallyak állnak a farönkön, délibábként hasít a Duna szürkés vizén. Boldog voltam akkor, és most is az vagyok, csak ne látnám szememben elmerült alakod.
Alkotni várat, nézni vörös szájad, nem kell. Elmerülni árnyalt, eltűnt kedvben. Józanul inni pár pohárkával, csak egy szót mondj, s mondok rá hármat. De száj nem mozdul, nem ad ki hangot, porosan tornyosul nyakadon a torok.
Várj, és dédelgesd magadban, lesz még ennél jobb, és az az öntudat, amit hinni kezdtél, létrára mászva énekli dalban megfogant ihletét az ősztől. Reagálva néz, mint boszorkány a tetőn, látja a vidéket, és integetőn szemedbe kacsint.
Árnyalatnyi finomsággal, akár a szél a réten, annyira észrevétlen siklott végig szavad a tájon, gondoltam mámor, csak szólj, és én már várok. Akarok látni benned szavakat, akarom, hogy lássam, érzésed lágyan simogat. Angyalok, rét, és minden, mi volt, az nem más, alkalom, hogy várd a csodát, állj két lábra, és jelened szemébe nézz. Van e még visszaút, és siklasz e a régivel, vagy feledsz mindent, de akkor és is vele. Megyek szertelen foszlányok láthatatlan nyelvén, lángok csapnak fel jéghegyed tüzén. Bíborkék maszlagok folynak szemem előtt, a papír végleg a lelkembe költözött. Angyal voltál, és sírtam, néztem némán a földi holdat, és sírtam, akár a madár. Akár tovább, akár egy andalító szó, nézz a papírra, és mond.
Legyen áldás, szüntelen béke, derengjen vissza a mezőre, és kérdezze vissza, van e nagy isten. Figyelj, csendben, s a táj gondos szellemiséggel felel. A romlott büszkeség színe hull a fáról, annyira akartad, te sehol sem hibázol. Nézel a szavakra, pakolod egymásra, délutáni, mosdás, akár a szieszta. Pattog sárga labdám, de csíkosat szeretnék, várja a tenger, ha mindezt te hinnéd. Várj, gondolj szavakra, aludj, az élet nem az, mi elringat. Szemem fényében ellipszis zöld lebeg, kocka pirosokkal meghintve e telet. Háromszög élénk szín a hátamba nyilall, azt kérdi vagyok e,vagy nem vagyok; zavar. Pontyok lépése a mély vízben lebeg, a szürke már látható, de élénk a fejem. Angyal szárnya, mint halk fuvola, zeng, akár a sarokba megbújó csend.

___ha lennél

(M. Judithoz a kétezer-hetes évek vége felé)

Rétre szálló lágy angyalok térnek hozzád, hogy éljék megragadt nyugalmát szemednek, és térképezzék föl szíved helyettem. Nem láttam még életet előtted, és utánad messze a markába szorulok jelenem minden pillanatának. Régről mesélt nekem rólad a szív, és halkan odasúgta, a szerelem, tudd, nagy kincs. Én fogom, és nem eresztem, mondhatod sárgán, feledten, hogy vagy, de én már elhinni nem tudlak, csak szeretlek.
Ha lennél egy zászló mely lobogna serényen az égen, fognálak, és lobogtatva büszkén viselnélek. Ha te lennél egy vár, mely áll a hegy ormán, és onnan tekintenél le, lennék fa, mely visszanéz rád. Ha te lennél a tó, melyben fürdök, inkább hal lennék, hogy örökre lelkes, frissítő vizedben ússzak. Vagy lennék bokor, mely vized issza.
Változatlan koboldok járják a vidéket, s vigyáznak féltve néma álmodra. Szeretni, akár egy mogorva ellenállót este, úgy nézek mély szemeidbe félve, csak adj reményt uram. És remél a szív, hangját hallassa. Nem bírom némítani, csak úgy piszkozatba írom, mit ad a csönd, s valami szám a rádión, keresztül az éteren, most itt van, de én tekergek valami folytonos bástya körül, ahol a vének asztalnál ebédelnek, és méla, forró kebled szárnya lép be a bálba. Alakod felcsigázva szemedet igázva mond örök áment. Hogy a vidék is elmehet, nem kell, hogy tér legyen, az idő engedjen, csak a vihar oszlassa szét régi álmom, hogy nézzék bástyád, hogy legyen egy kiáltvány, ami csak éretted szól.
A nap tapsol, és felállnak zúgó angyalok. Mind érted élnek, és érted hajol meg a hold, és látványként mind a csillagok szertefoszlatják minden bánatod. De lásd, miként régen, úgy volt szép, ahogyan azt apáink megélték. Rengeteg szívet pazarolhatsz el, rengeteg érzést csaphatsz a falhoz, csak nézz, nézz egy csupasz bokrot. Nem nézi ki volt, nem nézi, most ki, és láthatatlanként a tájat szépíti. Régen ő volt a zöld, és ő volt a kikelet, de télre a színe aligha szédület. Álmaimban te vagy egy alvó tulipán, és álmaimban egy leány az ablakot lemossa. Álmaimban térdel egy gondos kert mellett, nézi a tulipánt, és a kék eget. Nézi rémült arcod, nézi a fényeket, az ablakon át a világba révedek. A kert, mely ismét agyamnak záloga, felmerül a gond, és az áradat.
Gondolj néha jövőt, gondolj álmokat, nézz a világ sírjára, gondold, hogy meglakolt. Gondolj szárnyakat a világ hátára, és röpülj vele el, míg nem leszel álmatag. Szaladj messzi égen, fürödj napsütésben, és álmodj olyannak, amilyen életed. Ha nem vagy még halott, hát akkor ébredj, nézd le a csillagot, mert azért én nem megyek. De hozok neked vizet, és hozok földet is. Hozok pár virágot, és mindent mi élvezi közelséged enyhe hangját, közelséged hős jóslatát. Nézd, miként arcodra fényesség költözik, hiszen a hiányod a napnak is végét jelenti. Rémület, mely elmúlik, ha feléd néz a csend, és kegyelmét nyújtja át a bűn nélküli agg, akkor kárhozzak inkább papírtól mámorosan, és éljek szürke szemmel, de lássam a színek minden világát. Halk hang kezdi súgni dallamát a szélnek, és vigyázzba állnak, mind, kik szeretnek téged, de én már akkor nem leszek ott, nem állok melletted, hiszen haladni, indulni kell, hogy a világ színe megnémulva, árnyékot vetve vigyen haza, s szeressek egy mogorva, de mégis létező, szőke, értelmét vesztett lényt, aki csak azért, mert nem vagyok szegény. És létem árnyainak urát megölni indulok, hiszen inkább a kárhozat jegére rakjatok tüzet, és az óceánt locsoljátok meg hideg vízzel. Nélkülözzetek inkább halhatatlanságot, de bocsássatok meg nekem, hogy vég nélkül szeretve összefonódtam az ágyon, angyalom járdáján végigszaladva keféltem őt, és nem néztem ki, miért szeretne lenni. Csak egy volt a szent, hogy kúrni is annyira szomorú, mint szeretve a félelem rejtekén megbújva állni. Kezedben a szívet tartva, mely egyszer benned dobogott, eldobva végleg, nem kell szeretned, ahhoz, hogy létezz, csak élvezd a világ zugait, kiélve poros vágyad, menj neki az ágynak, akárkivel, csak nézd meg, hol a szíve.
Angyalok jöttek értem, félve nem kell északnak menni, ha félek inkább délre megyek. Elhagyom egyetlen szülöttöm, aki nem én vagyok, csak egy torz, önmagamból előpattant véletlen szerencse. Itt hagyva ez énem új útra kélve megingok. Többé hozzád vissza nem térve feledve, akár egy egérke feledi mindazt, amit egy macska csak tenni tud vele. Szívtam magamban derűs, arany hangod. Leplezve, végül éhezve akartam folyni a havon, és lépni át tengered, vigyázni, fel ne ébresszelek, és csak nézni, ahogyan alszol.
A múlt bűnei hamisan csengnek, és felforr agyamban egy álnok, nagy tenger. Péntekre várva ma még csak kedd van, vagyis hogy szerda, csak az óra kullog a vér lázító homlokán jónak, hogy lesz még szebb, de jobb, soha.
Árnyak lépnek elém, kérdeznek serényen, a papírt miért, a feledést miért nem. De kell nekem a csend, és féltem a magányom, féltem megőrzött, hallható hiányom. Régóta élek alkonyos magányban, és szerettem érezni, hogy engem anyáznak. Szerettem inkább egyedül kitérni, és egyedül a kocsmában, sör mellett elülni. Régen, mikor szelíd, foltos gyerek voltam, anyám szavait meg nem hallottam bár nem volt hozzám sok, de mindig éreztem, amit mond, az az élete. Nem is bíztam másban, csak hadd hallgassam őt, és kényeztetve magam megittam egy sört. Világok óráján, térdre borulva talán még az isten is, lehet hogy megunta. Pontokra osztotta kicsiny kis életem, a soha véget nem érő képzelet.
Borultam magamba, hátha a hiány engem is annyira, akár a magány. Bíztattam magamat, lesz még akárhogyan, de nincs sehol szíved, akkor az ég áldjon, és menjél híredül. Vagy isten hírével, de azt már elvitték, mások mentek vele, s nem hagytak semmit. Üres volt a bátorság, és üres volt a szép is, mikor engem a földre küldtek. Nem volt arányban a kegyetlen vihar, és eső volt, ami tombolt. A járdán koldusok ültek, és szivart szívtak, nagy tüdővel. Kátyúkat temettek szorgosan rabszolgák, és felrobbant valahol egy atommag. És nem nézték fentről, hova küldnek engem, s nem gondoltak arra; erre figyelhetek! Délen eső esett, nyugaton szél, s zápor, ott ahol voltam, fagytak a virágok. Délen tél volt, és északon paráznák, ott ahol voltam, nem volt még szivárvány.
Elmaradtam tőled, nem néztem az eget, csak a földre leeresztett, gondolt tekintetem. Félre húzott bokor voltam az erdőben, minek mögül hárman egy vadállatra lőttek. Nem voltam én ember, s nem voltam élőlény, csak egy hideg zápor, mely a földre lepottyan.

___már többé senkit

(szintén egy M. Juditos bejegyzés valamikor a 2007-es évek vége felé)

Ezernyi virágot szedek neked a rétről, boldog pillantást adok el neked. Piac a szívem, bolhapiac. Nincs ki itt ne találna magára. Megrémülve, árva algoritmusok között egy talány ezret hoz magával. Hosszú képleteket írva le a földre, a magány drága szerelem.
És mikor elhagynak, mikor ott hagynak téged áztatott magányban, szíved csak bosszút akar. A foszlányok érdes hangja vetít mély poklot. Nem akarsz senki mást. Nem kell neked többé a remény, és a talány. Féltékenyen a jövőre nézel, igen, jövőbeli éned már kipihente magát. Mégis te még árván loholsz a mosdatlan utak hegyes leejtőin. Nem tudod kiheverni, szíved felejteni óhajt.
Rózsák vörös tövise szúrja át szíved, alkalomról beszél, ami még eljöhet. Néma hangszálam porosan ölelte a korsót, nézte az elszaladó lányokat. Megmérve mindet, ki mennyi, hány hosszat. És reggelenként egyedül ébredve az ágyon ölelted féltve őrzött magányod. Régről mesélt a múlt, és a jövő éberen elfakult. Azt mondtad, nem ugrasz még egyszer a mélybe, a féltve örzött kör közepébe. Megtartod magadnak az álmot, miszerint a múltad takaró. Befedi létezésed, és nincs kedved kikelni az ágyból. Harmatos vér ragad a kezedhez. Elvetted tőle az életet, mely megbabonázva ébren tart.
Poklok pokla az, ami most itt folyik. Harcol a szívem, és hanyatlik a vágy. Nem akarok, nem akarok menni már.
Mint krisztus hord keresztet a hegyre, úgy megyek én is, sietve. Megyek távol tőled, mint hangyák foszlánya a szélben, sürgősen reggelit szednek a télre. Magasságos ég, mint abszolútnak rendje, te vagy nekem az, ki elkerülhetetlen.
Éveket táplálva muszáj volt aludni. Muszáj volt a csendet igazán hallgatni. Megkérdeztem egyszer, tud e szépet, jót, de bezárta elöttem a meg nem hallhatót. Muzsika szólt, rettent az éden, gondolatban, voltam és epekedve érted. Megmerevedett, az ami az érzet, és gondoltam rólad, olyan „csudaszépet”.
Rekedten dobáltam magamhoz az almát, és kérdeztem félénken a mindent tudó Évát. Akar e vallani, akarja e látni, akar e velem a réten szaladgálni. Búsan, komoran néztem én az eget. Arra jött egy légy, és boldogan nevetett. Egyedül voltam, elhagyott az évám, nem akart szaladni, csókolózni mélán.
Valamikor egyszer, délelőtt lehetett, mikor az én szívem a pamlagon nevetett. Kinevette múltam, és jövőm minden estjét. Nem akarta elhinni, nincs, kit én szeretnék. Alkalmanként persze arra jött egy leány, de éreztem feléje, jobb lesz még a magány. Szomorú is voltam, de éltem boldogan, lehúzott a talány, hogy gondolok magamra. Teljesítve egyszer a pokolnak kérését, elmentem egy bálba, de nem voltam figyelmén. Erőteljes húzás mosta össze számat, mindenki táncolt, csak én ültem ott fásan.
Annyira szerettem, szerettem volna, ha a szívemet valaki hívja. Nem akartam derítve, de nem is józanul. Asztalon volt a bor, és hátamon a magány. Erősen cipeltem, ereszteni halál. Így volt az, mikor értem újra a szerelem virágos rétjére. Megpillantva téged, hatalmam először felnézett az égre, gondoltam a magányra, de ledobtam őt. Mégis, mikor éreztem a haragot szívemben, el akartam menni, nem bírtam erővel. Pillantásod árnya megvetült a fákon, kiszáradt a szívem, álmatlan foszlányok kergettek haza.
Jajgat a szív, nem akar hallgatni, boldog érzés a remény, nem akar fakulni. Álmaim asszonya, a tér és az alkonyat, mind-mind egyszerre alszanak.
Soha többé újat, visszhangzik a szív. Értelmem a magány, mi mindig visszahív. Fogom fülem, sajdul, bedugul az orrom, véres nyál ízét érzem a torkomon. Pakol arrébb engem az utasíthatatlan, nem merek beszélni, nehogy meg se hallja. Piros alkoholnak vérét iszom most. Agyamban a vizeket átírja a gond.
Soha többé már nem tudok szeretni, faggat a szív, ezt most ki nyeri. Nem tudtam én még, mit hozhat a sors. Az igazi énem bandukol valahol. Ritka itt a szó, és nincs is harmatvíz. Nyomomban a régről a szárazság követ. Nem akartam, nem akartam, hogy ez legyen, de a zárolt alvás a nyomomban figyel. Alkalmi teendők lepnek el sorra. Balga hitet hiszek, szolgám is mogorva. Alkot a holnap, isteneket hív. Szertefoszlott árnyak, alatta a víz. Szigetek, óceán, és nagy gödör ott, ahol a múltam temetve alszik. Nézem már mióta, ki kellene ásni, és a jelent is melléje zárni. Annyi mindent mond nekem a vasárnap, mely közben az élet lehet, hogy elfáradt.
Reggelente este van, és délután is fog a papírra vetett, tintaanyagom. Szeretni addig kell, míg valaki viszonoz, és nem szabad ragadni, nem szabad ragaszkodón a pillantást követni. Szárnyra keltett imám aligha értené a nagy, és sérthetetlen isten, de én elküldtem, elküldtem „ímélben”. Ha megkapja, örülök, ha ki is törli onnan, tudom, hogy a végén nem hagytam ki sorra. Nem hagytam el magam, csak kicsit pihentem, és szívem újra feltámadt, és járkál a vizeken. Megtanított engem a rét, és a vasárnap, nem szabad kihűlni hagyni a párnákat. Nem szabad egyedül nyugovóra térni, nem szabad az ablakot hagyni sötétül. Érezni kell egyszer, mi lenne ha másképp, imádkozni, hogy isten porladjon el szennyé. Ne diktáljon tempót, ne akarjon lenni, csak szívemben kellett kicsit rendet tenni. Szabadulni árván, nem hagyom kiálltni, nem akarok többé a szava közé vágni. Éljen ő is úgy, mint akárki más, csak engem hagyjon békén, hisz más is ordibál.
Délelőtt az este megnéztem önmagam, láttam a kertet, és ahogy hívogat. Csalogat a szemszög, nézzem meg onnan is, lehet, hogy az élet újat tud mutatni. Kellett is pár perc, míg be tudtam fogadni, előled már én nem tudok szaladni. Kékes vizet öntök kiszáradt ruhámra, hogy a sok szürke közt legyek én vasárnap. Legyek méla darázs, ki száll a réten újra, ki néha lekacsint egy beporzott virágra. Legyek szitakötő, kinek nincs jövője, éljek csak egy napot, s halljak meg melletted.

Erősségem

Erősségem az, mely legyengíti
Gondolatom apróra tört záporát,
Folyadékból préselt, "naplementi"
Zöld porát,
Csikarja gyomrom,
Talpalávaló,
S akik csak
Elméletileg gyakorolják,
Azok bizony
Gyakorlatilag elmélkednek,
S vihar lesz minden apró
Hűlt helynek!

Figyelmességek

A figyelmességek apró porszemei
Gyöngédséggel zuhantak rám,
S egyszer csak beterítettek,
Akár egy nagy, üres tál!

„buzogányégetés”

Józan lelkek víg serege
Tüzel halk buzogányokat.
A béke jelképeként
Sűrítik orcájuk
Melegébe!

Lélekforgató

S a színpad forog!
A díszlet változik, borul,
Kicsit komor, de éppen hogy
Balladához illik,

S a színpad forog!
Máris csöppnyi komédiát
Hoz az alkotó, a színész
Álmos viccet mesél,

S a színpad forog!
Lelkes csuklyások tépik le
A ruháját Júliának,
Teszik koporsóba,

S a színpad forog!
Egyszer csak üres a porond,
Senki sem jön, és szerepel,
És senki sem játszik!

Eső

Ráripakodva mindenestül
Megtelt
Az árok!

Én, Te, Ő

S még hogy tanulni kell, fejleszteni magad,
Mint homokban megsült, nyári bogarak,
Álldogálsz mezítelen, előtted egy nő,
Hatalmas kihívás, és elitélendő!

S még hogy tartanod kell valamihez magad,
Mint sártenger tavasszal lábaid alatt,
Futkározik fejedben idegesítő
Gyilkos, vad szándék, mely kivitelezhető!

Meghívó

És meghívnak tartalékos
Mindentudó, hamiskás életre,
Feszítek szétgörnyedt medve
Énekre, s táncolok!

„Iszom, beaszom,
Mint három szamár,
És csak nézek,
Hogy most hallgatnom
Kéne, kellene!”