Egy halucináció rejtelmei

Élénk derengés fogta meg az arcomat. Lidérces, mégis felfuvalkodott kezemben éreztem egész jövőmet, és múltamat, mintha tudnám, ha egyszer itt vagyok, nem lehetek ott, de valami mégis megfogott. Pilótaként szálltam fel a fellegbe, és éreztem porcikám, mintha lebegne. Tüdőmben árnyi fekete arzénként lebegtek apró pillangók, mint mikor az ember szerelmes, de a tüdejével.
Kéklő pirosként voltam én szivárvány, hangulatom kiesett fonalát próbáltam gyökre vonni, megszorozni, és osztani kettővel, a végén megkérdezni: hol tartok? És indulni erővel „újkelet” hithez, hogy látjuk szertefoszlott álmát a múltnak, de a miénk az túlélt sokat, és nincs, mi elvegye tőlünk ezt. Legyen ez ünnep, napra kín, vándorolj, mint béka odakint. Figyeld a halak apró szállását, enyhe eső kieső tolmácsát. Halljad meg szinkronban az esti erdőket, és lásd, miként a nap a holdat figyelte. Száraz jeget taszíts, moss kezet bátran, adj csókot mestered hideg orcájára. Legyen akkor is méltó az életed, ha a balszerencse a nyomodban megpihen. Görcsös ujjam valahol, a távolban megpihen, ír valamit, míg én a lelkemmel beszélek. Sürget, forgat a dél, akármi simogat, a hold csöndje súgja, súgja a hangokat. Félrebeszél már, mindig csak éjszaka megy munkába, hiszen ő ekkor van szolgálatban, mint valami sárga, mégis fehérnek látszó égi test, ne sértegesd, ha nem, akkor nem fog följönni, csak itt hagyja nekünk delikvens kis öccsét.
Jut eszembe, hogy el ne felejtsem, van mikor a szél találón megjegyzi, nem kell az embernek meghasonulni. Válni, mint levél váll bokortól, mint meg nem született gyermek ajka rí a bajtól, úgy riogatja magát a hithű ember is. Kézzel adott információk, légből kapott hír, miszerint a lelkem szüntelenül sír. Gondolj csak arra, amit a szél mondhat neked, hogy téged, 'szívszerelmem', el nem feledlek. Arany ölelésedre vágyva, mint poros ágyadban verném fel én is. Úgy akarlak, hogy felébred a nap is. Kint bojtos nadrágban csillag szed virágot, én küldtem, hogy menjen, mert mikor meglátott, pazarlón e szavakkal, hozzám imigyen szólt: óh, ha ez a galamb értéket szól, én elviszem őnéki a legszebb virágot. Így tért nyugovóra, s most itt van a réten, keresi még mindig a legszebbiket.
De nem lesz ebből is egy szerelmes vallomás, ha az lenne betelne vele egész Magyarország.