Lelkem kertjében

Felaprít valami igazán érdes,
Hasonló a szenvedéshez,
De csak néha jön elő.
Rádöbbenek,
Gondolataim szárnyaira akaszkodik,
Mint valami keselyű,
És úgy hint érdes,
Savzáport felém.

Elhervasztja rétem virágait,
Letépi még zöld gyümölcsöm,
Felszántja a búzamezőt,
S földbe tiporja kalászait.
Mit eddig sok munkával
Teremtettem,
A fájdalom most
Dúlja szét,
Agyam csendes
Tengerpartján
Olajat is cserél.

Megfulladnak bennem
Mind, ki egykor élt,
Patakokban folyik könnyem,
Adhatnám-e véredért.

Most halk zápor mossa
Lelkem,
Mely néha-néha visszatér,
Ábrándok közt
Sétálgatva
Látom tájam meghalni,
Erőt véve gyenge lelkem
Veti újra magvait,
De nem lesz már oly hatalmas,
Nem lesz olyan erős, s szép,
Lesz benne még virág,
Erdő,
De nem elég a napsütés.

Nincs erőm

Hogy hallgassak, nincs erőm,
Se sírni, se örülni,
Nincs most bennem annyi mersz sem,
Hogy ezt bevalljam.

Nincs erőm meredni,
Cselekvéshez most
Kevés vagyok.
Nincs erőm szólni,
Hogy vagyok,
S nincs
Erőm zokogni.

Nincs, mi egyben tartson most,
Szétesek az esti széllel,
Elvisz engem is valami
Hiány,
Nagy, és becses kedéllyel.

Nincs erőm arra sem,
Hogy ezt a verset folytassam,
S nincs erőm
Arra sem,
Hogy kezemet megmossam,
Ezáltal erőtlen,
Földi testem java
Megállás nélkül gondol
Egy szerelmes holnapra.