Reményt ad

Angyalok síró hangját hallom,
Fejemben lüktet a meghűlt vér,
Átlátszó most szívem,
És olyan nehéz.

Reményt ad egy Fecske,
Hozza nyarát felém,
Táplálja a jóságot, s önmagát
Belém.

Fázva és éhesen lohol a nap,
Kifelé tekint az esőből,
De leér egy napsugár,
Visszaint a tetőről,
Boldog pillanat,
A szív megszakad.

Álmos a tücsök, s pihenni tér,
Reggel várják szerelmes fecskék,
Reggel újra megváltozik a világ,
S isten is, ha kell,
Hazatér.

Bákókám

Olyan igazi öregasszony,
Olyasfajta legeslegjobb nagymama,
De Ő más volt,
Ő volt az imádnivaló bákóka.

Az én bákóm, az én nagyszülőm,
Az én anyám, és keresztelőm.
Vigyázott rám, sütött nékem,
Fogta kicsiny gyermekkezem.

Átölelt, ha fáztam, s velem sírt,
Mikor sírni kellett, az utolsó úton
Is sétált velem. Templomba járt,
Hitte az istent, hitt Ő nékem is,
Szerette versem, s nagynak
Tartott.

Hitte, ha majd megnövök,
Táncolunk egy esküvőn,
S ő lesz majd a dédi,
Már mindenki Őt félti,
Késő már, hogy elmondjam,
Szerettem, de elragadta
A halál.

Látom

Majd minden olyan más lesz,
Majd megváltozik az ég,
Szürke és kék lesz,
S idegen a vér.

Már látom is anyukám,
Már látom határát az újnak,
A világ elszenderül,
Így lesz a sorsnak
Sorsdöntő dolga.

Bosszús idegenek

Bosszús idegenek intenek felém,
Mondanám nékik, menjetek,
Elég, de már arra sincs
Erőm, bosszús idegenek
Éktelenkednek,
S elhízik a táj.

Játszuk el

Játszuk el, hogy minden
Rendbe jön, lapozzuk
Az elsuhanó fényeket,
Az isten felkötötte
Magát.

Lehellete belepte a tájat,
Hervadnak köröttünk
Vidám talpalávalók,
Sötétbe tér fényleni
Lelke.

Elkészültem, már nem vagyok
Fáraó, balzsamos testem
Hamis szót ír, s szól
Valami lehányt útpartról
Felém.

Játszuk el, hogy már nem
Lesz több lélegzet, s hogy
A jövő vizei kiszáradt folyók,
Semmivé válik köröttünk
Az ég,

Hát játszuk el,
Mert élni már
Annyira nehéz.

Kikelet

Bújnak a földből zöldellő
Kis füvek, a világ nem
Győzi habzsolni az éltet.

Felém fordul egy virágzó
Fa lelke, porozza magát
Egy dongó, egy méhecske.

Virágról virágra száll egy
Hatalmas lepke, kifeszíti szárnyát,
Egy álomra hasonlít,
Színes és gyenge.

Látványt kerget odafönn egy
Eltévedt napsugár, egy esőcsepp
Ugorja át a magasban terjengő szivárványt.

Pirosló szemekkel engedi fürtjeit a nap,
Mintha a felhők bárányra
Hasonlítanak,
Míg húzzák a kötelet
A kibaszott halálnak.

rájövök

Kitekintek elmosódott önmagam
Szétrágta torkából,
Nyelem le falatjaim, s nem akarok
Újra hinni, nincs bennem
Csak foszlányokra szaggatott
Emlék, és némi kétes
Mosoly, mely örökre számra
Ragadt.

Bizar kincseit veti elém isten,
Valami elhízott gyümölcsfáról szedi
Le viccesen az almát,
És mondja tovább, meg tovább,
De rájövök,
Ő az ördög.

kik szeretnek

Megbénult lelkem fattyú
igaza

s most dobálja szét papírhajóját
A nap,
mindeközben pizsamába bújik
Felettünk
a hold.

kik szeretnek,
hisznek még
a lehulló esőcseppeknek.

Fecskevígasz

Mellémbújtál,
Átöleltél, sírtál belül,
Legbelül,
S fényed apró csillagára
Az én elmém ráterült.

Kezed hajló ölelése
vigasztalja, azt ki
Vagyok, ha nem lennél,
A föld, s az ég,
Úgy érezném,
Elszaladok.

Bent vagyok a sűrű koszban,
Apró elmém tengerén,
Kezemben pár kardhüvellyel,
Ha harcolok, hát mit sem ér.

Jöttél te a kardjaiddal,
Küzdöttél hát ellenük,
Bennem rejlő mosolyommal
Leigáztad bánatom,
Most ismét jönnek,
Támadnak,
De érzem erőd hatalmát,
Jöhet bánat, eső szél,
Csak azt kívánom,
Ölelj át.

Egy percre

Arcom fáradt mosolyára léptél,
Meghúztad közönyös fülemet,
Ígértél szép ígéretet,
Miközben érted elmegyek.
Valljuk meg őszintén, hazudtál
Nekem,
Nem mondtad el az igazak
Szavát, nem értél annyit
Sem, mint pár jó barát,
De te voltál hős
Istenem, ki élt,
De most egy percre megint
Meghaltál.

Egy átsírt reggelen

Táplál bennem tudatot a magány,
Egy elfeledett szombat délután,
Meghalt léte a tájnak,
Egy balzsamos éjszakának
Hitetett poros, kendőbe csavart,
Kékes aranyalmának.

Színes virágok közt a fény
Ül a baldachin közepén,
Lámpaláza világít a róna
Templomaira, s le nem veszi róla
Szemét, úgy néz, mint aki
Mindig fényleni akar.

Rámosolyog a híd a vízre,
Sűrűre növi magát az erdő,
Kint hideg van, messzi pince
Szagát engedi ki
A délutáni eső.
Friss most a levegő,
Hamar jött a bánat,
Megmaradt az öröm
Megint csak magának.

Csillagos kendőmről törlöm
Le könnyeim, állok feltételt
Kötve az isten előtt,
Ha valakit megint elvisz,
Az már én legyek.

Nem akarok szenderült babonás lenni,
Úgy megöregedni, hogy senki sincs
Velem, hogy magányomban ülök
Egy átsírt reggelen.