Vasárnap esti visszamenetel

Ásít a fáradtság,
Vaskorzók libbennek
Magasra,
A víz annyira kiszáradt,
Hogy önmagát
Megissza.

Lisztet őröl maggá
A malom,
Úgy érzem,
Én is kifordulok.

Szemembe préselt
Könnycsepp az ima,
Mely lecsöppenne,
De visszasírna,
Ha elhagyna.

Álmom a valóság,
S valóságos álom
A kedély,
Testedzik a rángatózás,
Míg elmúlik az
Öregség.

Derítő

Álmok szürke lombján pihen,
             Ott vagyok,
             Itt is én,
 Amott a világ
             Köz
                epén
 Szivárog a víz.
      Derítőt szed az
              isten,
 A boldogsággal
      máshogy
  nem
Bír!

A részeg Tücsök

Gondos alkonyat
Fedi be a rétet,
Mindent belep,
Ne látsszon semmi,
Mindent, mégis
Egy, egy a
Sok közül
Látszani akar.

Felüti fejét a legdrágább
Virág, már nem
Termett ilyen
Évszázadokon át.

Arra muzsikál egy részeg
Tücsök, úgy ciripel,
Megőrülök.
Ugrik, szökken, s
Tán még repül is,
A virág közepén
Akar játszani.

Ismételt reinkarnáció

Az ember azért hal,
Hogy szülessen,
Az élet azért van,
Hogy mulasson
Időt valamivel,
S az idő azért múlik,
Hogy legyen halál.

Keresztben jégeső

"Mi van a tükörben? Nézz oda, mert én nem merek!

Valami bárány, valami bárány, ha nem tévedek!
Túl jó, nem gondolod? Túl jó.
Most hajó vagy bárány? Nem bárány. Na jó."

/Bereményi Géza - Cseh Tamás: Keresztben jégeső/

Remélem látsz még,
Én látlak, s a
Végtelen záporban
Te állsz velem,
Mellettem.

Kérni ne kelljen,
Hát adom én önmagam,
A titokzatosság megfélemlített
Képzeteként takarózom,
Hogy ne fázzak,
Kergetek érted
Földre hullott
Lepkéket
Kosárral.

Bárány leplezi magát
Hajóként a tükörben,
Melyet Bereményi szövegként
Cseh Tamás
Énekel,

De még
Nem értem.

S már látom is,
Igen, az báránynak
Túl jó hajó,
Ha jó, akkor úszó bárány,
S nézek már én is,
Ha te nem mersz,
Mert nem múlik el az idő,
Míg keresztben jégeső
Bombázza szét,
Azt amit láttam.

A nagy szavak isteneként

Ráérzek a toleranciára,
A megvénült, elbutult
Arisztokráciának üzenem,
Hogy halljanak.

A nagy szavak isteneként
Szólok köztetek,
Dübörgök, hogy halljatok,
De ti befogjátok fületek.

Elzüllött nemzedék rikácsoló
Hangjaként szólok, a
Mindenem adom,
Mi a szavakban rejlik,
Én, a minden,
És a kölcsönösség
Elzüllött istene.

A templom egere

Nem is olyan szegény
A templom egere,
Van néki könyvek
Tömkelege.

Nem is olyan szegény
Ez a templom egere,
Aranyból vannak
Nála a falak,
S ha vendégek jönnek,
Akad jó bor,
S némi ostyafalat.

Bentlakó leszek

Bentlakó leszek,
Többé ki sem jövök,
Néha felnövök,
Aztán eltörpülök.

bentlakó leszek,
Akár gyógyulni vágyó,
Egyenes, derék katona,
Ki harcból esett beléd,
S teli a csutora.

Én bentlakó leszek,
Lakbért nem fizetek,
Örökké benned
Tanyázom,
Nem zavar, ha ázom,
S kijövök ha fázom.

Erős és bátor

Halovány képek
Erózióját, savtól
Habzó lelkem
Kitikkadt boldogságát
Itattam veled,
Hogy oltsam szomját.

A múlt apró
Civilizációjaként
Sűrítve a gondot,
Tolta belém az isten
A gyermektápot,
Hogy attól váljak
Erőssé,
De most látod,
Itt vagyok,
Erős,
És bátor.

Tőled...

Almássy Tér

Elfeledtem,
Már nem emlékszem rá,
Nem jut eszembe
A csók, tudod, abból a filmből,
Valami Woody Allen
Kreáció,
De nem tudom,
Annie Hall,
Hogy most
Inkább csak
Várok.

S akkor várni oly
Nehéz volt,
A pillanat hevétől
Izzott a száj,
Hogy várni
Közeledést,
Látni a szemben
Megbújó szerelmes
Csillogást
Már nem volt
Nehéz.

Észrevenni.

Farkasszemet néztünk

Megtalál a jóság,
Igazi biztatás
Megfogalmazása
A Hold,
Miként letekint,
S én vissza rá.

Akár a legeslegszebb
Pillanat,
Melyet eltöltöttem
Egy Föld nevű
Bolygón.

Élni, akár hal
Partra vetve kapkod
Vízért,
S a levegő
Marja szemem,
Hogy csukódna
Már, de tekinteted
Kifeszíti azt,
Akár a farkas.

Az isten is benned

Az isten is benned,
Csak benned válik
Igazzá, múló
Pillanatok ismétlése
Képezi robajból
Eredő, álmos
Tekinteted csendesítő
Dallamát.

Ránehezedik a rétre,
Akár a köd szitái
Fagynak dérnek
A fűszálak zöld
Tengerén,
Oly könnyű vagy
Nekem, s örök
Olvadás
Mámorából
Szakítja föl
A benned rejlő
Isten
Önmagát.

Az isten is benned
Múló gyönyörként
Szelídíti álmom,
Akár az óceánon
Lebegő
Csónakból kinyúló
Krisztusi
Kéz a
Hullámot.

A végtelen

Felülkerekedik a múlt,
S eltörli önmagát a tél,
Nyár borítja a tájat,
S akár még meseszép
Tündöklés líráját
Is karcolhatja
A szívbe.

Ott lebeg bent,
Átírva rozoga, antik
Emlékeim.

Az igazi boldogság
Komédiáját játsszák bennem
Vad, drámai színészek,
S festők ábrázolják
A képeket,
Miszerint örök múzsám
Fecskeszárnyai
Lebbentik fel
Odabent
A szépet.

Igaz vers

Miért is kérdezném,
Ha egyszer
Igaz!

A semmi mindene

Fecském, Te érted
Ezt, Te vagy
Az egyetlen,
Ki vagy,
Ki a legmélyebből
Is a leghatalmasabb.

Te vagy az énem,
Az, ki egykor volt,
Te vagy bennem
A minden,
És az, mi a sehol.

A nincs, és a semmi,
A van, és a minden,
A nincs az semmi,
A van pedig
Igen.

Ölellek, mint
Még senki,
Úgy, mintha
Lennék
Akárki más,
Ölellek, mint
Bárki valaki mást,
De számomra
Ez a mindenért
Más.

Úgy fáj

Kapirgál a szívem,
Fáj, úgy fáj.
Összeszorult lélegzet a
Táj, úgy fáj.

Megszokott keringés
A vérben alvó
Babonás sejtek
Selymes fonalaként
Szállítják szánalmas
Ideáljaim,
Melyek meghűlve
Ékeskednek
Szívem összeszorult
Részein.

Kapirgál a szívem,
Fáj, úgy fáj,
Összeszorult lélegzet a
Táj, úgy fáj,
Ha létezem.

Hév-menetrend

Tisztelt utasaink,
Tájékoztatjuk
Önöket,
Hogy a HÉV
menetrendben
Változások
Következtek
Be!

Köszönjük
Megtisztelő
Figyelmüket!

S mivel más
Választásunk nincs,
Figyelünk,
Ülünk,
És
Hallgatunk.

Bizonyosság

Kering a bizonyossá,
Lehajtaná fejét,
Álmok pisszenései
Odabent,
A bánat fojtja
Vízét a kútba,
Míg kivágják
A létnek
Erdejét.

A tüdő megszakad

Feszülnek izmok,
A nyelőcső
Keserű ízt lát,
Hangok, s
Apró köhintések
Hallatszanak,
A tüdő megszakad.

Elernyed a comb,
A víz kergeti fülem,
beburkol a sötét,
Buborékok
A felszínre
Tartanak,
A tüdő megszakad.

Agyam kattog,
A vér lassan kihűl,
Az oxigén helyett
A víz nyomul,
Meglátok valami
Teljesen hatalmast,
A tüdő megszakad.

Szinesztézia

Kezedbe helyezett
Vékony szemérem
A lelkem,
S te erősítettél,
Biztattál
Bennem
Rejlő képzetlen
Tudásomra,

S itt,
Itt, ahol kecses
Tűzszekéren
Már nem
Illés jő,
Itt ugrom
Én is
A végtelen
Szinesztéziába.

Mint lila hangok
Kéklő selymességén
Pirosan látszik
Át rajtam a zöld,
Úgy üt szíven
A fehér, s mondja
halkan a feketének,
Menni kell,
Itt van az ideje.

A papíron

Megfürödtem ábrándok
Mézes vizében,
Felfrissülve
Esett el a
Megzavarodottság.

Pimasz gyermekként
Ragadtam isten
Átitatott légypapírjára,
De nem mérgezett meg,
Csak csapkodom,
Zümmögök,
S a komisz
Gyermekből
Sértődött
Óriáslégy
Tetem
Lettem;

A papíron.

Nincs, ki megnyissa

Meghalt az öröm veled,
Nincs, ki ráhelyezze
Kezét az égre,
S mondja,
Nyílj meg.

Nékem örök záródás
A halál, örök
Megvitatás
Gyolcsba tekert
Teste,
Nincs, ki
Megnyissa
Az eget.

Lázam verítéke
Lecsöppen, pattan
A kő elvetett
Szegletén,
Sarokkő,
Az éhi kincsekért
Becserélt földi
Jó, és javak
Mámoros bebocsájtása
A végbe,
De nincs, ki
Megnyissa nekem.

Emberek

Emberi arcok,
Sűrített lelkek,
Kolóniákba tért
Megtévedt kertek
Alatt álló babonás
Férgek.

Görnyedt produkciók
Szereplő nemzedékei,
Fattyú hiteleinek
Megcáfolt értelméből
Fakadó, görcsös
Óriások.

De nem válaszol

De nem válaszol,
Hangját emeli felém,
Mozgatja belém
Zsámolyról
A hitet,
keresztezi bennem
A legeslegbiket,

Miként tűnik az azonosság
Fájáról az alma
S eszi azt Ádám,
Meg Éva.

Úgy harapok én is
A mindentudásból,
Hogy tudjam,
Hogy féljem,
Ott az isten.

Rejlik a bizonyosság

Belemélyed kérdéseimbe,
Már hinném,
Hogy válaszol,
Terjed, süpped, s hiába
Szól,

Megkövesedett rézalját
Iszik a ménkű,
Beretválja magát
Kopaszra az isten,
Hogy ő úgy hitte,
Hogy ő azt tudta,
Mit eddig
Se én,
Se te!
Su ta!

Most tudom, és
Tudja a lélek parázna
Teste, hogy
Felfogásba esve
Ma én vagyok,
Holnap csak te,
De egykoron
Leszünk egyszerre
A voltban,
S minden szikrázó
Aprólékban.

Te ostoba

Már nem vagy úgy,
Már levegőnek nézlek,
És égnek kiáltott
Szavaknak,
te ostoba!

Nem hiszek a szélnek,
A meghitt nevetésnek
Nem vagy fanyarú
Asszonya,
Te ostoba!

Képzeletbeli álomszuszék
Székére sűrített paradicsom
Árnyalt semmittevőjeként
Szuszogna,
Te ostoba!

Babilon

Az égre meredt
Tornyoknak szélén
Áll a lélek,
Megkoronázott fellege
A teremtésnek.

A város csöndes,
Most mindenki mulat
Egy-egy házban,
Majd az utcára
Mennek inni páran.

Babilon.

A figyelem istenei
A kölcsönös szerelem
Otthona,
Ott lakni, élni
S istent megvetni
tetteiért,
Úgy volt szép.

Babilon.

S most kicsit megtörve,
Szárba szökkent
Menedéket keresni,
Budapesten, hemperegni
A fűben, jó öles
Kölest darálni,
Kenyérbe aprított
Tejet inni,
Istent szidni,
S egyszerre szeretni,

Ez Babilon.

Akkorsmost

Lábáztatta napok lógtak
A levegőbe,
Az isten sem ment
Ki a temetőbe.

Akkor még más volt
Sírni az életért,
Akkor egyedül voltál
Másokért derék,
A akkor hívtál
Olcsó söröket,
Támasszák fel
A rideg
Hétköznapi
Cselekedeteket.

Most sírni másképp,
Másmiért muszáj,
A félelem dobálja
Erőtlen fejem,
Zabpehellyel töltöm
Fel készletem,
S az isten is
A hegyre fel,
Az isten is
A mennybe fel.

Lábáztatta napok lógtak
A levegőbe,
Az istennek sem mentem
A temetőbe.

Az idő megvár

Szemem zseléjében
Úsznak a halak,
Megformázott,
Feldézsmált
Tapasztalat formált
Olyanná,
Aki most szeret téged.

Meghint félelemmel
Néha az idő,
Rettegek,
Hogy vége lesz,
De a vágyódás
Karja nem ereszt.

Kell még várni,
Idő az lesz,
Nem tudni a holnap
Mit hoz,
De megvár,
Nélkülem úgysem
Megy.

S ami másoknak
Tellene, az
Nem ríggat meg,
A magaméért sírok,
S ez a Te
Érdemed.

Beléptem

S beléptem,
Szemem már sírásra
Állt, de agyam
Nem fogta fel.

S beléptem,
Sokan ültek bent,
Nevettek, de
Nem fogtam fel.

S beléptem,
Rogytam össze, rogytam
A földre, még
nem fogták fel.

Kijöttem,
Tüdőm a levegő
Szedte szét, hát
Nem fogjuk fel.

Csók

Most kedvesem
Szeméből nézem
Magam, míg
Ráhajolok,
Míg csókolom,
Szemlesütve,
S aggódom.

Most kedvesem
Lelkéből érzem,
Amint csókolom,
Számban
Ízem, önmagam
Csókjául szolgált
Önazonosság.

Halál

Biztat a csend,
Hallgassak belé,
Szenderüljünk el,
S nincs már
Több jelen.

Poshadt árkokat
Pakol rám a
Szél,
Betemetnek,
A gödör már
Mély.

Izgalmas vers

Ez egy izgalmas vers,
Pörögnek benne
Akciódús elemek,
Történetek,
S minden történés
Egy-egy fejezet.

Izgalmas vershez
Méltón cselekménye
Páratlan,
És érdekessége,
Különlegessége,
Hogy beszámol
Mindenről.

S ezek után
Az olvasó
Csak bámul
Még vagy
Öt percig
Maga elé.

Értelmetlen vers

Hintenek sózott
Porcukorral,
Brummogás
Hallatszik a
Tavaszi
Széllel,
S már a
Téllel veszekszünk,
De azért szeretjük.

Pánikba esik
A láthatóság,
Hogy őt már
Senki sem látja,
S kik eddig
Nem léteztek,
Izgulnak,
A tükörbe bámulva
Szépítik
Önmaguk.

Rángatózik a
Por, epilepsziát
Kapott, mikor
Felitta a vizet,
S ettől sárrá
Merevedett,
Míg végül
Kiszikkadt.

Takarás

Nem minden az,
Ami látszik,
Néha takarás
Is kell,

Míg a bőség
Takaróján
Fáradt lelkek
Megpihennek.

Olcsó dialektusok

Olcsó dialektusok
Rejtelmeivel küzdöm,
Krisztusi jobbomra
Ültetve az időt
Szédítem mámorát
A kezdetnek.

A végre ülök,
Hogy végre ülök
Valahol,
Valamiért
Valahol
Utazva,
Poros poggyászom
Pakolják páran,
Hogy utazzon ő is.

Mert velem
Vagyok,
S ketten utazom
Magammal,
Ne legyek egyedül.

Mégis hiteget
Az élet,
Míg balomra
Félek újra
Orcámra csapni,
De már fordítanám
Oda a másikat,
Bár pofont még
Nem kaptam.

Tél jön

Énekel a távolság,
Zsibbad tőle fülem,
Átlátok a határ
Mentén húzódó
Füvek megilletődött
Léptein.

Zsibong a virággyerek
Sereg, már tél lesz,
Éjelre menni kell,
Tapsol velük a
Nap, s ráül
Megmaradt
Sugaraira.

Ébredj

Reproduktív vagyok,
Álmatag, s jóságos,
Megbabonázott,
És igazságos.

Elkényeztetett kis
Ócska barom,
Aki nem hiszi el,
Hogy nem zavarok.

Ásító létrafok alatt
Zenélget koldusként
Az isten, elmegy
Előtte az 'én'
S ő nyomban
Beleszeret.

Mindhiába,
Hisz az 'én' árva,
S ő viszi magát
Este a bálba.

Reggel van, újra
Reggel, a nap még
Méla-bús kedvvel,
De szól;
Ébredj!

Támaszték

Támasztja rám
Bizonyosságait
Az isten,
Falnak néz.

Jobb kapni, mint adni

Terítéken a valóság,
Már a fától is
Az erdőt látni,
Valahogy mégis
Jó ez így.

Már a tapétát is
Szedni kell,
Árkokat temetni,

Átírják a történelmet,
Hol eddig loptunk,
Ott adunk,
Hol kapni véltek,
Nekünk adtak
Álmokat.

Tőlem kapni,
Ugyanaz mint adni,
S ha nekem adsz,
Nem biztos,
Hogy azt kapod,
Amit akarsz.

Kép

'Buslajkodik'
egy Kép

a falon
Bústul elragadtatva

neki nem panaszol

Senki.

Mosolyogj!

Ő csak van,
Már talán
A századik évét
Élte
Meg,

De mióta
Létezik

Azóta alszik
Szomorkodva
Valami akkori
bajon

Pihenő

Állj!

Csak egy szóra!
Pihenj meg!
Ne rohanj!
Nincs miért!
Muszáj!

Egyszer úgyis
utolérnek,
S akkor
Már inkább
Sánta kutya

Legyek!

Részegedés

Elmélyült hitelét
Biztatja bennem
A szó,
A másnak már
Alig használható.

A másnak
Semmitmondó
Szavak serlegéből
Iszom,
Majd az egészet
Részegen
A papírra hányom.

Kellesz még

Érintésed fáj,
S hogy nem
Teszed,
Az is fáj,
Ha nem vagy
Velem,
S oly jó,
Mikor mosolyogsz.

Most pillantásod
'Szeplejére'
Helyezem önmagam,
Félénk tekintet,
De oly messze
Van a még,
A holnap.

Most hiányzol,
Hát most légy,
De hiányod
Megléte
Tudatja,
Kellesz még!

Természetazonos

Termelődik bennem
Valami természetellenes,
Azonos aroma,
Kávéíz vagy rum,
S mellé dió utánzata,
Valami dejó lenne
Most igazit enni,
De a pudingot
Is műanyag
Kelti fel,
Váltja a baktert
A sorompó,
S a fény
Már csak villog,
S villan
Az épület
Oldalán
A szél.