Letekint rám a meredek, viharos szellő,
Kicsiny törpe vagyok én ma melletted.
Nincs időm támasztani megfulladt teremtőm,
Nem tehettem róla, elsülhet fegyverem,
Míg tartalmas alvásom múlása: néhai vallomás.
És kérdezve istent, mi az a zaj, és a csönd;
Mely egybeforrva halk zene, és megfogalmazás,
Olcsó magyarázat, vagy csak enyhe zuhanó gőg,
Tétlen törtetés, visszhang, mely áll a hegy oldalán,
És kérdezi mivé lett a visszaút, eltűnt rég!
Megállva én is nagyokat sóhajtok, cigarettám
Boldog pillantást vet a hátra, kérdezve a magányt,
Mivé lettünk, hova tart szerelmünk zálogán taposó csatám
A szívvel, hogy parancsolni az érzelmemnek csöndes halál,
Elárulva önmagam szennyes létét, dereng a semmiség vizén!
Haljak inkább szárazon a merülő óceán boldog tavaszán,
Döfjön hátba a szív halkuló dobbanása, és kérkedve,
Mint akinek nincs szíve, megnyugvásra éhezve, balgán
Rétre menni, és utolsó pillanatig harcolni a mennyel,
Hogy a néhai gondok lassú szaga érzelemmel hasson.
Kicsiny tűnődés apró lehelete töri meg a csöndet,
Melybe isten zaja körbe 'köpdel', és lépdel ördögi tettei
Néma futásával, mert ő szívemre átkot szór, megnézi öntelt
Táncát a bornak, miként asztalról a korsót meghitten vedeli,
Kellő lidércek alattomos hangját hallva átfordul a szív.
És haljak isteni csönddel, teremtőm zaját bele a sörbe,
Értelmem minden gazságával együtt, hogy szeretlek, szerettelek,
Forrva össze minden tekintet hamis folyásával, nézni körbe,
Leheleten táncolni, kicsiny port tüdőmbe szívni egyszer,
És érezni azt, amit eddig senkinek sem, senkivel sem tennék.
Boldog pillanat hangos ajka folyik belém, lelkemből elég,
Nem hittem, hogy vagyok eredendő, és hogy bűnöm mindössze
A megváltás kegyelme által válik szomorú tündökléssé,
Hogy szívem összes baját ajkad csillogása adja, görbe
Szavak ékes mezsgyén futni akarok, kellesz, és nem!
És szivárvány fut végig homlokod kertjén, altatót dúdol
Az isten is feléd, árva hangok, melyek búsan színeket
Dobva rémisztik szavaid "elsoványult" mását, melyet húzol
Kicsiny alakként, kedvem lenne harapni beléd, veled
Almát enni, és kérdezni a kígyót, miként bűnt fakaszt;
És a kárhozat mélyéről kiáltok majd hozzád, szeress,
Akkor is, ha nem látsz, miként azt a nap teszi a földdel,
Éles, szomorú lehelettel éjjel, mikor lemegy,
Elveszti színét, de szerelme fojthatatlan, akár lelkem
Búsuló magja, de néz feléd az éj, a goromba sötétség.
2008. július 3., csütörtök
LáSD még, hogy vagy
Lezuhant a fény a keringő föld mellé,
Kicsalva az éjszaka átlátszó színeit.
Hullámzott szememben a kék ég felfelé,
Megmozgatva ezzel lelkem roskadt álmait.
Sikítozva féltek belsőmnek árnyai,
Dolgoztak bennem színes nagy képek,
S álmodtam reggelről, délnek léptei
Fonták körbe alakom, aludtam ébren.
Miként hallucinációk jöttek megszokva,
Térdemben az ideg aligha vinne a rétre,
Mégis elindulva, alakot rajzolva
Figyeltem eldobva, szürke lelkem a mélyben.
Éreztem falakat, melyek omlottak,
És a kert, melyben csillogtak a vidám,
Néhol piros, néhol világoszöld tollak,
Melyek rajzoltak csíkokat szemhéjam alá.
Kergettek foszlányok, nehéz varázslat, délben
Kipihenve létem minden zugát, áthajózva
A nagy déltenger-óceánt,mély álomban ébren
Még sohasem volt agyam ennyire józan.
'Villanatok' szürke kékre festve a tájat,
Az isten megmaradt önmagának, és nekem,
Valaha a piros volt minden színnek árnya,
Foszlánya, de jött a titok, a hihetetlen.
Sétálva az éjben, órákat ülve a sötétben
Kezdett feljönni a nap, mosolyt csalva
Pupillámra, hogy van még határtalan önérzet,
És nem kell a valóság, csak is a lidércek.
Kicsalva az éjszaka átlátszó színeit.
Hullámzott szememben a kék ég felfelé,
Megmozgatva ezzel lelkem roskadt álmait.
Sikítozva féltek belsőmnek árnyai,
Dolgoztak bennem színes nagy képek,
S álmodtam reggelről, délnek léptei
Fonták körbe alakom, aludtam ébren.
Miként hallucinációk jöttek megszokva,
Térdemben az ideg aligha vinne a rétre,
Mégis elindulva, alakot rajzolva
Figyeltem eldobva, szürke lelkem a mélyben.
Éreztem falakat, melyek omlottak,
És a kert, melyben csillogtak a vidám,
Néhol piros, néhol világoszöld tollak,
Melyek rajzoltak csíkokat szemhéjam alá.
Kergettek foszlányok, nehéz varázslat, délben
Kipihenve létem minden zugát, áthajózva
A nagy déltenger-óceánt,mély álomban ébren
Még sohasem volt agyam ennyire józan.
'Villanatok' szürke kékre festve a tájat,
Az isten megmaradt önmagának, és nekem,
Valaha a piros volt minden színnek árnya,
Foszlánya, de jött a titok, a hihetetlen.
Sétálva az éjben, órákat ülve a sötétben
Kezdett feljönni a nap, mosolyt csalva
Pupillámra, hogy van még határtalan önérzet,
És nem kell a valóság, csak is a lidércek.
Virág a réten
Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a tájat szinte észrevétlen,
Taposni földig rejtett kolóniát,
Szívedbe rejteni minden eltűnt zugát.
Élvezni a virágok színes dallamát,
Hallgatni a szélnek hullámzó támaszát.
Siratni elhagyott vizeknek medreit,
Elhagyva végleg múltadnak gondjait..
Leülsz szíved mellé, hol hajlik a virág,
Magad mellé ülteted minden bánatát.
Meséled neki, kit te szerettél,
Átgázolt rajtad, pedig csak nevettél.
Válaszolva néked sűrű csönd fog el,
Elmélyülve magas, villámló fellegen.
Néz reád a virág, halkul a szerelem,
Porban éli át végét a félelem.
Szigorú szemekkel figyeled levelét,
Miként veszi el a napnak erejét.
Pusztulni látszik már, jön a hideg újra,
De szíve nem búsul, elbújik a hóban.
Visszajön tavasszal, kerge vallomással,
Akárhogy akartad, elpusztult virága.
Utódjai mind a nap felé merednek,
De a te virágod már hever feledten.
Rágták őt a molyok, rágta minden féreg,
Mégis megmaradt, de elhullott a téllel.
Utolsó harc volt ez, néhai vallomás,
Elvinném én néked, de így szép az alkotás.
Nézzed büszke szemmel, ott voltál, ismerted,
Minden mozdulatát cserfesen figyelted.
Piros virágának csókot adtál reggel,
Gondosan takartad minden hideg éjjel!
Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a virágot: bár csak észrevenne,
Bár a világ kincse, ha ehhez kellene,
Hogy végre szívét szívemre helyezze.
Nézve a tájat szinte észrevétlen,
Taposni földig rejtett kolóniát,
Szívedbe rejteni minden eltűnt zugát.
Élvezni a virágok színes dallamát,
Hallgatni a szélnek hullámzó támaszát.
Siratni elhagyott vizeknek medreit,
Elhagyva végleg múltadnak gondjait..
Leülsz szíved mellé, hol hajlik a virág,
Magad mellé ülteted minden bánatát.
Meséled neki, kit te szerettél,
Átgázolt rajtad, pedig csak nevettél.
Válaszolva néked sűrű csönd fog el,
Elmélyülve magas, villámló fellegen.
Néz reád a virág, halkul a szerelem,
Porban éli át végét a félelem.
Szigorú szemekkel figyeled levelét,
Miként veszi el a napnak erejét.
Pusztulni látszik már, jön a hideg újra,
De szíve nem búsul, elbújik a hóban.
Visszajön tavasszal, kerge vallomással,
Akárhogy akartad, elpusztult virága.
Utódjai mind a nap felé merednek,
De a te virágod már hever feledten.
Rágták őt a molyok, rágta minden féreg,
Mégis megmaradt, de elhullott a téllel.
Utolsó harc volt ez, néhai vallomás,
Elvinném én néked, de így szép az alkotás.
Nézzed büszke szemmel, ott voltál, ismerted,
Minden mozdulatát cserfesen figyelted.
Piros virágának csókot adtál reggel,
Gondosan takartad minden hideg éjjel!
Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a virágot: bár csak észrevenne,
Bár a világ kincse, ha ehhez kellene,
Hogy végre szívét szívemre helyezze.
A sziget
Vidáman, szerkezetileg hiányba merülve nézni
Szóba zárt alakod, s miként a nap megéli
Szürke hályogos borításod a felhők által
Elémászott takarásain át, mint egykor én áltam
Ott, szerény külselyű, keselyű lelkem szigetén.
De mégis most itt vagyok, vidáman ordítok, hogy kell,
Szavam mégse hallja, hangomra nem figyel fel,
És megégve minden bűntől, és gaztól, lelkem papíros
Szénanáthát kapva kaparja le magáról zavaros
Öngyilkos lelkét, a ház csöndes, és mogorva.
Mint egykor a sziget ott, ahol lakhatott csendben,
Senki által zavarodott kezdet, és véges becsben
Állva, kiabálva, sírva és falramászva mozdulsz,
Hogy neked menned kell, de lábad már, már fordulsz
Is meg, hogy neked nincs szerelem, csak vágy,
Csak átok a szó, a víz hideg, melyben elmerülsz,
Mint a csend árnyékán hagyva a foltot, örülsz,
Hogy kétségbeesve szirénáz lelked a havon,
Jég borítja szíved, de felrázza csókod képzetét,
Mely oly közel van, és sírva fakadt hátán a hegynek,
Felfelé merészkedve egyre csak, egyre csak lejjebb
Csúszol, elárulsz, mész némán, hangod halott,
Holott szívedben ordítok, nézlek is messze, amott
Legyek másznak testemen, de itt én vagyok, vagyok aki.
Szóba zárt alakod, s miként a nap megéli
Szürke hályogos borításod a felhők által
Elémászott takarásain át, mint egykor én áltam
Ott, szerény külselyű, keselyű lelkem szigetén.
De mégis most itt vagyok, vidáman ordítok, hogy kell,
Szavam mégse hallja, hangomra nem figyel fel,
És megégve minden bűntől, és gaztól, lelkem papíros
Szénanáthát kapva kaparja le magáról zavaros
Öngyilkos lelkét, a ház csöndes, és mogorva.
Mint egykor a sziget ott, ahol lakhatott csendben,
Senki által zavarodott kezdet, és véges becsben
Állva, kiabálva, sírva és falramászva mozdulsz,
Hogy neked menned kell, de lábad már, már fordulsz
Is meg, hogy neked nincs szerelem, csak vágy,
Csak átok a szó, a víz hideg, melyben elmerülsz,
Mint a csend árnyékán hagyva a foltot, örülsz,
Hogy kétségbeesve szirénáz lelked a havon,
Jég borítja szíved, de felrázza csókod képzetét,
Mely oly közel van, és sírva fakadt hátán a hegynek,
Felfelé merészkedve egyre csak, egyre csak lejjebb
Csúszol, elárulsz, mész némán, hangod halott,
Holott szívedben ordítok, nézlek is messze, amott
Legyek másznak testemen, de itt én vagyok, vagyok aki.
Levél elhagyatva
Élénk színű selymes angyaloknak
Forrószívű, lázadó szívéhez; szólok.
Mezők sarjadó virágai elől
Darazsak mézes csuprába; bújok.
Áldatlan messzeség égtelen válaszát
Kagylós, pelyhes füledbe; súgom.
Leleplezett tavak mámoros széléről
Az élvezet moszatos vizét, iszom.
Angyalok sarjadó, áldatlan széléről,
Szólok bújó súgással, de szomjazom!
Forrószívű, lázadó szívéhez; szólok.
Mezők sarjadó virágai elől
Darazsak mézes csuprába; bújok.
Áldatlan messzeség égtelen válaszát
Kagylós, pelyhes füledbe; súgom.
Leleplezett tavak mámoros széléről
Az élvezet moszatos vizét, iszom.
Angyalok sarjadó, áldatlan széléről,
Szólok bújó súgással, de szomjazom!
Zavarodottság
Reggel, mikor délelőtt volt az este
Szunnyadó mi-léte; deres leheletnek
Boldog pillantása esett meg rajtam.
Félelmemben tükröződött a váltság
Angyala szemem borostás ablakán,
Mint szorongó alkotás a vásznon.
Térdre borult alkoholos pillantása
A vágynak, s bennem állt újra lábra,
Mint reggel, mikor hittem, hogy álom.
De ma már nem csak tudom, látom
Szemedben a könnyek vasporos állagát,
Mit teremtőd adott, hogy higgyek.
Szívem minden morajlása rajtad,
Benned is tombol az olvadt harcnak
Magas homlokzata, mitől szél süvít.
Búcsúzni, ha tudnék, akkor sem ma,
Mert még túl korán, reggel van,
Csak este megyek, várj, míg pakolok.
Most a napnak lenyugvó ölében
Ezer darabra tépve széjjel
Ágyadban, akartam, hogy legyen.
Szerelmem alkotása a napba néz,
Tündököl, de kérdésed merész,
Mint árnya a Hold keserű szavának.
Olvasol kettesben, a szív és a vigasz
Ott lapul valahol, ott a terasz alatt,
Csak menj, fogd csendben, némán ölelj át.
Ha ez már nem megy, maradok veled,
Maradok gondolatban az ismeretlen hegyen,
Baljós ásítással hozom el a reggelt.
Virágot is fonok, színtelen aranyat,
Velem talán örökre boldog maradhatsz,
Színes ezüstök porba hullott helyén.
Akár a varjú 'kár'-olása, mint szó,
Úgy húzódik végig a poros tó
Maradványain elhűlt, hős tested.
És szíved morajlása közben én,
Mint apró, foltos kis tehén,
Legelek pázsitod zöld gyepén!
Ha kell álmod leszek, bölcs álmod
A nyár fokozatain átvállalom
Színe tűnt, halk fennforgásaid.
Te nem vársz megértést, csak bajt,
Mondod: Csak adjad önmagad,
És térj ki egyenes válaszból!
Mintha a válladból jönne ki a görcs,
Aranyos, madárral szálló hölgy,
Érezd kezem, lágy ő itt van.
Itt és nem máshol, csak menjek,
Az akarattal együtt vissza se nézzek,
Porból feltámadt krisztusi ag.
Meghaltam, akár a szabadság ezrekkel
Ezelőtt, százados, morajló lelkekkel
Futok száraz gallyak reccsenő ágain!
Szunnyadó mi-léte; deres leheletnek
Boldog pillantása esett meg rajtam.
Félelmemben tükröződött a váltság
Angyala szemem borostás ablakán,
Mint szorongó alkotás a vásznon.
Térdre borult alkoholos pillantása
A vágynak, s bennem állt újra lábra,
Mint reggel, mikor hittem, hogy álom.
De ma már nem csak tudom, látom
Szemedben a könnyek vasporos állagát,
Mit teremtőd adott, hogy higgyek.
Szívem minden morajlása rajtad,
Benned is tombol az olvadt harcnak
Magas homlokzata, mitől szél süvít.
Búcsúzni, ha tudnék, akkor sem ma,
Mert még túl korán, reggel van,
Csak este megyek, várj, míg pakolok.
Most a napnak lenyugvó ölében
Ezer darabra tépve széjjel
Ágyadban, akartam, hogy legyen.
Szerelmem alkotása a napba néz,
Tündököl, de kérdésed merész,
Mint árnya a Hold keserű szavának.
Olvasol kettesben, a szív és a vigasz
Ott lapul valahol, ott a terasz alatt,
Csak menj, fogd csendben, némán ölelj át.
Ha ez már nem megy, maradok veled,
Maradok gondolatban az ismeretlen hegyen,
Baljós ásítással hozom el a reggelt.
Virágot is fonok, színtelen aranyat,
Velem talán örökre boldog maradhatsz,
Színes ezüstök porba hullott helyén.
Akár a varjú 'kár'-olása, mint szó,
Úgy húzódik végig a poros tó
Maradványain elhűlt, hős tested.
És szíved morajlása közben én,
Mint apró, foltos kis tehén,
Legelek pázsitod zöld gyepén!
Ha kell álmod leszek, bölcs álmod
A nyár fokozatain átvállalom
Színe tűnt, halk fennforgásaid.
Te nem vársz megértést, csak bajt,
Mondod: Csak adjad önmagad,
És térj ki egyenes válaszból!
Mintha a válladból jönne ki a görcs,
Aranyos, madárral szálló hölgy,
Érezd kezem, lágy ő itt van.
Itt és nem máshol, csak menjek,
Az akarattal együtt vissza se nézzek,
Porból feltámadt krisztusi ag.
Meghaltam, akár a szabadság ezrekkel
Ezelőtt, százados, morajló lelkekkel
Futok száraz gallyak reccsenő ágain!
Akarom
És riogatták messzi távolélőket,
hogy nekik szebb, jobb lesz, de most
itt állnak és kérdezik, mivé lett csőcselék
szánja-bánja mutatványait előtted,
de kicsit sem értelmiségi a jelenet, mely elhalkul
netovábbja nélkül a szájnak, és térdreborul előtte
a vágynak szánt idő, hogy valaha is szeretni próbáltál,
néztél kezdve kezdetektől, mint apró lelkesincs dugásnak
az éj párnája alatt megfeneklett combod apró
szivárványos gerendái miatt, hogy fel nem falhatlak,
de akarom.
S alacsony vérnyomása a napnak széthatja kedvét,
s szinte szivárog szervátültetés szine előtt a gyomor,
halkan megnézve mit ugor a magyar vonatkoztatásai ellen,
vagy rá, de kezdettől fogva néma sírás üvölti le arcát
a hangnak, és telemerítve gondolkozik a portfoliónak
esett gondos bűvész, vagy nő, aki széttárva karját
sikít, hogy van, hogy van valakinek akkora mersze
belehelyezni mosolyát az éden szerves kémiái közé,
s látva elképzelni miként szór palástot hátára a szél,
a virágos réten nőket kergetve elmélyülésbe igenis,
de akarom.
hogy nekik szebb, jobb lesz, de most
itt állnak és kérdezik, mivé lett csőcselék
szánja-bánja mutatványait előtted,
de kicsit sem értelmiségi a jelenet, mely elhalkul
netovábbja nélkül a szájnak, és térdreborul előtte
a vágynak szánt idő, hogy valaha is szeretni próbáltál,
néztél kezdve kezdetektől, mint apró lelkesincs dugásnak
az éj párnája alatt megfeneklett combod apró
szivárványos gerendái miatt, hogy fel nem falhatlak,
de akarom.
S alacsony vérnyomása a napnak széthatja kedvét,
s szinte szivárog szervátültetés szine előtt a gyomor,
halkan megnézve mit ugor a magyar vonatkoztatásai ellen,
vagy rá, de kezdettől fogva néma sírás üvölti le arcát
a hangnak, és telemerítve gondolkozik a portfoliónak
esett gondos bűvész, vagy nő, aki széttárva karját
sikít, hogy van, hogy van valakinek akkora mersze
belehelyezni mosolyát az éden szerves kémiái közé,
s látva elképzelni miként szór palástot hátára a szél,
a virágos réten nőket kergetve elmélyülésbe igenis,
de akarom.
Alvó oroszlán
Rongyos ölelésnek alvadt torkát
Belepte szárazkás, jeges lehellet,
Mint szürke bolyhok lába lépte át
A fellegekbe röppent alvó oroszlánt.
És térdrekényszerít, miként a sors
Fogai közé ragadt menekülni vágyó én, -
A Hangyák szorgos népe lottót sorsol.
- Aki kezében tarja a nyereményblokkot.
És sivár kerete a borús égi Holdnak,
Menekül szájratépett húsos lehelletből,
Hogy van, aki csak érdes szavát hallja,
Hátadba kést szúr, de azt másnak adja!
Belepte szárazkás, jeges lehellet,
Mint szürke bolyhok lába lépte át
A fellegekbe röppent alvó oroszlánt.
És térdrekényszerít, miként a sors
Fogai közé ragadt menekülni vágyó én, -
A Hangyák szorgos népe lottót sorsol.
- Aki kezében tarja a nyereményblokkot.
És sivár kerete a borús égi Holdnak,
Menekül szájratépett húsos lehelletből,
Hogy van, aki csak érdes szavát hallja,
Hátadba kést szúr, de azt másnak adja!
Készült e festmény a Holdnak másik feléről
Ültem agyam felett, mint szálka a szájban, néztem a holdat, és közben csodáltam szerelmem aranykék medáljait. Valami bosszús, erőtlen fantázia döfte szívembe a kést, lehet-e szarkazmus a nevetés. Boldogan szoktam nézni a holdat, és néha száműzöm, mert nem akarom látni, így van ez egy régi szeretővel.
Anti-kulturális ”tricolor”
És lobog a három szín,
Lobog a felszínen,
Mögötte lehányva
Egész ”csepelsziget”
Borzad az ifjúság,
Itala a mának,
Nem lesz szüretje
A nyári mannának.
Rothadó gyümölcse
Édes hazámnak,
Oldalra köpve ég
Magyarországnak.
Sírhantja dereng
Elfeledett 'régnek',
Bosszúsra vesszük
Ezt az egészet.
Pirkadata eltűnt,
Nincs már ki sarja,
Nincs kinek a szíve
Örökre akarna.
Boldogságnak színe,
Már nincs, mi úgy fájna,
Eladtunk mi mindent
A régmúlt ”krisztusának”.
Poshadó gerincek,
A ”ma született bárány”,
Kinek nincs ma pénze,
Megfizet az árán.
Szürke nemzedéknek
Ehetetlen fáján
Megterem ott minden,
Szüreteli Ádám.
Viharos időknek
Elfeledett vállán
Nyugszik nyugalomban
Horthy és Kádár.
'Rihe-rongyos' népnek
Nem kell alabástrom,
Megvívja magának
Az antennahullámot.
Egér lett a népből,
Édes vasárnap,
Nem más, mint eledel
A megfáradt macskának…
Lobog a felszínen,
Mögötte lehányva
Egész ”csepelsziget”
Borzad az ifjúság,
Itala a mának,
Nem lesz szüretje
A nyári mannának.
Rothadó gyümölcse
Édes hazámnak,
Oldalra köpve ég
Magyarországnak.
Sírhantja dereng
Elfeledett 'régnek',
Bosszúsra vesszük
Ezt az egészet.
Pirkadata eltűnt,
Nincs már ki sarja,
Nincs kinek a szíve
Örökre akarna.
Boldogságnak színe,
Már nincs, mi úgy fájna,
Eladtunk mi mindent
A régmúlt ”krisztusának”.
Poshadó gerincek,
A ”ma született bárány”,
Kinek nincs ma pénze,
Megfizet az árán.
Szürke nemzedéknek
Ehetetlen fáján
Megterem ott minden,
Szüreteli Ádám.
Viharos időknek
Elfeledett vállán
Nyugszik nyugalomban
Horthy és Kádár.
'Rihe-rongyos' népnek
Nem kell alabástrom,
Megvívja magának
Az antennahullámot.
Egér lett a népből,
Édes vasárnap,
Nem más, mint eledel
A megfáradt macskának…
kamPÁny!
Idejönnek, sört köszönnek, majdan alszanak,
Rám hagyják a becsületes,
Álmos dolgokat.
Idejönnek, bort köszönnek, majdan maradnak,
Rám hagyják a becsületes,
Morcos ráncokat.
Idejönnek, fűt köszönnek, majdan csavarnak,
Rám hagyják a becsületes,
Égő ágakat.
Idejönnek, fát köszönnek, majdan szavalnak,
Rám hagyják a sete-suta,
Szomjas tollakat.
Rám hagyják a becsületes,
Álmos dolgokat.
Idejönnek, bort köszönnek, majdan maradnak,
Rám hagyják a becsületes,
Morcos ráncokat.
Idejönnek, fűt köszönnek, majdan csavarnak,
Rám hagyják a becsületes,
Égő ágakat.
Idejönnek, fát köszönnek, majdan szavalnak,
Rám hagyják a sete-suta,
Szomjas tollakat.
Altató a szelíd gyermekhez
Aludj el!
Nézz csendes manók
Édes ágyába,
Ott hunyja le szemét
Erőske, és Soványka.
Messzi tengerekről sodorta
Ide őket a sors,
Botorkálva éjszaka.
Fényes, nagy lámpáknak
Dőlve aludtak
Télen, s nyáron egyaránt,
Látod, mily fáradtak
Lettek,
Kimerülten hevernek
Mélyen a paplanon,
Kipihenik a sorsot,
A nagy fáradalom
Minden zajos napját,
Így aludj velük csendben.
Álmos napsütés
Oszlassa el álmod,
Mely zavaros vizeket hoz.
Aludj csendben.
A csendes manók jönnek,
Rád szórják aranyporuk,
Mitől álmod szép lesz.
Álmodj szelíd habokról,
Melyben épp most dobog
Egy gyönyörű sellő
Szíve érted,
Hogy magával vigyen
Álomvölgybe.
Aludj, aludj csendes
Habok szelíd tengerében,
Hol várnak téged
Főzött borókagyökérrel.
Nézz csendes manók
Édes ágyába,
Ott hunyja le szemét
Erőske, és Soványka.
Messzi tengerekről sodorta
Ide őket a sors,
Botorkálva éjszaka.
Fényes, nagy lámpáknak
Dőlve aludtak
Télen, s nyáron egyaránt,
Látod, mily fáradtak
Lettek,
Kimerülten hevernek
Mélyen a paplanon,
Kipihenik a sorsot,
A nagy fáradalom
Minden zajos napját,
Így aludj velük csendben.
Álmos napsütés
Oszlassa el álmod,
Mely zavaros vizeket hoz.
Aludj csendben.
A csendes manók jönnek,
Rád szórják aranyporuk,
Mitől álmod szép lesz.
Álmodj szelíd habokról,
Melyben épp most dobog
Egy gyönyörű sellő
Szíve érted,
Hogy magával vigyen
Álomvölgybe.
Aludj, aludj csendes
Habok szelíd tengerében,
Hol várnak téged
Főzött borókagyökérrel.
Hipochonder Magyarország
Begyógyult sebeit nyaldossa a vénség,
Elmúlt felette minden derűs szépség.
Sziklák bolyongnak alvad vére alatt,
Halott tekintet, mi a szemében maradt.
Félénk emóció, mi szívemből rohan,
Mi falat húz végig a kárpátokra.
Gyönyörű lelke országunk népének,
Most amorf alakot húz a tévében.
Jó így nekünk most, szólít a kényszer,
De nem figyelünk rá, nincs, mi úgy késztet,
Megy a tévében a fényes kísérlet,
Mitől szörnyű áldozatot remélnek.
Mozikat gyártanak belőlünk a térre,
S lejátszanak, ha addig nem lesz vége.
Édes balzsamukat országunkra kenik,
Éles késeiket kopásig fenik.
Tündérmese lesz majd, hajlama a szívnek,
Egy tündérország befejezetlen éve.
Régről már álmodtunk, de fogjuk,
Kezünkbe az újat,
de markoljuk,
élesen
a hipochonder tollat.
Elmúlt felette minden derűs szépség.
Sziklák bolyongnak alvad vére alatt,
Halott tekintet, mi a szemében maradt.
Félénk emóció, mi szívemből rohan,
Mi falat húz végig a kárpátokra.
Gyönyörű lelke országunk népének,
Most amorf alakot húz a tévében.
Jó így nekünk most, szólít a kényszer,
De nem figyelünk rá, nincs, mi úgy késztet,
Megy a tévében a fényes kísérlet,
Mitől szörnyű áldozatot remélnek.
Mozikat gyártanak belőlünk a térre,
S lejátszanak, ha addig nem lesz vége.
Édes balzsamukat országunkra kenik,
Éles késeiket kopásig fenik.
Tündérmese lesz majd, hajlama a szívnek,
Egy tündérország befejezetlen éve.
Régről már álmodtunk, de fogjuk,
Kezünkbe az újat,
de markoljuk,
élesen
a hipochonder tollat.
S átfordultam
Görnyedten ténfergett nagyapám a lámpásával a holdfényben. Én néztem az ablakból, s integettem neki. Ő benézett a szobába, közben úgy tett, mintha nekem mosolyogna vissza. Ez a pillanat számomra melegség volt. De egy pillanat múltán valami azt súgta, fordulj meg, s hátam mögött egy hatalmas kiterített farakás állt. Visszafordultam, és sírva nagyapám karjaiba akartam fordulni. Ekkor viszont előttem hatalmas folyósó torlódott végig, míg szemem látott. Próbáltam figyelmeztetni nagyapám, hogy elnyelte a folyosó, de nem láttam sehol. Futni kezdtem. Fáradságom a térdemben kezdett mozogni. Le kellett ülnöm. Lehajtottam a fejem,. s mikor újra felemeltem, körülöttem a hatalmas pusztaság burjánzott. Teli délibábbal. Ritka eset ez, mikor egy szikkadt földön ülve elkezded nézegetni, mi tartja félelemben képzeleted. Sikítani kezdtem, de ekkor tüdőm megszakadt. Nem érintkezett többé a levegővel, s kisiklottam az életből. Egy másik úton kezdtem el haladni.
Ekkor erős vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a nőt, akit szeretek. Átfordúltam, s a vállára adtam egy csókot. Mályen aludt, s mosolygott.
Ezekután lehúnytam szemeimet, s álmodtam tovább!
Ekkor erős vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a nőt, akit szeretek. Átfordúltam, s a vállára adtam egy csókot. Mályen aludt, s mosolygott.
Ezekután lehúnytam szemeimet, s álmodtam tovább!
Tábortűz
Lépésről lépésre halad az idő! Valaki a tenger felől elereszt egy halat, közben nagyokat kiabálva a szemembe néz! Nem érintette meg úgy a lelkem, hogy ne feledjem, de az igazság az, hogy valami akkor jelen volt. Így utólag nem tudom megmondani, mi. Talán valami istenség, de lehet, hogy csak egy szivárvány tolongott a háttérben, csak nem vettem észre.
Pislákolt a tűz, s egy kelemetlen hang a fülembe súgja: "Kettérepedt a fa, amit az előbb a parázsló kazalra dobtál!" S én boldogan visszamondom neki, nem haragszom! A kétéltű szörnyek pedig lidérces visításba fognak, s anjuk elindul élelemért.
Valaki a sötétből még mordul egy utolsót, aztán elhalgat! "Felfalták." Említi meg valaki halkan a tábortűz mellett.
Én voltam!
Pislákolt a tűz, s egy kelemetlen hang a fülembe súgja: "Kettérepedt a fa, amit az előbb a parázsló kazalra dobtál!" S én boldogan visszamondom neki, nem haragszom! A kétéltű szörnyek pedig lidérces visításba fognak, s anjuk elindul élelemért.
Valaki a sötétből még mordul egy utolsót, aztán elhalgat! "Felfalták." Említi meg valaki halkan a tábortűz mellett.
Én voltam!
Megjegyzés a margóra valami poros könyv alá
(Sunbooks-ban eltöltött idők maradéka)
Azt modják, nincs igazsága a fájdalomnak,
de a hihetetlen az, hogy ezt még nem is halottam,
azt se tudom mi az az igazság,
s miért ragaszkodik úgy a fájdalmas igazsághoz valaki is,
ha még azt sem tudja megjegyezni, miért
tevődik össze a két emberfeletti dolog úgy,
ahogyan azt kikergetői tették a meredek polcot fogó
vitamindarabokkal a téren,
s hogy az nem repített téged a sík idegek dombjára,
jóhogy nem tettek egyből lapátra,
s vágtak volna Jancsi és Juluiska mellé
a tűzbe,
mert mást úgyse érdemeltek cimen
taposnak a rét viharos maradékai között,
mint egykor az ember
térdre zuhant isten előtt,
s válaszolni akart a kérdésre,
de ezt nem jegyezte meg,
mármint a választ!
Egy mondat a lényegről!
A lényeg meglehetősen takaros, mint az éjféli menyasszony, de legalább annyira, mint a szerető, aki meg nem áll, s valószínű borús tanúságot akar tenni az istennek, vagy az Istennek, s így problémássá válik a toleráns, nem, inkább pedáns tanuló, aki egyszerre szürke, s borúlátó, de ezekkel együtt a napba is belenéz, s hosszú sorokat tördel a számítógép problémás oldalára, ami majdnem elkergeti a hűtlen teraszhoz ragaszkodó ponyvaregfényeket, mint a vízben megbújó hal a LÉNYEG!
Ballagásra
(Ballagásra írt beszédem 2005-ből, mikoris sokakkal együtt otthagytam a Csepel-műszakit, ismertebb nevén a Bajákit.
- és ez fel is lett olvasva, de tényleg)
- és ez fel is lett olvasva, de tényleg)
El akartam búcsúzni! El az iskolától, el az osztályoktól, el, a padtársamtól!
El akartam még utoljára mondani, mi lesz, ha én nem leszek itt. Gondolkoztam, s valahogyan erre választ nem leltem! Nem lesz semmi. Nélkülem is ugyanúgy zajlik le minden egyes óra! Nem nyúltam bele az iskola folyásába, nem tettem eget-rengető megjegyzéseket az igazgatói előtt, mégis itt vagyok! Mert manapság persze így mennek a dolgok!
Megtanultam, – sokakkal együtt – hol van a 109-es terem, s hogy oda a lábam tanár nélkül be ne tegyem! Átéltem itt sok megoldás nélküli matekleckét, a megoldás hibája mégsem a könyvekre fogható! Átaludtam sok rajzórát, mert szemeimet nem figyelték! Na és igen! Az IRODALOM! Már akkor könnyen kapartam a szavakat… a falról! S elnézést, ha most kissé dadogok, de manapság, ugye így mennek a dolgok!
Akár a közös évek el. De még egy utolsó üzenet mindenkinek, aki most jön: Csak szépen, lassan kortyoljuk azt a kávét! Mert ugye a folyosó… sokszor ázott az automata kávéjától, s ha feltörlőt kértünk, akkor az aktuális helyről vagy elküldtek, mert nem volt (valószínű egy másik kávéfoltot takarítottak vele) vagy éppen senkit sem találtunk ott! Mert ugye ma így mennek a dolgok! Nekem itt csak három év jutott ki, bár nemigen rúgtak ki sehonnan, s meg sem kellett buknom, mert… mert ugye ma így mennek a dolgok! Ennyi idő alatt talán már mindenkit láttam, de még most is akadnak ismeretlen arcok. S ők is itt vannak! Itt, a frontvonalon! Nem kérdezem őket, de kik ők? S ha már így alakult, örülök nekik is? Mert ugye, ugye ma így mennek a dolgok!
S lassan elballagunk! Van aki biztosan, van aki bizonytalanul… lépdel a lépcsőn felfelé!
Persze már nem is mondom: Ma így mennek a dolgok! Végül is nem sokáig vagyunk ilyen helyzetben. Jövő héttől kezdve már nekünk is bizonyítanunk kell. Talán a panasz sem hajtja majd nyugovóra fejét! Most egy-két hétig biztos hogy nem! Panaszkodunk! Ki ezért, ki azért! Ki egy félreértett mozdulatért…, ki a szabadba, csak siessünk kifelé! S ha már úgyis levegőre érünk, ne kérdezzük, inkább keressünk egy boltot. Mert ugye ma így is mennek dolgok!
Az elmúlt év kihagyhatatlan volt számomra! Nem csak a jó hangulat és a rengeteg nevetés miatt, ami gyakran ütötte fel fejét, bár legtöbbször a szünetekben, s persze a dohányzó küzdőterén, hanem mert bizony a hiányzásért igazolatlan jár. S ha nekünk nem is volt mindig szívélyes a háziorvos, vagy éppen a nyomtató adta fel, akkor bizony 8 órára a teremben kellett lennünk! De így sem volt mindenki pontos. Miért? Mert ugye ma így mennek a dolgok!
Néha pedig az adta a gondot, hogy ki rajzolta a padra a foltot? Hiszen ma így mennek a dolgok!
Ha pedig a kréta elfogyott, valaki a portára csoszogott, majd a büfé, s vissza a terem. Leült, s evett! Mondanom sem kell: Ma így mennek a dolgok! Persze nem lehetett mindent ilyen lazán fogni! Voltak órák, melyekre be kellett járni! A matekórák, s németek, na és a történelem! Persze itt mindig bajban voltunk: A tételek! Neked megvannak a töri tételek? Nincsenek!
S ha már német, akkor az jókedv! Igen! Általánosan jó hangulatban teltek! Próbálták megszerettetni velünk tanáraink a tanulást! Sokan azonban nem jöttünk rá, mit lehet ebben szeretni! Talán a szüneteket! A hosszúra nyúlt szüneteket! Igen! Talán azoknál semmi sem esett jobban a nagy felhajtásban!
Néha, bár – csak idézőjelben merem odatenni – „nem sok ilyen esetre emlékszem”, voltak cselszövések egymás és tanáraink ellen! Igen! Valamit tennünk kellett, hogy vidámságot csavarjunk ki az iskola levegőjéből! Vidámságot? Ja! Persze, ma így mennek a dolgok!
S ha már elrepültünk az évekkel együtt, s valami belőlünk is lett, azt kívánom közülünk mindenkinek, sikerüljön mindaz, mit jövőjében eltervezett. Legyen lendületes, kitartó minden érettségiző, s ha valami nem is sikerül, ne csodálkozzon, mert ugye ma így mennek a dolgok!
Utazás egy mai fiatal gondolataiban
Zuhansz! A lelked elmerül egy idegen világban. Mindenhol kátrány folyik, feketeség, füst és bűz! Ezer éve nem járhatott itt ember. Meglátsz egy plüssmackót. Kiskorodban ő volt a kedvenc játékod. Mélyen a szívedbe zártad.
Kinyitod a szemed. Önmagad lelkéből kitaszított vagy. Körben ültök. Ő rád néz! Aki szemben veled… Rád néz! Így ültök. Csoportos terápia. Elhalkul a csend. A zaj besuhan a székek alá. Kinyitod a tudatod. Nagy, rácsos kapu. Kulcsa hatalmas vágyakat ébreszt benned. De jó lenne. Meg mi egy más. Ha itt lenne valaki. De csak üresen meredtek egymásra. Pirosan burjánzik végig a szó. Elér hozzád, de megbotlik füledben. Újra, s újra. Majd visszakérdezel. Hogy? Így megy ez. Te nem figyelsz, ők nem figyelnek. A köd lelapul. Ráülsz szemeiddel. Kifelé az ablakon. Madárka bandukol. Csipeget.
Megkóstolod a levegőt. Elhasznált szerkezet csapódik tüdőd bugyraiba. Fulladni kezdesz, majd a székláb kacsint vissza. Kémleled a padló bölcs némaságát. Fáradttá válsz, majd elalszol.
Zuhansz! Koszos utcák mennek el alattad. Bodrozódik a sötét növényzet. Kiszáradt lelketlen fák jönnek feléd. A felvonó sötét. Az elvonó köré mentők gyűlnek. Ők visznek.
Arcodnak csörrenő lámpák adják a ritmust. Akár a kórház a pálmák alatt, vagy netán vészhelyzet válik szíved dobbanásából. Elporladt hantodat fektetik az ágyra. „Adjatok oxigént neki”
Felélénkülsz! Te sivár porból felvert vad! Aki ha kell, elszalad. Gyáva vagy? Nem, csak szerkezeted messze az embertől elhalványul. Néma vagy, alig beszélsz! Számokat cserélsz. Majd mindent elfelejtesz! Amit a világ adhat neked! Amit az isten elrejt neked!
Ha kérdezel, már nem a szürke napok fellege lep be, hanem az emberiség féltő szerepe vált át hanyatlásba. Tündöklő bogárka!
Így a felsüvítő messzeség elhalványul, s közelséggé párolog át. A szitán átcsurog a tér és az idő. Megszűrve ezzel a pillanat elsuhanó mámorát. Tiszta leszel, akár a szűk pénz, amit kezed által tisztára mostak. De közben pénztárcádban poshad a zöld-hasú.
New York utcáira kihat a szerelem. Elmerül a beat nemzedék árva leánya. Eltűnik a társadalom lírája. A múzsa szétesik. Deszkái korhadtak lesznek, szögei elrozsdásodnak. Te a múzsa hídján állsz! Beszakadsz! S a vízbe hullva örök vízálomra szenderülsz! Megfagyott folyósokra lépsz! Elcsúszol az idő sík vizén.
Ha így látod, múltad megreped. Ha így élsz, jelened eltörpül, s jövőd az óceán legkisebb karcsapásává formálódik. De téged ez nem mozdít meg. Nem melegít át a sivatagi forróság. Te csak törpülsz tovább, te csak törpülsz tovább…
Kinyitod a szemed. Önmagad lelkéből kitaszított vagy. Körben ültök. Ő rád néz! Aki szemben veled… Rád néz! Így ültök. Csoportos terápia. Elhalkul a csend. A zaj besuhan a székek alá. Kinyitod a tudatod. Nagy, rácsos kapu. Kulcsa hatalmas vágyakat ébreszt benned. De jó lenne. Meg mi egy más. Ha itt lenne valaki. De csak üresen meredtek egymásra. Pirosan burjánzik végig a szó. Elér hozzád, de megbotlik füledben. Újra, s újra. Majd visszakérdezel. Hogy? Így megy ez. Te nem figyelsz, ők nem figyelnek. A köd lelapul. Ráülsz szemeiddel. Kifelé az ablakon. Madárka bandukol. Csipeget.
Megkóstolod a levegőt. Elhasznált szerkezet csapódik tüdőd bugyraiba. Fulladni kezdesz, majd a székláb kacsint vissza. Kémleled a padló bölcs némaságát. Fáradttá válsz, majd elalszol.
Zuhansz! Koszos utcák mennek el alattad. Bodrozódik a sötét növényzet. Kiszáradt lelketlen fák jönnek feléd. A felvonó sötét. Az elvonó köré mentők gyűlnek. Ők visznek.
Arcodnak csörrenő lámpák adják a ritmust. Akár a kórház a pálmák alatt, vagy netán vészhelyzet válik szíved dobbanásából. Elporladt hantodat fektetik az ágyra. „Adjatok oxigént neki”
Felélénkülsz! Te sivár porból felvert vad! Aki ha kell, elszalad. Gyáva vagy? Nem, csak szerkezeted messze az embertől elhalványul. Néma vagy, alig beszélsz! Számokat cserélsz. Majd mindent elfelejtesz! Amit a világ adhat neked! Amit az isten elrejt neked!
Ha kérdezel, már nem a szürke napok fellege lep be, hanem az emberiség féltő szerepe vált át hanyatlásba. Tündöklő bogárka!
Így a felsüvítő messzeség elhalványul, s közelséggé párolog át. A szitán átcsurog a tér és az idő. Megszűrve ezzel a pillanat elsuhanó mámorát. Tiszta leszel, akár a szűk pénz, amit kezed által tisztára mostak. De közben pénztárcádban poshad a zöld-hasú.
New York utcáira kihat a szerelem. Elmerül a beat nemzedék árva leánya. Eltűnik a társadalom lírája. A múzsa szétesik. Deszkái korhadtak lesznek, szögei elrozsdásodnak. Te a múzsa hídján állsz! Beszakadsz! S a vízbe hullva örök vízálomra szenderülsz! Megfagyott folyósokra lépsz! Elcsúszol az idő sík vizén.
Ha így látod, múltad megreped. Ha így élsz, jelened eltörpül, s jövőd az óceán legkisebb karcsapásává formálódik. De téged ez nem mozdít meg. Nem melegít át a sivatagi forróság. Te csak törpülsz tovább, te csak törpülsz tovább…
Levél
(D. Tündihez)
Csúcsforgalom, reggeli dugó volt szívemben. Valami megmagyarázhatatlan rázta meg felületét, és nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Nem szerelem volt, nem is valami hiánytalan gondolat. Valami, amit hat év ismeretsége szült, és mégis mára ismeretlen vagy.
Tipikus léte az elemnek, de gondolata a szónak. Hiánya minden kérdésnek, és ennek pontos válasza.
Ott ültünk szavak fonalában este, és nem tudtam, mihez kezdjek mindazzal, amit annak hittem, aminek hinni szerettem volna tudatod. Beleremegett az egész emberi merészségem, mikor kimondtál bizonyos szavakat, és tudtam, valami nem létezik, de te elhitetted velem: van. Van szobámnak négy sarka, és annak hidege. Van a szélnek türelemből szült hitvese, csak én nem tudom merre forduljak, és vissza, csak előre gondoltam, hátha lesz valami szürke szó, ami színesbe vetíti vissza kérdésed.
Ott ültünk szavak fonalában este. Kérdéseim nem voltak, csak a padra volt festve lelkem minden ereje, és nem hittem, hogy valaha is lesz tündöklő zene a halk, megmagyarázhatatlan tóból. Szinkronizáltad nekem életed azon részét, melynek már nem voltam része, s az elmúlt évtized századain át keltem fel, és lázadtam ellened. Nem akartam ismét hiba lenni örömteli léted üres valójában. Nem akarok a semmi helyére ülni, mint isten, nem akarok valami lenni, ami számodra nincsen. Kicsit elkéstem, tudom. Nem akarok vallani. Nem akarok úgy születni, hogy valakinek meg kelljen halni. Nincs értelme semminek, hiszen ha lenne, megmagyarázhatóvá válna az isten is, és minden, mi körülötted forog. Leáldozóban van a napnak ereje, és nincs színe a Holdnak. Nincs reménye a jövőnknek, és nem hinném, hogy a pillanat most van.
Tagadok. Mindent csak tagadni akarok, nem szeretnélek kútból itatni, amiben már nincs víz. Kiszáradt part vagyok, és már nem tudok szeretni, csak élvezni az élet habzó mámorát.
Gondolj arra, mivé válunk, ha egyszer lesz valami a semmi helyén. Közöttünk hatalmas árok tátong, s nincs erőm betömni. Szeretnék melletted ébredni, de addig míg egyedül kell dolgoznom a hiányosságok tizedén, nem bírok vele. Elfogyott türelmes erőm. Kezemben a világ összes sugarával, radioaktív hullámaival zavarom meg az időt, hogy legyen talpalatnyi, édes merengés a délre.
Szeretni téged annyi, mint megbocsájtani istennek, nincs mit szeretni. Két kezét türelemmel szomorítja a borús napsugár. Te vagy az, ki nem hiszi, hogy valaha is változtál. Gondolat nélkül merem mondani, szinte ugyanaz vagy, mint akkor voltál, de beszéded rávilágított tüzes alakodra.
Szeretni téged nem tudlak, mivel nem tudom, te hogyan véreznél el bennem, és tudnál e viszont szeretni, mint édes merengés a napra.
Vagyok az Óceánnak éjjeli paripája, de nincs oly szép, kecses alakom. Vagyok a délidőnek harangzúgása, de nem tudok oly meggyőzően hazudni.
Kerestelek életem minden percében, és forrt bennem a lázadás irántad. Szerettem volna szeretn i téged, de nem tudom, mi az, mi lazítja szívem talaját. Tudnál-e úgy szeretni engem? Mint még ember nem szeretet igazat, és tudnál-e szó nélkül mellémbújni este, hogy higgyem, van még, ki szerethet.
Tipikus léte az elemnek, de gondolata a szónak. Hiánya minden kérdésnek, és ennek pontos válasza.
Ott ültünk szavak fonalában este, és nem tudtam, mihez kezdjek mindazzal, amit annak hittem, aminek hinni szerettem volna tudatod. Beleremegett az egész emberi merészségem, mikor kimondtál bizonyos szavakat, és tudtam, valami nem létezik, de te elhitetted velem: van. Van szobámnak négy sarka, és annak hidege. Van a szélnek türelemből szült hitvese, csak én nem tudom merre forduljak, és vissza, csak előre gondoltam, hátha lesz valami szürke szó, ami színesbe vetíti vissza kérdésed.
Ott ültünk szavak fonalában este. Kérdéseim nem voltak, csak a padra volt festve lelkem minden ereje, és nem hittem, hogy valaha is lesz tündöklő zene a halk, megmagyarázhatatlan tóból. Szinkronizáltad nekem életed azon részét, melynek már nem voltam része, s az elmúlt évtized századain át keltem fel, és lázadtam ellened. Nem akartam ismét hiba lenni örömteli léted üres valójában. Nem akarok a semmi helyére ülni, mint isten, nem akarok valami lenni, ami számodra nincsen. Kicsit elkéstem, tudom. Nem akarok vallani. Nem akarok úgy születni, hogy valakinek meg kelljen halni. Nincs értelme semminek, hiszen ha lenne, megmagyarázhatóvá válna az isten is, és minden, mi körülötted forog. Leáldozóban van a napnak ereje, és nincs színe a Holdnak. Nincs reménye a jövőnknek, és nem hinném, hogy a pillanat most van.
Tagadok. Mindent csak tagadni akarok, nem szeretnélek kútból itatni, amiben már nincs víz. Kiszáradt part vagyok, és már nem tudok szeretni, csak élvezni az élet habzó mámorát.
Gondolj arra, mivé válunk, ha egyszer lesz valami a semmi helyén. Közöttünk hatalmas árok tátong, s nincs erőm betömni. Szeretnék melletted ébredni, de addig míg egyedül kell dolgoznom a hiányosságok tizedén, nem bírok vele. Elfogyott türelmes erőm. Kezemben a világ összes sugarával, radioaktív hullámaival zavarom meg az időt, hogy legyen talpalatnyi, édes merengés a délre.
Szeretni téged annyi, mint megbocsájtani istennek, nincs mit szeretni. Két kezét türelemmel szomorítja a borús napsugár. Te vagy az, ki nem hiszi, hogy valaha is változtál. Gondolat nélkül merem mondani, szinte ugyanaz vagy, mint akkor voltál, de beszéded rávilágított tüzes alakodra.
Szeretni téged nem tudlak, mivel nem tudom, te hogyan véreznél el bennem, és tudnál e viszont szeretni, mint édes merengés a napra.
Vagyok az Óceánnak éjjeli paripája, de nincs oly szép, kecses alakom. Vagyok a délidőnek harangzúgása, de nem tudok oly meggyőzően hazudni.
Kerestelek életem minden percében, és forrt bennem a lázadás irántad. Szerettem volna szeretn i téged, de nem tudom, mi az, mi lazítja szívem talaját. Tudnál-e úgy szeretni engem? Mint még ember nem szeretet igazat, és tudnál-e szó nélkül mellémbújni este, hogy higgyem, van még, ki szerethet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
