2008. július 31., csütörtök

Valamivel könnyebb

Tudom, itt vagy, sétálsz a kertben,
látogatod az éjjeli szőlőket.
Érzem itt vagy,
sürget a nap,
feküdjek, holnap kelnem kell.
Hazajöttél, s láttalak,
Nyugodt, s pihent voltál,
Úgy akarnálak látni,
Hogy még egyszer szaladnál.

Most valamivel könnyebb lett,
Nem azt látom már,
Ahogyan a vízben...
Jajj! De nagyon fáj.
De most úgy látlak,
miként alszol,
S hitem is meglett,
Ha te vesztettél volna el...
Te voltál az erősebb.

Folytatom, folytatni kell,
amit itt elkezdtél,
valamibe merülni kell,
Temetni ezt a téveszmét.

Majd új erőre kapok,
s akkor folytatom,
rám se ismersz majd,
nem fogsz rámismerni.

Téged a világon senki sem bántott

(Ezt a verset 2004-ben írtam, s most valóságossá vált. A valóság örök nagy átok!)

Lehetett volna tökéletes élet,
De ebből lett vonagló, botrányos késed.
Elvág mindent, elvágja mélyen torkod,
Míg atyád templomban zsolozsmát mormol.

Tüzet gyújt ma érted megfáradt anyád,
Holnap az elnököd kihívja sorsát.
Elvetődik benned szerelem sarja,
Kezed lelkedből végleg kivakarja.

Elveszel magadban, elveszted csókod,
Elvesztesz mindent, csak nyisd ki a boltot.
Sírhelyeden végleg halálos a csend,
Forogsz benne mélyen, fáj valami bent.

Szíved nem enged, lelked réges-régi,
Elkapott csendben, a tolladban Ady.
Így írsz te verset, így írod az álmod,
Téged a világon senki sem bántott!

tudod milyen emlékekben élni?

tudod, milyen emlékekben élni?
a halált tagadni, az életet félteni?
tudod, mit jelent majdnem csak szeretni,
tudod milyen a pengén táncolni?

berekedne torkom, ha most üvölteni tudnék,
meghasadna szívem, ha nem lennél enyém.
ráhajolnál most is vállamra, s 'mondnád':
Szeretlek öcsém! Szeretlek Bátyám!

Pap Laci atyához

hogy akkora emberség, az se szorult beléd,
hogy a gyűlölet, az sincs meg benned,
pap létedre hogy lehet, hogy nem lehetsz ember.

hogy nem tudod, mi az, mi az életet bezárja,
s hogy együtt ittatok, egy üveg az ára.
hogy szeretett téged is, bár gyűlölni akart,

amiért hagytad elhulni önmagad. hagytad hagyományát
a föld alá süllyedni, de igazán nem tudott
senkit se gyűlölni. s most azt mondod nekem,

nem tudok eljönni, nem tudok egy percet Imrére szentelni,
nem tudom a szabadságot egy héttel 'halasztni',
nem birok egy embert igazán tisztelni.

told el mocskos szájad, s kezdj el hinni újra,
kívánom, hogy legyél szeretettel dúlva.
kívánom, hogy legyél istennek szolga.

kerüljön téged a gyűlölet, gyalázat,
s kívánom, hagyd el még ma ezt a házat.
menny oda, ahol te szeretnél élni,

de falucskám szívében nem szeretnélek látni,
nem akarok mélyen a szemedbe nézni,
mert meglátnám azt, ami benned van.

tudd meg, szeretett téged, s szerettünk mi is,
annyira, hogy most nem tudunk gyűlölni.
éljél sokáig, s égjen benned a bánat,
hogy Imre emlékét őrizd meg a mának.

2008. július 30., szerda

ha senki sem vagyok

ha senki sem vagyok, magamnak vagyok,
ha másokért vagyok, akkor hatalmas,
s kergetem odafönn az óriás madarat.

leereszkedem, s nézlek bennetek,
mennyire sírtok, s ezért szenvedek.
van bennetek bánat, de ott van az öröm is,
mit tudtam én adni, szerettem mindenkit.

az élet egy perc, töredéke annak,
ami most nékem, ideát itt van.
remélem akkor is ennyire szerettek,
mikor már az élet titeket elenged.

remény

s reménytelenség ellentéte most a perc.
zászlaja vitorlaként egy házon lengedez.
de jó is volt szeretni, s szerettetni magam,
elvesztettem bátyám, de meg lett a lovam.
s lett nővérem is, lett kit szerethetek,
s Imre képe örökké a szívemben lebeg.

tétlenség

legbelül forr bennem az indulat,
valamit tenni kell,
hisz az ember így mulattat időt,
s valahogy így telik.

Az óra ketyeg, az ember pihen,
az óra ketyeg, ketyeg.

Az ember ketyeg, az óra pihen,
az ember ketyeg, ketyeg.

A fájdalom

A fájdalom erkölcstelen,
egyszer csak bekopog,
leveti ruháját,
s megmutatja magát.

Ráveti magát agyamra,
s megerőszakol.

Isten

Álmodni egy dolog,
Hinni annyira sem értelmes,
Mint tudni, van egy Isten,
Van másik is,
És nekem is egy,
De veszek hármat,
Soha ne tűnjön el.

Van Neked kettő,
Ad nekem az egyiket,
S akkor nekem is egy,
S neked is egy lesz.
Isten az mi?
Vagy valójában van?
Létezik-e a nagy folyó alatt?

Vagy felette lebeg?
Ahogy az óceán is?
Temérdek kérdés,
De valahol hibádzik.

Tűnődök én is,
Most miért hiszek benne.
Kifogás talán, vagy
mert nincs merszem?

De van, s ez a legfontosabb,
Imre most csinálja
Odaát a vaskapukat.
Elromlott biztos a mennyei bejárat,
S lakatos kellett,
Mert mindenki hibázhat.

Ott szüretel most,
S nézi a fürtöket,
Ez még nem, de az már bor lehet.

Van-e nagy Isten,
Rágom a füledet.
Van-e hatalma a
Habos vizek felett?

Julianna

Hát megszülettél Te is,
Itt vagy nekünk most,
A lelked tiszta, úgy mosolyogsz.
Már ölelni akarlak,
Múljon el a bánat,
Nem láttalak még,
de annyira imádlak.

Fognálak szelíden,
Két kezembe zárva,
Csókolnám az arcod,
Mint soha, senki másnak.
Még bent vagy még,
Bent vagy a kórházban,
Szelíd Angyalok, most
Csak terád vigyáznak.

Már most nem győzöm mondani,
Vigyáz édesanyádra,
Édesapádnak ne okoz
Fájdalmat.
Szeresd az életet,
S tudjad mindig,
Mindig,
Ott van az Isten,
S ott van a hit is.

Ott leszek melletted,
Ott akarok lenni,
Csak végre egyszer
Tudjalak ölelni.

isten igéje

fájdalmam most kicsit enyhült,
átbújt valami másba,
valami silány, erőltetett kínzásba.
rám zuhant az agy.
gondolataim apró darabjai most
görcsös hegyként süppednek lelkembe.
rám nehezedett az élet.
vele minden kényelmetlen,
hűtlen igazsága.
én gyáva.
gyámoltalan, megmagyarázhatatlanul vak.
én kérlelhetetlen igaz ag,
ki már többé sohasem szabad.

megfogott a tér, s most az időt hívom,
menjek vissza belé.
Terjeszkedem,
egyre csak süppedek valami lápos mocsárba.

dereng az érzés,
valaha tudtam,
mit jelent annak lenni,
ami nem most van,
ami csak volt,
de később már sohasem,
tudjunk újra örülni, ha
most sajnos nem.

Kezdetben volt az ige,
s az ige testé lett,
istennél van az ige,
mert az ige isten volt,
s ő általa lett a test,
a test őbenne,
s benne a világosság gyűlt össze,
s a sötétségben ő világít,
de ezt nem fogta föl,
mert az ige testté lett,
de a test nem örök.

Mint aki a vizek közé esett

Imre, igyál! Nem iszom most. Elég volt a sör.
S elkezdtünk lóherét keresni. Én találtam...
És talált. Három négylevelű szerencsevirágot.
S bementünk a vízbe. Bementünk, de minek.
Imre! Nem olyan hideg. Mintha az előbb már megszoktam volna,
s beljebb jött.
Majd elindultunk a parton sétálva, ki úszva.
Jött mögöttem. S egyszer csak felkiáltott.
ÁÁÁ! Ne! Jaj, ne, segítség!
Én akkor már sírva fordultam felé, de elkapott
engem is a sodrás. Elkezdtem úszni, de görcsöt
kaptam. Totya engem megmentett. Kidobott egy fára.
Majd keresni kezdte.
Én hívtam a 112-őt, de magyar hon által az
soha el nem érhető. a 107 is foglalt volt, csak
szólt belőle a gép,
de végre a 105-ön a tűzoltóság vette fel.
Kereste Totya, vagy ötvenszer lemerült.
Vagy ötvenszer, vagy egyszer sem.
De már nem bukkant fel.
Minden egyes perce, igaz most halványan,
De bennem él, s ugyanúgy Totyában is!
Feldolgozhatatlan, és értelmetlen.
A Nagy Gyereket elvitte a víz.
Fél három volt, de ezt csak a tűzoltók mondták.
Mert én nem tudtam.
Negyed hétkor kihozták a partra.
Ott feküdt,
mint aki a vizek közé esett.
Szerette az életet, de gondolt a halálra is.

Szilvi megemlítette, hogy mikor elmentek Ráckevére ketten
Imre lassításra bírta a temető előtt.
Jajj, ha én egyszer meghalok, ide temessetek,
Mert ilyen temetőkapuja nincs egynek sem.
Ő tervezte, készítette, s most őrá fog vigyázni mindörökkön örökké,
Ámen

2008. július 29., kedd

hiányod

erősnek lenni, és látszani annak,
aki voltam,
s kérdések ezreire magamtól
rájönni,
mi lehet a válasz?

valami erős isten kellene most,
de csak a régi van,
a régi, ki megfáradt,
de nálam hatalmasabb,
s reggel adott erőt,
adott újra felkelni
napot,
hogy tudjam,
hogy ott van,
hogy nem vagyok halott.

rálehelt a testre isten fuvallata,
de nem bírt már mozdulni,
túl sok volt a duna.

ébredni kellene,
isten adott lelket,
isten is megfárad,
de van, hogy újrakezded.

most éppen mi vagy?
vagy vagy-e odaát.
vannak-e szép hegyek,
úgy mint ideát.

szerettél mindent,
s amit szerethettél,
azt mindennél jobban,
nem is felejtettél.

Nem bántottál senkit,
pedig volt hatalmas erőd,
volt önbizalmad,
s tudtad teendőd.

annyira szeretlek,
csak most jöhettem rá,
bár tudtam akkor is,
de ez most más.

mindenki így lehet,
mindenki hiányol,
nincs a kofában a hangod,
nem zúg az utca sem,
nem üvölt a telefon
másik végén senki.

Ömlenek a könnyek

egyik pillanatban, mint
érzéketlen kő, fekszem bágyadtan
egy kékes szobában.
másik pillanatom a sírás zavarában
megnémulva áll előttem, mintha valami
értelme lenne.

ki kell kapcsolni.
ki kell ereszteni valami alkonyt,
valami színes galamb szállta
lelket a rétre.
hogy igaz,
s ezzel vége.

Nem tudok sírni

belém rekedt a szó, s a hang,
üvöltő dallamok morajlása bent,
kint valami autó robaja száll,
nézek valami hatalmas eget,
minden percben egy ember odaszáll.

nyissátok meg kapuit

a mennyek országának,
nagy lobonc érkezik,
ki éhes, és fáradt.

éjfél múlt

nem változik semmi,
a galambok a téren,
munkások sétálnak haza részegen.

egymagamban ülök,
és nem bírok aludni,
nem tudom szememet szemhéjam
mögé dugni.

az jár a fejemben,
a 'mileneha' tétel,
mintha csak felelnék
egy eltúlzott kérdésre.

őrizem szívemben,
nem akarom ereszteni,
nem akarom, hogy eltűnjön,
nem bírok meglenni
se magammal, se mással,

s most csak az írással
vagyok egy helyben,
egy üres tér most az
agyam,
egy semmi kis tévedés,

egy emberi porszem,
ennyi az egész,
nem vagyok nagy,
és nagyravágyó alak,
csak egy életet kértem,
de isten nem adja.

értékes neki is,
bele kell törődni,
valaki mondja meg,
hogy lehet örülni.

imám sóhajában benne van a bánat,
benne van egy isten,
s benne a csodálat.
várom, hogy rám nézzen,
s mondja nagy torokkal,
délidőben a harangot
balról jobbra húzzad.

érteni szeretném,
megfesteni mindent,
de nem tudok alkotni,
nincs bennem ihlet.

gondolkozni kell, máshogy ez nem,
s a nyugtató a baj,
attól csak megnyugszol.
inkább sírok most is,
építsen a bánat,
ebből legyen később
erő és csodálat.

erősnek kell lenni,
erős várat húzni,
s a végén az egészet
a dunába tolni.

befalazni mindent,
mit egykor vize uralt,
hajszárítóval szárítani
a nedves foltokat.

lezárni minden kis patakot felé,
s esernyőt helyezni a nagy hegyek fölé.

diktált vers

(az elejét én kezdtem el, de a vége nem én vagyok,
nem így fogalmazom, s csak vitte kezem valami belső elme. Mintha az Imre diktálta volna, s ez nem vicc, vagy átverés, még én sem hiszem el)


bocsáss meg,
bocsáss meg nekem,
fontosabb élet az, mi elmúlt,
mint amit látunk,

értelmetlen gondolatok a szövődmények,
sűrű a gond most tifelétek,
álmos vagy, aludnod kell,
tedd szívedre a kezed,
mert menni kell,
menj tovább,
hallgasd a hangom,
tűnödj el, mivé kell lenned,
s nem haragszom,
csak lásd amit láti kell,
s érezd amit érzel,
úgy hidd önmagadnak
azt hogy van léted.

2008. július 28., hétfő

nehéz

most lenni,
nehéz álomba merülni,
nehéz.

nehéz most órákat
az értelembe hullni,
nehéz most minden,
mi máskor oly könnyű,

nehéz visszanézni,
s nevetni is
nehéz,
nehéz a nehezet
könnyen kezelni.

nehéz most érezni,
s szomorúnak lenni
nehéz,

nehéz az egész,
s a fél,
az is nehéz,
nehéz az istenhez szólni,
nehéz keresni egy papírt,

nehéz leírni mindent,
mert úgy vakít
nehéz könnyek sorra jönnek,
nehéz
úgy kezelni
az egészet,
nehéz,

nehéz most tekinteni,
s nehéz a sorokba
látni nehéz,

nehéz hinni,
mert nehéz a hit,
nehéz a végzet,
de könnyű a düh,

könnyű az érintés,
és könnyű a pára,
könnyű a levegőben,
ide bezárva.

könnyű az istennek,
mert most Ő neki
segít,
s könnyű róla jót írni,
mert nem tudott rossz lenni,

könnyű már sírni,
s könnyű siratni,

könnyű az óceánt
az űrbe kivetni.

könnyű a szó is,
már könnyű az ima,
könnyebb a hit is,
de nehéz az iga.

Most,

mint valami
Megmagyarázhatatlan...

duna

Átsiklik valami gyöngyszem a dunán,
Nem szeretlek már úgy, igazán,
Te vagy, ki elloptad őt,
Te átkozott faggyú, a felelős...
duna, mint valami soros mellékállásban
Életelvevő,
Valami igaztalan hitű bölcs agg,
Kinek nincs jobb mersze, csak halad.
Nem áll meg átgondolni,
Nem áll meg figyelni, hogy szürke,
És élettelen vized mossa partjainkat,
Kicsiben itatsz,
De nagyban elhitetsz.
Gondolj a holnap felkelőire.

Érzed

Milyen elgondolkodtató,
Variánsok százai lebegnek ott,
Ahol egykor emberi agyam tengődött,
Tehettem volna valamit,
Vagy akár csak nem,
S most itt ülök szobájában,
Mint egy alvadt óceán!

Várom, hátha betoppan, Ez csak vicc,
Ennyi az egész, jót mulattunk,
De most menjünk inni,
Menjünk mulatni,
Halász úgyis elhúzza a nótámat...

De nem, valami véget ért,
De valami új kezdődik most,
Elhiszem, s tudom,
Most odaát néz,
S mondja hangosan:
Ennyi az egész!

Mert az Igazán Te voltál

(Búcsú a Bátyámtól, Testvértől, Baráttól.)

Elaludtál, értelmed földi kertje
Odébb gyalogolt,
Átültetted Prekócod, mert szőllőként
Éltél,
Átforgattad az egész földet
Egy igazi nőért,
S mindig igaz maradtál,
Őszinte, vagány,
S merted vállalni azt, ki vagy,
Úgy voltál, maradtál teljesen önmagad.
Az élvezet, a hit,
Mint szemed fénye keringett
A csillagok felett,
Letaposva ezzel minden égitestet.

Gyere ki, fázol,
Az éjjel hosszú,
S máris hiányzol,
Hallgasd megint a Prekovácot,
S mellé halk Etnograd hangja száll,
Mert az Igazán Te voltál.

Az Angyalok között

Most odafönn kólózik az égi

Angyalokkal,

Ropja, s úgy mulat,

Mintha a földön volna.

Hallgatja, ahogyan mi itt

Siránkozunk,

Régi emlékeket hozunk

Valami igaz, becses

Helyről.

Találkozunk majd,

Mikor nekünk is menni kell,

Odaát átrendezed most a mennyeket.

Ez nem stimmel így,

Istenem ez sem,

Legyen itt ez,

Oda meg az kell.

Mert Te aztán egy ÖRÖK vagy! Ugye?

(Ima Imréért, mely egy kedves kis történetből alakult címmel nyitható. Az eredeti megszólítás Imre felé, „Mert Te aztán egy ökör vagy! Ugye?)

Most, hogy minket fentről figyelsz,

Akár csak egy angyal, Vigyázz ránk!

Most, hogy te ott fönt vagy,

Kiabáld ÖRÖK nagy hanggal,

Hogy még a földön is mindenki

Hallja,

Mily nagy hangod van,

Mindent beterítesz,

De azért szólj pár szót az érdekeinkben.

Igyál drága bort a legszebbik pohárból,

S amit már nem tudsz meginni,

Küld el nekünk,

Had jusson ki nekünk is

A mennyországi kupából.

Ámen

Kommunikáció

A ’mobilod’ itthon hagytad,

Hát hogy hívjalak fel,

Akkor üzenetet küldj,

Hát milyen ott a menny?

Vannak-e szép lányok,

S van-e ott hargita,

Milyen odaát a magyar hon,

A Haza?

Lehet-e fingani, s büfögni egy jót,

Van-e választék ízletes borokból?

Van-e szép nagy házad?

S vannak kocsik is?

Harmonika hangja száll,

Vagy csak egy verkli?

2008. július 23., szerda

Egy halucináció rejtelmei

Élénk derengés fogta meg az arcomat. Lidérces, mégis felfuvalkodott kezemben éreztem egész jövőmet, és múltamat, mintha tudnám, ha egyszer itt vagyok, nem lehetek ott, de valami mégis megfogott. Pilótaként szálltam fel a fellegbe, és éreztem porcikám, mintha lebegne. Tüdőmben árnyi fekete arzénként lebegtek apró pillangók, mint mikor az ember szerelmes, de a tüdejével.
Kéklő pirosként voltam én szivárvány, hangulatom kiesett fonalát próbáltam gyökre vonni, megszorozni, és osztani kettővel, a végén megkérdezni: hol tartok? És indulni erővel „újkelet” hithez, hogy látjuk szertefoszlott álmát a múltnak, de a miénk az túlélt sokat, és nincs, mi elvegye tőlünk ezt. Legyen ez ünnep, napra kín, vándorolj, mint béka odakint. Figyeld a halak apró szállását, enyhe eső kieső tolmácsát. Halljad meg szinkronban az esti erdőket, és lásd, miként a nap a holdat figyelte. Száraz jeget taszíts, moss kezet bátran, adj csókot mestered hideg orcájára. Legyen akkor is méltó az életed, ha a balszerencse a nyomodban megpihen. Görcsös ujjam valahol, a távolban megpihen, ír valamit, míg én a lelkemmel beszélek. Sürget, forgat a dél, akármi simogat, a hold csöndje súgja, súgja a hangokat. Félrebeszél már, mindig csak éjszaka megy munkába, hiszen ő ekkor van szolgálatban, mint valami sárga, mégis fehérnek látszó égi test, ne sértegesd, ha nem, akkor nem fog följönni, csak itt hagyja nekünk delikvens kis öccsét.
Jut eszembe, hogy el ne felejtsem, van mikor a szél találón megjegyzi, nem kell az embernek meghasonulni. Válni, mint levél váll bokortól, mint meg nem született gyermek ajka rí a bajtól, úgy riogatja magát a hithű ember is. Kézzel adott információk, légből kapott hír, miszerint a lelkem szüntelenül sír. Gondolj csak arra, amit a szél mondhat neked, hogy téged, 'szívszerelmem', el nem feledlek. Arany ölelésedre vágyva, mint poros ágyadban verném fel én is. Úgy akarlak, hogy felébred a nap is. Kint bojtos nadrágban csillag szed virágot, én küldtem, hogy menjen, mert mikor meglátott, pazarlón e szavakkal, hozzám imigyen szólt: óh, ha ez a galamb értéket szól, én elviszem őnéki a legszebb virágot. Így tért nyugovóra, s most itt van a réten, keresi még mindig a legszebbiket.
De nem lesz ebből is egy szerelmes vallomás, ha az lenne betelne vele egész Magyarország.

2008. július 22., kedd

A mindig mosolygó leányhoz

(Az 59-es busz Gubacsi hídi megállójában álltam, mikor jött ez a lány)

Rád néztem, s kivetett a boldogság,
Hozzád nevetni jár a szomorúság.
Mosolyogtál, amint csak álltál ott,
Rád nézett a nevetés, pedig csak jött egy busz.
Ránéztél órádra, vagy csak
Telefon éppen, de az arcod
Rezzenéstelen képpel fejtette az örömöt.
Gondoltam , miért ne, rád köszönök,
De féltem, mi lesz, ha ettől
Eme csodás percedből kizökkentelek.
Így álltam ott, míg mosolyogtál csöndben,
Sokatmondó szemmel bámultál elém,
Mikor is jött a busz, s elvitt a homályba.

Pár nap múlva ismételten látlak,
Arcodat belepi a csodálat.
Nevetsz még mindig, isten is csak rád,
Mert lelked mélyén ott ül
Az örök boldogság.

otépébank

Kígyózik a sor az otépébank előtt,
Ingyen hitelt osztanak, s egy
délelőtt eltörpülő szavát.
Köszönjünk, hogy nálunk váltja ki
Adósságát.
A sorban állok én is, holott nincs is
hitelem, valamikor réges rég itt
állt a cetelem.
Állok én is kapzsi, tőkebankok
előtt,
adjanak gyertyát,
s menjen a délelőtt...

Ökoszisztéma

Siránkozunk, a bolygónk úgy ahogy van,
Hogy lehetne ennél rosszabb,
Lehetne gombolyagok
Végével játszani,
Istent szidni,
Az ördöggel tárgyalni,
A homokot a tengerpartra
KI!
Zuhanyrózsákat az esőerdők fölé,
Legyen nagy zivatar,
Legyen ékes vihar,
Rakjuk teli államunk
Ventilátorral!

És?

Keskeny úton söprő vihar,
Ez szerepel annyiszor,
A mászókának ez oldalán
Vagyunk,
És te megnyugszol.
Érzed lelked galambröptét,
Akár csak a vadnyugat,
Szemedben az apró könnyek
Óceánná duzzadnak.

Vedd fel

Írj esemest, aludj egy jót,
Pihend ki fáradalmaid,
Szólj hangos szavakat,
Ordibáld gondtalan
A magasfeszültség alól:
Segítség!
Akkor most te vagy,
Vagy valód valótlanjából
Kikerült hamis igazság
gyámoltalan katonájaként
létezel?

Vigyázz,

itt én vagyok,
ha odanézel, az meg egy szem,
hátad mögött
megint,
megint én vagyok,
de bal oldalt, balodon
maga az isten ül.

2008. július 21., hétfő

Ergonómia

Arra vagy, arra fordul lelked,
Mint egy dallam,
Fordul ellened.
Kenyér volt a jövő,
Szíved alatt borban
Ázott el a vidék,
Hogy nézze álmodban
Megbúvó kis semmiség,
Az alkonyat alatt,
Ott pihen szép csendesen
A tegnap és rögeszméid.

Minthogy úgy, ahogy most

Kell, hogy álmodj,
ne félj,
Szíved enged, nézd miként,
ahogy,
Úgy dúl benned büszkeség és félsz,
minthogy
Lássad gyermeked szemét, alkotsz,
álmod
Tűzben ég, remélsz ajkad szavától,
hallod,
Nincs benned már parázs sem, ég
veled,
Képzelj szomorú arcokra drága
mosolyt.

deméghogymennyire

Szól valami rádió,
Annyira maradi, velem ez nem való,
Mintha leragadtunk volna kétezer-nyolcban,
Óh! Mily megható,
Valamit tenni kellene,
Kellene tenni,
Szól ez a rádió,
Az egészet a térre,
De egy kocsi beszalad a semmibe,
Esőre várunk.
Valami újra,
A rádió még mindig ugyanazt fújja,
Nánánánánáná...
Dúdoljátok el,
Valami balázspali,
De senkit sem érdekel.

2008. július 18., péntek

THM

Felveszem, adják,
Elteszem, vonják,
Ráteszem, veszem,
Eszem, és iszom,
Alszom, és kelek,
Viszik a szemem,
Gondolok, mondják,
Fizetek, szopják
Ki kisujjukból,
Mennyit is kellene
ADNOM!
Vissza!

Életgondolat

Elhiszem, hogy az vagyok,
Akinek kellene lennem,
Nem vagyok szelíd, se erőszakos
Jellem,
Nem nézem, ki kérdez, s nem is
Válaszolok,
Egyet hiszek,
Az életet, s csak azért harcolok.
Nincsenek ideálok, melyek
Fosztanak, nem létezik görnyedt
Álom a fejem alatt,
Nem tervezek előre, s nem nézem
A múltam,
Nem hinném, hogy jól esne
Most egy hideg szóda.
Nem vagyok álmatag, de
Aludni azt szoktam,
Nem vagyok bortól
Részeg, de józan gondolattal
Sem vagyok teli, nem is hinné
El, hogy valaki rám bízná
Élete perceit.

Csókolnálak

(Vers ismételten a lányhoz, aki minden reggel ugyanott ül, a HÉV-nek utolsó vagonjában, az első ülésen)

Nézem érzéki tekinteted,
Mikor minden reggel feléd megyek,
De meggondolom
Édes alakod.
Lennék szívszerelmed,
Vagy akár csak hajad,
Hogy lobogva
Érinthessem álomszép ajkad.
Lennék arcodon a pír,
De lennék szél is,
Mely forró napokon
Hűsít. Lennék árva fű,
Melyen végigmehetsz este,
De legfőképp palackba zárt víz,
Melyet szájadhoz emelsz.

2008. július 17., csütörtök

Nem válaszolsz

Mint kék lidércek zörejei ott bent,
Ott bent fájlalják keserűre nyúlt idézetek
Balga mámorát.
Szirtek ugranak át engem,
Ne kelljen felmászni rájuk,
Ne fáradjak,
Ők majd mennek,
Ne fáradjak,
Ők sietve visznek,
Utamon nem nézek, csak látok
Valami hatalmas
Faágon álmodik a lány,
Valami kies, tétován
Elhalványuló napfény árnyékában.

Én írtam fájának összes levelét,
Én aggattam fel rá
Elhízott köntösét,
Én rajzoltam néki madarakat fenn,
Ott az ágon a leány
Csak pihen,
Én írtam őt is,
Nélkülem aligha,
Aligha aludna a fán,
Nézem álmába illő teljes
Tekintettel,
Álmodik a rét, s vele az isten,
Leveleim hordja a szél
Tágas mezőkre.

Várom, hogy olvassa, de
Választ nem kapok,
Várom, hogy hordozza
Szívében a napot.

2008. július 16., szerda

Rideg való

(Ezt a művemet Barcs János is elismerte. A többit nem, igaz akkor még 17 éves voltam)

Igen!
Ez!
A VALÓSÁG!

Valamit tudnak

Álmaid lelkében átüt a szó,
Halható minden a rádión,
S kigombolt testedre telepszik a hang,
Hogy csak egy az igazi,
Mindig az, mi téged andalít.
Szeretsz másokat, s hallgatod őket,
Valamit tudnak,
Mégsem mindent.

Ott állok előttük, de észre sem vesznek,
Valami szól, a rádió.
Halkan, mint egy délibáb, remeg az egész,
Tüzes karikákat szór szerte
Az éjbe valami rikácsoló,
Hangos pillantás.
Remeg a szívem is, lelkem elfolyt
Magzatával együtt,
Nem tudtam, hogy leszel.
Nem tudtam, s nem is készülve,
De egyértelműen elhagytalak.

Valami érintetlen bolygón lehetsz,
Ahova a hangok nem jutnak
El, nem szól az éterből az a rádió,
Hiába küldenek föl
Műholdhangot.
S képek jönnek vissza,
Totya részegen
A füle mögé rakja cigarettáját,
Előkapja a gitárt,
S a tábortűz beleremeg.

S zene nem az éteren, nem a gépből
Szól,
A hangerő értelmét vesztett
Zivatarába a poklot megjárva
Meghiúsul minden.
Elzárja ereimet a fű,
S valami szelíd érintés sóhaja zendül a tűzből.
Rég volt ilyen derűs az estdélután.

Alkonyodni meg sem próbál,
A nap még egyet ásít, de aztán végképp
lemegy.

Elalszunk mind csendesen,
S holnap eső járja végig a zivatart.
Lelkem üres koporsójára helyezem a múltat,
S ismét belevetem magam
Egy igazi, áporodott
Hétfő reggelbe.

Senki nem jön

Senki nem jön, ki átöleljen,
Senki nem nézi már,
Mitévő lélek a por,
Hogy hova hajoljon a gond,
Mit megeszel tegnap,
Az leszel a holnap
Szűrt ivólevében úszva,
Ázva, mint bogár a fákon,
Didereg a tél.

Valahogy így írtok TI

(Nem olvasok kortárs költészetet, jobban mondva saját korosztályomét, de megtettem. El kell, hogy mondjam iszonytatóan silány. Nem mintha én jobban írnék, de legalább elrugaszkodok. Na erre írtam egy kis foszlányt... ami átlagon felülinek számítana egy vers és prózamondó ünnepségen, ahol én nem vennék részt.)

Álmosan, vértől áradat Duna,
Nézem a Holdat, szomjan az fura,
Rákérdez, megy tovább, szalad,
És kész, Nem tudom mit írok, aha.

És van benne rím meg kényszer is kicsi,
Annyi az egész ne legyen pici,
Rálehel a halál, megvagyok halva,
Nem lesz itt a lány sem, az se csalva.

Durrog a csattog, és csattog a durr,
Valami a szívembe, jaj, de szomorú,
Kicsi a hit, nagy lesz a számla,
Nem maradok akkor se ide bezárva.

Árnyaltan, mintha költő lennék én,
Írok egy sajátos verset és kész,
Akkorának hiszem, ördög a fejem,
Azt hiszem költök, és ott van a helyem.

Légy úgy

Álmodj velem valami újról, elhelyezkedő selyemkendőn,
Porig aláz a szemnek alkonya ott, ahol a virág már nem,
De te létezel, mint létnek apró szava a gond,
Hogy légy úgy, ahogyan akkor, és pont

A nő

valóságos teremtmény,
isten nagy áldozata,
hogy forogjon a világ,
s buta, ki őket
ostobának tartja,
hogy kineveti,
ha megilletődik
a hely,
s a nő nem kérkedik,
ha nem kell neki,
és áldott szép, termékeny
boldogság,
érdemes őt szeretni,
s szerettetni magam vele,
a nő
kétlábon járó
tökéletesség,
valahol a férfi és az
isten között,
valahol a férfi, és az
isten között,
de az istenhez sokkal
közelebb,
de az istenhez
sokkal szorosabban.

Árnyak léha lombja alatt alszol el ma kedvesem

Fekszel, s álmodba látok,
Látom viharos, izgató álmod,
Ott vagyok melletted, ha nem is akarod,
Nézlek, s közben bevillanak a régies, festői
Képek, kik csak azért, csak azért élnek
Bennem oly nagy gyöngédséggel,
Mert valaha bennem éltél.

2008. július 15., kedd

Lelkem oszlopai

Álltam feszített vasoszlopok alatt,
Néztem, hogy sírva figyel az isten.
Azt mondta, valami szénanáthát kapott,
De én néki nem hittem.

Álltam ott, meredten,
Mint sóbálvány vissza a házra,
Álltam ott, s kérdeztem,
Mitévő legyek.
Van-e nagy isten az oszlopok alatt,
Vagy bálványaim-e mind,
Kik ide betérnek?
Van-e hatalmasabb, mint én,
Emberi természet.

Álltam, s elmélkedtem jó,
És rossz dolgokon,
Voltam-e hazugság, vagy mi az,
Mi most vagyok?
Láthatom-e még az ezeregy csillagot,
S mondhatok-e olyat,
Az ott meg én vagyok.

Álltam ott röpke pillanatomban
Elmélyülve istenek, és mítoszok között,
A nagy istent keresve az
Oszlopok mögött,
Álltam, s néztem meredten halkan,
Akár a bolygók mozgása,
Ekkor Lázár csendes sírja megbomlott
Bennem,
Mint ki soha nem hitt,
Mint aki csak állt hitetlen,
Elgördült a kö,
S összeomlott minden.

2008. július 14., hétfő

Mikor senki sem figyel

Elemeltem három karton csendet,
Senki nem figyelt, tolvajként lapítottam
Az áruházban.
Mikor senki sem figyelt,
Csöndet loptam, mellé egy kis kedvességet,
Nekem nem volt semmi olyan
Emberi történetem.

Tehetségem a negyedik polcról vettem el,
Mikor senki, senki nem figyelt.
Elmélyülő lelkem minden erényét,
Azt az utolsó polcnak legmélyéről,
A hazugság fortélyait ajándékba adták
A bölcsesség kezdőcsomagjával,
De hazudni már nem ment,
Rossz tulajdonságaim
Ismét kiemelkedtek.

Mikor senki sem látta,
Mikor senki nem figyelt,
Elvettem magamnak
Vagy három karton csendet.

Csak még egy pohárral

Csak még egy pohárral,
Mielőtt elindulsz felfelé,
Csak még egyszer csókolnálak,
Az árulás jeleit mosnám le
Könnyemmel.

Csak még egy pohárral,
Mielőtt végleg elindulsz,
Mielőtt elítélnek, várj,
Csak még egy kortyot,
Az utolsó látomás tüzében
Szikra leszek,
De tudom, újra elalszom.

Csak még egy korsóval,
Csak utoljára törj kenyeret felém,
Csak még egy pohárral,
És lesz még, ki szeret,
Lesz, ki vigye majd a keresztet.

Versenyfutás

Felkészülni, vigyázz, kész,
A rajtvonal felfestve,
Átzúg a fejemen valami puskaporos
Puffanás.
Indulásra készen, de már
Mindenki a célvonal előtt van,
Csak én nézek a rajtvonalról
A páholyban megbújó lány szemeibe.
Annak idején rám se nézett, utált,
S most farkasszemet
Nézünk,
Belsejében valami szent
Aforizmát,
Nem rezzen az ajak,
Semmilyen szemizma,
Nem rándul a kéz,
Csak nézzük egymás lassan elhalványuló,
Világrengető alakját.

A lányhoz, aki mindig ott ül

Reggelente felszállok az "egy a sok közül"-re,
Pillantását várom, míg nézem,
Hol üljek le,
S már a napom nem is menne tovább,
Ha nem nézne szemembe,
Hisz csak egy pillantás,
Emberi törődés,
Hogy tetszik is, és hogy övé a hely.
Mindig ugyanott, mindig ugyanaz.

Most alszik épp, lehunyva szemei.
Mi lenne, ha
Melléülnék, s puszta véletlenségből meglökném,
Ő rám nézne,
S mondanám: Elnézést!
Dehogyis! Inkább nézz még, nézz mélyen szemeim
Vad arcába,
Nézz még,
De nem merem,
Nem vagyok szónoka a kommunikációnak,
Inkább csak nézek,
Nézlek fáradtan,
S orcád tengerében elveszek,
Valami sietős kártyalapot húzok,
De látom, ma sem melléd osztott
Be, isten!

Modember

(Totya [Kettes Kapu, Etnograd, Pál utcai fiúk, stb...] barátom megzenésítésével)

Rácsatlakozik, szívja az adatot,
Tárcsázni sem kell, a déesel adott,
Néz a semmibe, megnyílik a világ,
Hogyha kérdés merül fel,
Egyetlen kattintás.
Színes üveglap, amorf ördögök,
A lejátszóban egy régi lemez pörög,
Itt ott néhol egy biztosíték figyel,
A modem pörög, a modember pihen.
Lelkében valami egészen pillantás,
Az egészet elhiszi,
Az IPé a megoldás,
Itt ott néhol egy biztosíték figyel,
A modem pörög, a modember pihen.

A boldogság egy órája

Szita vagy Te is,
Szitálod élted,
Ne kerüljön bele szenny, és por.
De akárhányszor arra gondolsz,
Le kellene tenni,
Annyiszor a múlt, s jelen
emberének lenni, egyszerre
Nem könnyű.
Élni, mint tiszta buborékok
A jég felszínén, odafagyva
Énekelnek szívderítő gyermekdalokat,
Mindhiába, a kép úgy szűri meg arcod,
Akár szitád lyukas felületén
Beáramló napfény a Lelked!

2008. július 11., péntek

___enyhe eső

(Ezt is M. Judit ihlette)

Szájra lép a csend! Elkészül a pirkadat reggel, kikel az ágyból, és a napra megy. Szél lebbenti meg árnyát a fáknak, nem volt keresztje a téli lombhullásnak. Ránk szakad az ég, kiabálják furcsán, nézik a kihalt, elszürkült utcát. Megyek egyedül, nincs ki engem ébresszen, nincs ki a félelmet átvegye készen. Hangom elmúlt, néma, de van még apróm bőven, a reggeli esővel elmegyek a csöndbe. Rágom száraz arcom, és kézzel törlöm a párát, nézem szép szemedet, nem látni a párját. Aggódik a létem, leszel e nélkülem, én meghívnálak, de félek, nem elég két fülem.
Gondolj port, gondolj felhőt, és láss napvilágot, szüljön meg téged az, aki sohase látott. Aggódj, mint kéz a kéz mennék feléd, alkonyom a reggel, és szeretni ébredés. Gondolj aranyat, gondolj szép szivárványt. Adj magadnak mindenért kegyetlen hálát. Szólj, ahogyan csak kifér, és a reggeli eső, ne vegye kedved, ha nincs semmire időd. Legyen alakod páratlan az éjbe, feküdj be mellém, csak egy percre, ne hagyj magamra, se arra az órára, legyél örök párom, míg tart a néma nász. Pont, mint egy ópiumszál dereng a fényben, füstje érthetetlen képet alkot. Reggel megyek rabolni bankot, és este kecses frissüléssel zárják rám rácsos ajtaját a háznak. Pont, mint akkor, mikor szívem költözni ment, át értő szívedbe, de már vagy egy éve nem jön vissza. Nem felel, mert rab a te szívedbe, börtönben alszik, és nem kell fel reggel, mert álma szép, hogy ott lehet veled. Alkonyként a pára lecsapódása veri fel érthetetlen álmát, és kiesik kezéből az alma, mellyel érinti a mélán megbúvó hangokat.
Szertefoszlik, minden, mi akarat, és az eső mélán bólogat lent a tetőről nézve. De ki az, ki egykor meglátta szíved, és elkapta felrebbenő szerelmedet; már bánom. Sajnálok minden egyes percet, melyen nem melletted kelek. Színeket látni annyi, mint istent, melyek lebbenek fel előttem, és térbe nyúlni, átrakni a fákat, teremteni szivaros, bólogató fények tengeréből pár alakot, és nézni, ahogyan azok elhaladnak. Félve, mint szörny nézi a szépség erejét, úgy búcsúztam. Úgy nem néztem vissza, mint lehulló levél a fára, nem voltam keserű magja derengő mivoltodnak, de lennék hatalmas tengere! Csak engedj be! Érezd, érezni annyi, mint teremteni. Annyi az élet, amennyit elengedünk belőle, és kérhetjük vissza a számlát a pultnál.

___mondj valamit

(Tényleg sokat foglalkoztam M. Judittal)

És néz az isten, megbántva fekszik a lent alatt, és mormog egy apró fa darab, hogy ő megint úszik a Dunán, és senki nem látja. Hányszor kell még félredobnia önmagát, és visszaúszni, hogy végre észre vedd, ő az, ki téged úgy-ahogyan, se szeret. Pislákol a mennyben egy apró lámpa. Kopott limuzinból egy apró fáklya, és néz is az isten, hogy ő szent, hogy ő e földnek valami ingere. Tétlen habok közt fullad meg lelke, és poros hangokat szór a rétre. Alkalmi szexet űz ő egy nővel, ki nem is a szerelme, csak éppen ő járt arra, ahol derengett egy apró, színes virág. Ajkadból a méz harmatgyöngye füstöl, mint szél árasztja el szavad, ahogyan azt akartad mondani, élsz. Poros alkonyként csap le rád a szó, hanyatlik ezer megmondható, de van, kit kiejteni nem lehet. Kinek szava édesebb e szónál, kinek érintése mélységeket tőr át. Légy velem, és álmod szent hited, álmod isten szavát, mert ő szólít, bokrokat vág, és kegyetlen érintések záporát hallgattatja el. Színezi a létnek összes fokát, és szemed görnyeteg alkonyából érdesen tör fel a pára.
És néz megmeredve a méltó nagy isten, kezében fogja,amit elhittem. Állít elém örök nagy hitet, de szívemben a hit már régóta sziget. Nagy óceánok mélyén rejtőzöm én, várok egy halra, kitől szívem remél, remél balga hangot, ékes ölelést is, vár nagy szavakat, vár egy érintést.
Kölcsönvett szavakat írok én e lapra, nem bírom feledni, szívem olyan balga. Nem bírok félteni, és nem akarok semmit. Nem fogom az életem egy pontra helyezni. Látni színes magányt, és kellő ingereket, vizet húzni kútból, ahogyan elmegyek. Régi elemeknek megállított hátán vár a nagy isten, és kérdezi; kit látsz? Látsz e nagy reményeket, látsz e engem is, szólj csak egy szót, és elhintem arcomon. Őrizem lelkemben ékes, nedves szavad, arra, hogy aludjak, ne hívjanak holtak. Elmenni volna szép, és hazaindulóban, várni a szívedet, és várni néha szóra. Boldog szemedben keresni az istent, nézni a szavakat, hátha az egyiket te mondtad, te adtad nekem, de eddig a posta is csendes.
Nem jutok eszedbe, nem látom már arcod, végig a szívedet eltüntetve tartod. Nem hinném, hogy valaha ajkam téged csókol. De jó a remény, és a hit, ha hiszed, hogy remélni csak annyi; amit látsz az nincsen. Végemet érintem, és elmúlok porosan, halkan az isten is a vállamat rúgja. Áldozatként fekszem a fán, mely elúszik, és térdre is borulnék, de lábam nem nyugszik. Féltem az erőmet, és féltem néma szádat, csak egy szót adj, és kitárom imámat.
Csak egy szót adj, és kérdésem alapja áll majd előtted hidegen hagyva. Száraz, széles gallyak állnak a farönkön, délibábként hasít a Duna szürkés vizén. Boldog voltam akkor, és most is az vagyok, csak ne látnám szememben elmerült alakod.
Alkotni várat, nézni vörös szájad, nem kell. Elmerülni árnyalt, eltűnt kedvben. Józanul inni pár pohárkával, csak egy szót mondj, s mondok rá hármat. De száj nem mozdul, nem ad ki hangot, porosan tornyosul nyakadon a torok.
Várj, és dédelgesd magadban, lesz még ennél jobb, és az az öntudat, amit hinni kezdtél, létrára mászva énekli dalban megfogant ihletét az ősztől. Reagálva néz, mint boszorkány a tetőn, látja a vidéket, és integetőn szemedbe kacsint.
Árnyalatnyi finomsággal, akár a szél a réten, annyira észrevétlen siklott végig szavad a tájon, gondoltam mámor, csak szólj, és én már várok. Akarok látni benned szavakat, akarom, hogy lássam, érzésed lágyan simogat. Angyalok, rét, és minden, mi volt, az nem más, alkalom, hogy várd a csodát, állj két lábra, és jelened szemébe nézz. Van e még visszaút, és siklasz e a régivel, vagy feledsz mindent, de akkor és is vele. Megyek szertelen foszlányok láthatatlan nyelvén, lángok csapnak fel jéghegyed tüzén. Bíborkék maszlagok folynak szemem előtt, a papír végleg a lelkembe költözött. Angyal voltál, és sírtam, néztem némán a földi holdat, és sírtam, akár a madár. Akár tovább, akár egy andalító szó, nézz a papírra, és mond.
Legyen áldás, szüntelen béke, derengjen vissza a mezőre, és kérdezze vissza, van e nagy isten. Figyelj, csendben, s a táj gondos szellemiséggel felel. A romlott büszkeség színe hull a fáról, annyira akartad, te sehol sem hibázol. Nézel a szavakra, pakolod egymásra, délutáni, mosdás, akár a szieszta. Pattog sárga labdám, de csíkosat szeretnék, várja a tenger, ha mindezt te hinnéd. Várj, gondolj szavakra, aludj, az élet nem az, mi elringat. Szemem fényében ellipszis zöld lebeg, kocka pirosokkal meghintve e telet. Háromszög élénk szín a hátamba nyilall, azt kérdi vagyok e,vagy nem vagyok; zavar. Pontyok lépése a mély vízben lebeg, a szürke már látható, de élénk a fejem. Angyal szárnya, mint halk fuvola, zeng, akár a sarokba megbújó csend.

___ha lennél

(M. Judithoz a kétezer-hetes évek vége felé)

Rétre szálló lágy angyalok térnek hozzád, hogy éljék megragadt nyugalmát szemednek, és térképezzék föl szíved helyettem. Nem láttam még életet előtted, és utánad messze a markába szorulok jelenem minden pillanatának. Régről mesélt nekem rólad a szív, és halkan odasúgta, a szerelem, tudd, nagy kincs. Én fogom, és nem eresztem, mondhatod sárgán, feledten, hogy vagy, de én már elhinni nem tudlak, csak szeretlek.
Ha lennél egy zászló mely lobogna serényen az égen, fognálak, és lobogtatva büszkén viselnélek. Ha te lennél egy vár, mely áll a hegy ormán, és onnan tekintenél le, lennék fa, mely visszanéz rád. Ha te lennél a tó, melyben fürdök, inkább hal lennék, hogy örökre lelkes, frissítő vizedben ússzak. Vagy lennék bokor, mely vized issza.
Változatlan koboldok járják a vidéket, s vigyáznak féltve néma álmodra. Szeretni, akár egy mogorva ellenállót este, úgy nézek mély szemeidbe félve, csak adj reményt uram. És remél a szív, hangját hallassa. Nem bírom némítani, csak úgy piszkozatba írom, mit ad a csönd, s valami szám a rádión, keresztül az éteren, most itt van, de én tekergek valami folytonos bástya körül, ahol a vének asztalnál ebédelnek, és méla, forró kebled szárnya lép be a bálba. Alakod felcsigázva szemedet igázva mond örök áment. Hogy a vidék is elmehet, nem kell, hogy tér legyen, az idő engedjen, csak a vihar oszlassa szét régi álmom, hogy nézzék bástyád, hogy legyen egy kiáltvány, ami csak éretted szól.
A nap tapsol, és felállnak zúgó angyalok. Mind érted élnek, és érted hajol meg a hold, és látványként mind a csillagok szertefoszlatják minden bánatod. De lásd, miként régen, úgy volt szép, ahogyan azt apáink megélték. Rengeteg szívet pazarolhatsz el, rengeteg érzést csaphatsz a falhoz, csak nézz, nézz egy csupasz bokrot. Nem nézi ki volt, nem nézi, most ki, és láthatatlanként a tájat szépíti. Régen ő volt a zöld, és ő volt a kikelet, de télre a színe aligha szédület. Álmaimban te vagy egy alvó tulipán, és álmaimban egy leány az ablakot lemossa. Álmaimban térdel egy gondos kert mellett, nézi a tulipánt, és a kék eget. Nézi rémült arcod, nézi a fényeket, az ablakon át a világba révedek. A kert, mely ismét agyamnak záloga, felmerül a gond, és az áradat.
Gondolj néha jövőt, gondolj álmokat, nézz a világ sírjára, gondold, hogy meglakolt. Gondolj szárnyakat a világ hátára, és röpülj vele el, míg nem leszel álmatag. Szaladj messzi égen, fürödj napsütésben, és álmodj olyannak, amilyen életed. Ha nem vagy még halott, hát akkor ébredj, nézd le a csillagot, mert azért én nem megyek. De hozok neked vizet, és hozok földet is. Hozok pár virágot, és mindent mi élvezi közelséged enyhe hangját, közelséged hős jóslatát. Nézd, miként arcodra fényesség költözik, hiszen a hiányod a napnak is végét jelenti. Rémület, mely elmúlik, ha feléd néz a csend, és kegyelmét nyújtja át a bűn nélküli agg, akkor kárhozzak inkább papírtól mámorosan, és éljek szürke szemmel, de lássam a színek minden világát. Halk hang kezdi súgni dallamát a szélnek, és vigyázzba állnak, mind, kik szeretnek téged, de én már akkor nem leszek ott, nem állok melletted, hiszen haladni, indulni kell, hogy a világ színe megnémulva, árnyékot vetve vigyen haza, s szeressek egy mogorva, de mégis létező, szőke, értelmét vesztett lényt, aki csak azért, mert nem vagyok szegény. És létem árnyainak urát megölni indulok, hiszen inkább a kárhozat jegére rakjatok tüzet, és az óceánt locsoljátok meg hideg vízzel. Nélkülözzetek inkább halhatatlanságot, de bocsássatok meg nekem, hogy vég nélkül szeretve összefonódtam az ágyon, angyalom járdáján végigszaladva keféltem őt, és nem néztem ki, miért szeretne lenni. Csak egy volt a szent, hogy kúrni is annyira szomorú, mint szeretve a félelem rejtekén megbújva állni. Kezedben a szívet tartva, mely egyszer benned dobogott, eldobva végleg, nem kell szeretned, ahhoz, hogy létezz, csak élvezd a világ zugait, kiélve poros vágyad, menj neki az ágynak, akárkivel, csak nézd meg, hol a szíve.
Angyalok jöttek értem, félve nem kell északnak menni, ha félek inkább délre megyek. Elhagyom egyetlen szülöttöm, aki nem én vagyok, csak egy torz, önmagamból előpattant véletlen szerencse. Itt hagyva ez énem új útra kélve megingok. Többé hozzád vissza nem térve feledve, akár egy egérke feledi mindazt, amit egy macska csak tenni tud vele. Szívtam magamban derűs, arany hangod. Leplezve, végül éhezve akartam folyni a havon, és lépni át tengered, vigyázni, fel ne ébresszelek, és csak nézni, ahogyan alszol.
A múlt bűnei hamisan csengnek, és felforr agyamban egy álnok, nagy tenger. Péntekre várva ma még csak kedd van, vagyis hogy szerda, csak az óra kullog a vér lázító homlokán jónak, hogy lesz még szebb, de jobb, soha.
Árnyak lépnek elém, kérdeznek serényen, a papírt miért, a feledést miért nem. De kell nekem a csend, és féltem a magányom, féltem megőrzött, hallható hiányom. Régóta élek alkonyos magányban, és szerettem érezni, hogy engem anyáznak. Szerettem inkább egyedül kitérni, és egyedül a kocsmában, sör mellett elülni. Régen, mikor szelíd, foltos gyerek voltam, anyám szavait meg nem hallottam bár nem volt hozzám sok, de mindig éreztem, amit mond, az az élete. Nem is bíztam másban, csak hadd hallgassam őt, és kényeztetve magam megittam egy sört. Világok óráján, térdre borulva talán még az isten is, lehet hogy megunta. Pontokra osztotta kicsiny kis életem, a soha véget nem érő képzelet.
Borultam magamba, hátha a hiány engem is annyira, akár a magány. Bíztattam magamat, lesz még akárhogyan, de nincs sehol szíved, akkor az ég áldjon, és menjél híredül. Vagy isten hírével, de azt már elvitték, mások mentek vele, s nem hagytak semmit. Üres volt a bátorság, és üres volt a szép is, mikor engem a földre küldtek. Nem volt arányban a kegyetlen vihar, és eső volt, ami tombolt. A járdán koldusok ültek, és szivart szívtak, nagy tüdővel. Kátyúkat temettek szorgosan rabszolgák, és felrobbant valahol egy atommag. És nem nézték fentről, hova küldnek engem, s nem gondoltak arra; erre figyelhetek! Délen eső esett, nyugaton szél, s zápor, ott ahol voltam, fagytak a virágok. Délen tél volt, és északon paráznák, ott ahol voltam, nem volt még szivárvány.
Elmaradtam tőled, nem néztem az eget, csak a földre leeresztett, gondolt tekintetem. Félre húzott bokor voltam az erdőben, minek mögül hárman egy vadállatra lőttek. Nem voltam én ember, s nem voltam élőlény, csak egy hideg zápor, mely a földre lepottyan.

___már többé senkit

(szintén egy M. Juditos bejegyzés valamikor a 2007-es évek vége felé)

Ezernyi virágot szedek neked a rétről, boldog pillantást adok el neked. Piac a szívem, bolhapiac. Nincs ki itt ne találna magára. Megrémülve, árva algoritmusok között egy talány ezret hoz magával. Hosszú képleteket írva le a földre, a magány drága szerelem.
És mikor elhagynak, mikor ott hagynak téged áztatott magányban, szíved csak bosszút akar. A foszlányok érdes hangja vetít mély poklot. Nem akarsz senki mást. Nem kell neked többé a remény, és a talány. Féltékenyen a jövőre nézel, igen, jövőbeli éned már kipihente magát. Mégis te még árván loholsz a mosdatlan utak hegyes leejtőin. Nem tudod kiheverni, szíved felejteni óhajt.
Rózsák vörös tövise szúrja át szíved, alkalomról beszél, ami még eljöhet. Néma hangszálam porosan ölelte a korsót, nézte az elszaladó lányokat. Megmérve mindet, ki mennyi, hány hosszat. És reggelenként egyedül ébredve az ágyon ölelted féltve őrzött magányod. Régről mesélt a múlt, és a jövő éberen elfakult. Azt mondtad, nem ugrasz még egyszer a mélybe, a féltve örzött kör közepébe. Megtartod magadnak az álmot, miszerint a múltad takaró. Befedi létezésed, és nincs kedved kikelni az ágyból. Harmatos vér ragad a kezedhez. Elvetted tőle az életet, mely megbabonázva ébren tart.
Poklok pokla az, ami most itt folyik. Harcol a szívem, és hanyatlik a vágy. Nem akarok, nem akarok menni már.
Mint krisztus hord keresztet a hegyre, úgy megyek én is, sietve. Megyek távol tőled, mint hangyák foszlánya a szélben, sürgősen reggelit szednek a télre. Magasságos ég, mint abszolútnak rendje, te vagy nekem az, ki elkerülhetetlen.
Éveket táplálva muszáj volt aludni. Muszáj volt a csendet igazán hallgatni. Megkérdeztem egyszer, tud e szépet, jót, de bezárta elöttem a meg nem hallhatót. Muzsika szólt, rettent az éden, gondolatban, voltam és epekedve érted. Megmerevedett, az ami az érzet, és gondoltam rólad, olyan „csudaszépet”.
Rekedten dobáltam magamhoz az almát, és kérdeztem félénken a mindent tudó Évát. Akar e vallani, akarja e látni, akar e velem a réten szaladgálni. Búsan, komoran néztem én az eget. Arra jött egy légy, és boldogan nevetett. Egyedül voltam, elhagyott az évám, nem akart szaladni, csókolózni mélán.
Valamikor egyszer, délelőtt lehetett, mikor az én szívem a pamlagon nevetett. Kinevette múltam, és jövőm minden estjét. Nem akarta elhinni, nincs, kit én szeretnék. Alkalmanként persze arra jött egy leány, de éreztem feléje, jobb lesz még a magány. Szomorú is voltam, de éltem boldogan, lehúzott a talány, hogy gondolok magamra. Teljesítve egyszer a pokolnak kérését, elmentem egy bálba, de nem voltam figyelmén. Erőteljes húzás mosta össze számat, mindenki táncolt, csak én ültem ott fásan.
Annyira szerettem, szerettem volna, ha a szívemet valaki hívja. Nem akartam derítve, de nem is józanul. Asztalon volt a bor, és hátamon a magány. Erősen cipeltem, ereszteni halál. Így volt az, mikor értem újra a szerelem virágos rétjére. Megpillantva téged, hatalmam először felnézett az égre, gondoltam a magányra, de ledobtam őt. Mégis, mikor éreztem a haragot szívemben, el akartam menni, nem bírtam erővel. Pillantásod árnya megvetült a fákon, kiszáradt a szívem, álmatlan foszlányok kergettek haza.
Jajgat a szív, nem akar hallgatni, boldog érzés a remény, nem akar fakulni. Álmaim asszonya, a tér és az alkonyat, mind-mind egyszerre alszanak.
Soha többé újat, visszhangzik a szív. Értelmem a magány, mi mindig visszahív. Fogom fülem, sajdul, bedugul az orrom, véres nyál ízét érzem a torkomon. Pakol arrébb engem az utasíthatatlan, nem merek beszélni, nehogy meg se hallja. Piros alkoholnak vérét iszom most. Agyamban a vizeket átírja a gond.
Soha többé már nem tudok szeretni, faggat a szív, ezt most ki nyeri. Nem tudtam én még, mit hozhat a sors. Az igazi énem bandukol valahol. Ritka itt a szó, és nincs is harmatvíz. Nyomomban a régről a szárazság követ. Nem akartam, nem akartam, hogy ez legyen, de a zárolt alvás a nyomomban figyel. Alkalmi teendők lepnek el sorra. Balga hitet hiszek, szolgám is mogorva. Alkot a holnap, isteneket hív. Szertefoszlott árnyak, alatta a víz. Szigetek, óceán, és nagy gödör ott, ahol a múltam temetve alszik. Nézem már mióta, ki kellene ásni, és a jelent is melléje zárni. Annyi mindent mond nekem a vasárnap, mely közben az élet lehet, hogy elfáradt.
Reggelente este van, és délután is fog a papírra vetett, tintaanyagom. Szeretni addig kell, míg valaki viszonoz, és nem szabad ragadni, nem szabad ragaszkodón a pillantást követni. Szárnyra keltett imám aligha értené a nagy, és sérthetetlen isten, de én elküldtem, elküldtem „ímélben”. Ha megkapja, örülök, ha ki is törli onnan, tudom, hogy a végén nem hagytam ki sorra. Nem hagytam el magam, csak kicsit pihentem, és szívem újra feltámadt, és járkál a vizeken. Megtanított engem a rét, és a vasárnap, nem szabad kihűlni hagyni a párnákat. Nem szabad egyedül nyugovóra térni, nem szabad az ablakot hagyni sötétül. Érezni kell egyszer, mi lenne ha másképp, imádkozni, hogy isten porladjon el szennyé. Ne diktáljon tempót, ne akarjon lenni, csak szívemben kellett kicsit rendet tenni. Szabadulni árván, nem hagyom kiálltni, nem akarok többé a szava közé vágni. Éljen ő is úgy, mint akárki más, csak engem hagyjon békén, hisz más is ordibál.
Délelőtt az este megnéztem önmagam, láttam a kertet, és ahogy hívogat. Csalogat a szemszög, nézzem meg onnan is, lehet, hogy az élet újat tud mutatni. Kellett is pár perc, míg be tudtam fogadni, előled már én nem tudok szaladni. Kékes vizet öntök kiszáradt ruhámra, hogy a sok szürke közt legyek én vasárnap. Legyek méla darázs, ki száll a réten újra, ki néha lekacsint egy beporzott virágra. Legyek szitakötő, kinek nincs jövője, éljek csak egy napot, s halljak meg melletted.

Erősségem

Erősségem az, mely legyengíti
Gondolatom apróra tört záporát,
Folyadékból préselt, "naplementi"
Zöld porát,
Csikarja gyomrom,
Talpalávaló,
S akik csak
Elméletileg gyakorolják,
Azok bizony
Gyakorlatilag elmélkednek,
S vihar lesz minden apró
Hűlt helynek!

Figyelmességek

A figyelmességek apró porszemei
Gyöngédséggel zuhantak rám,
S egyszer csak beterítettek,
Akár egy nagy, üres tál!

„buzogányégetés”

Józan lelkek víg serege
Tüzel halk buzogányokat.
A béke jelképeként
Sűrítik orcájuk
Melegébe!

Lélekforgató

S a színpad forog!
A díszlet változik, borul,
Kicsit komor, de éppen hogy
Balladához illik,

S a színpad forog!
Máris csöppnyi komédiát
Hoz az alkotó, a színész
Álmos viccet mesél,

S a színpad forog!
Lelkes csuklyások tépik le
A ruháját Júliának,
Teszik koporsóba,

S a színpad forog!
Egyszer csak üres a porond,
Senki sem jön, és szerepel,
És senki sem játszik!

Eső

Ráripakodva mindenestül
Megtelt
Az árok!

Én, Te, Ő

S még hogy tanulni kell, fejleszteni magad,
Mint homokban megsült, nyári bogarak,
Álldogálsz mezítelen, előtted egy nő,
Hatalmas kihívás, és elitélendő!

S még hogy tartanod kell valamihez magad,
Mint sártenger tavasszal lábaid alatt,
Futkározik fejedben idegesítő
Gyilkos, vad szándék, mely kivitelezhető!

Meghívó

És meghívnak tartalékos
Mindentudó, hamiskás életre,
Feszítek szétgörnyedt medve
Énekre, s táncolok!

„Iszom, beaszom,
Mint három szamár,
És csak nézek,
Hogy most hallgatnom
Kéne, kellene!”

2008. július 10., csütörtök

A KŐ HIMNUSZA

Nagy kövek lettünk.
Elsőre nagy kövekként indultunk neki,
Elhagytuk erős, oltalmazó hegységünk,
S ittas állapotban egy heves folyóba
estünk.

Kavicsok lettünk.
A folyó erős sodrása megkoptatott,
Összezúzott, megtört mindnyájunkat, s hegyünk
A végeláthatatlan, bús messzeségbe
vegyült.

Sóderhegy lettünk.
Utaztunk, vitt minket a sodrás, és néha
Alkonyatkor a csillagokkal pihentünk,
Nem alhattunk, muszáj volt haladnunk,
mennünk.

Porszemek lettünk.
A víz megkoptatott, elnyűttük kő-külsőnk,
Az üres világban megnyugvást kerestünk,
De mindenünk hátrahagyva a tengerhez
értünk.

Magad közül

Várod, hogy te legyél az,
Ki először neveden szólít,
Nézed az ajkad, mikor
Hív, mikor nagyot lódít,
Mikor várod már, hogy legyél,
hogy vagy!
Nem akárki,
Magad közül
A leghatalmasabb!

Angyalok

Egy cigaretta esne most igazán jól!
Cigarettára rágyújtó, kávézó angyalok,
Figyeljetek!

Várom, hogy felgyere

Soha nem tudtam láthatatlan szeretni, nem tudtam
imbolyogva a nyárra nézni;
Várom, hogy felgyere.
Kinézve a magaslatok üres utcáira, párnám
Hitét élvezve átfordulni jobbomra,
Várni, hogy a karóra üsse el az időt,
Nézni perceket hamuba esni, és forrón,
Átölelve nevetni valami egészen máson.
Valami új, igazhitű álmon
Ülni, s várni, hogy felgyere.
Egy csésze kávé,vagy egy forró tea izgalma,
Hűs derűre nyújtana okot,
Beszéd, és izgalmas áradat.
Várom, hogy felgyere.
Ha csak egy percre pontosan megfogalmazott
Világ ábrándjairól beszélni, akár egy köszönést
Megejteni ebben a lidércektől duzzadó hamis világban,
Akkor várom, hogy felgyere.
Csak egy sétára a parkba, hogy legyen kivel menni,
Hogy a lépcsőt ne egyedül kelljen követni,
Várom, hogy felgyere.
Ha csak a modern kultuszok internetes
Mezsdjébe, várom, hogy felgyere.
Hogy adjon hangot a gép, hogy rezzenjen a telefon,
Csak egy percre gondolom,
Várok, hogy itt legyél.
Messze igazak álma mellett,
Gondolatokba temetkezve imám
Keserű száj ízére költeni egy verset,
Így közben várni arra, hogy itt legyél.
Már nem is kell feljönnöd, megyek én hozzád.
Át a lépcsőkön, sietve, botlásokat színlelve,
Várni, hogy csak gyere.
Hogy ott a parkban, ketten egy mosollyal éltetni valami szép fát,
Valami igazán csodás madarat nézni,
S közben nesztelen a partvidéket
Csodálattal tölteni.
Várom hogy felgyere.
Várok, mivel az órák múlnak, széttaposnak,
Kecses percei combon rúgnak,
Mert a momentum rejtelme
elhidegít egyedül.

Legyen

Legyen szép napod,
Legyek az, ami
Amúgy sohasem
Vagyok!

Valami

Jó! Most tényleg igaz leszek,
Bár szerénységem ezt nem,
Nem engedi szárnyalásig telni,
De porzik utánam a szerelem
Végszava, mint a nap ellenálló
Sugara a déli hegyek párás
Fellegében,
Tűnődik a szívem, miért szeretnélek,
S mégis!

Ami rosszallást váltott ki belőlem

Letépve, mint falról édes kedvet,
Úgy hullott mindenki,
Mint dühös vad emberi kéz által,
Van még szomjúság,
Gondos is a bánat,
Eltalált nehézség
Mászik fel a fára.
Sürgős baglyok jönnek,
Nem birok aludni,
Elszenderült minden,
El kéne taposni
A csikket.

Az ég alja

A szürke égnek borostás alja
Tekint részegen, a támadástól félve,
Hogy valaki őt onnan leszedi,
Leakassza végleg!

Szívem mélyén

Rohanok, el ne késsek,
Szaladok a feledéssel,
S messzire hullott almák
Falatnyi ruháit nézem,
Amint táncolnak, régen
Eltűnt, meghitt pillanatban,

Ők nők voltak,
Ők igazi nők,
De mára nem maradt
Belőlük más,
Mint hús nélküli
Csontos, zöld
Angyal gyújtotta pirosló köd.

A szánkó

Én egy modern szánkó vagyok,
Egyszemélyes sportváltozat,
Kényelmes támlával, igazi
Csiszolt fadeszkákkal kirakva.
Rólam álmodik minden gyerek.
Elérkezik a pillanat,
A boltba értem jönnek,
Örökbe fogadnak, szeretnek télen.

Szánkó vagyok, csúszok a havon,
Keringőt táncolok,
Mert sportos, modern
Szánkó vagyok, csúszok a havon,
Viszem a gyermeket,
Mert sikló, süvítő
Szánkó vagyok, csúszok a havon.

S beköszönt a tavasz, lombok
Élnek, a hónak pedig tényleg vége.
Így nyáron én a padláson
Lógva álmodok a télről,
Az örök hómezőkről,
S dombok tetejéről siklok,
Mint egy kígyó a sivatag porában.

Szánkó vagyok, lógok a padláson,
Keringőt álmodok,
Mert régi, megunt
Szánkó vagyok, lógok a falon
S érzem a végzetet,
Mert domb, lomok közti
Szánkó vagyok, és ott olvadok!

A félkegyelmű

Oly közel még az álom,
Hogy halljad selymes pusztaságok
Iránti őszinte, felebaráti aggodalmat,
Melyet minden idők egyik legcsodá
latosabb félkegyelműje hajtott végre
Egy csendes, Duna parti estén,
Nézegette a halakat, s csóválta
Ingerült idegzeteitől elhalványult
Arcvonulatát, mint tényleg valami
Amerikai thriller kényes
Figurája, s úgy hat a lelkület
Végeláthatatlan sivatagi porára,
Mint a hideg szóda a pohár falára,
S úgy énekel a majom is a fán:
Győzött Dávid, meghalt Góliát.
Mondhatnám azt is,
Nincs minden veszve,
Ott van Júlia, és Shakespeare
Írott anyaga,
Meghalt abban a két ifjú,
De derengjen vissza a
Félkegyelmű alak fúrt
A Duna-parton egy mélyebb
Kutat,
Melyből aztán ivott, s
Megmérgezve magát,
Hiszen hősünkön nem volt
Esőkabát,
S így esett meg az is,
Hogy nincs is jelenet:
A félkegyelmű győzött,
Meghalt, s elesett.

2008. július 9., szerda

Néha jó, ha az emberek elmennek...

"Néha jó, ha az emberek elmennek...
Ezt egy mesében hallottam...azóta mindig eszembe jut, ha valaki elmegy vagy ha én megyek el. Vannak olyan érzések, álmok, amelyek csak úgy szépek, ha már véget értek. Amíg tartanak arra vágyunk, hogy tartsanak örökké...amikor véget érnek már tudjuk, hogy nem is lett volna szabad, hogy máshogy történjen. Arra gondolok, hogy bizonyos dolgok csak így maradnak tiszták a szemünkben. Valószínűleg ha még mindig tartanának, már elszürkültek volna. És már nem lennének különlegesek, varázslatosak...már nem tenne boldoggá a tudat, hogy hozzánk tartoznak.. Néha jó, ha az emberek elmennek...igen..."

/Mészáros Tímea/


Olvastam, és hallani lenne igazi. A teljes történetet. Valami olyan mese lehetett, ami megrázza a földet. Valami igazi tengeribeteg, szomorkás, részeg kalóz meséje. "Gyerekek!" - rezzegne bele a hajó érdes hangjába. "És amikor ott álltam két vitorla között, kezemben a fényes kard az angolok felé....." Valami hasonló. Igazán megrázó, mégis példásan nevetésre méltó, vicces anekdota. Kitalált hiedelmekkel egybefűzött zavaros, mégis érthető mese.
De ez a mondat. Már halom, hogy a gyermekek, akik mindezt hallhatták, fel sem fogják, miért szorult ennyi test ebbe a rövid, érdektelen mondatba. Benne van a magány, a vágyódás, a tisztaság, és az örök érzelem. Néha jó, ha az emberek elmennek.
Van kit visszavárni. Van kinek örülni, ha ismét megjön. Van idő magunkba szállni, van idő a magányra. S igen, ahogyan írtad is, van idő kitisztítani az elmét, a szemet.
Van idő egy pillanatra kisiratni lelked, hogy órákba teljen, mire új erővel újra mászol felfelé.
Talán még hitet is ad egy kicsit. Néha jó, ha az emberek elmennek. Elmennek, egyedülmaradsz, van időd félni. Minden értelemben. Van idő az álmokra, és a csöndre. A csöndben van mindaz, ami erőt ad.
"...amikor véget érnek, már tudjuk, hogy nem is lett volna szabad, hogy máshogy történjen..."
Nem teljesen értelek. Álmodsz, felkelsz és vége? Igazad van, de volt-e már úgy veled, álmodtál, felkeltél, és folytattad az álmod. Álmodtál valami hihetetlent, s elkezdted megvalósítani. És tudjuk, hogy meg szabad történnie. Az álmok szerzik a ritmust az életre. Van benne egy kis mozzanat mindenből. Valami túlvilági, valami jövő, és valami, ami te ÖNMAGAD vagy.

ásítasz

Most jönne valami egészen diszkrét, és erkölcsös, hogy a kezed szájad elé teszed, s ezzel reteszeled el a hangokat. Valami egészen különleges kristályszerű anyagot folyatsz a vízbe, hogy úgy érezd, meg lesz mindened.
Reggel volt, mikor még a délelőtt este, s türtőztetni magam akkor sem, ha a lélek a testbe furakodva nézte szempillád örök simogatását levegőmnek.
Ásítasz. És ismét kéz a kézbe járkál a szem a felettébb érdektelen dolgok zűrzavarában, hogy jó lenne most egyet aludni. Kicsit ráeszmélsz, jöhetne valami új is, a tévé a rádiót ontja, és a kép elköltözött Alaszkába. Aranyat hord az éktelen káromkodásod, mint valami neve sincs részeg a tegnapi tetőn ásít.
Én is berúgok. Már vagy egy hónapja nem ittam sört se, meg semmi alkohol nélküli dolgot. Száradok. Víz nélküli ásítás vagyok, s elém rakod takaró kezed.
Ásítasz. Méla bús takarása a holnapnak szárnyán felém költözött, és drága testek éjeli virgonc tornája már nem izgatja testem, csak élni akarok. Szeretni téged, mint eső a napot, hogy szárítsa fel lelkemben azt az összes árvíz szennyezte tegnapom, hogy ásítás vagyok. Hogy az vagyok, aminek látni vélsz, és nem tündöklés, van valami igazán drága párnám alatt, kiterített ásítás vagyok.
Csak egy emberi momentum, mely pillanatot ad a felfrissülés összes szava nélkül, és ébredés vagyok.
És nyújtozkodsz, ameddig csak takaród ér, de engem fel nem érhetsz semmivel. Ott ülök az éberség, és magány fokán. Mert ásításnak annyira jó vagyok.
S Te ásítasz. Valami mérget gyömöszölsz be a szádba, valami cocacola elázva ringat, vagy pepsit iszol, mert az annyira élénkíti lelked. A redbullba vetett hited vagyok. Ásítok, mert ásítanom még szabad.
S repülnek a percek, mint ahogyan a Ady percemberkéi sorra jönnek, az ő idejüket élve ásítunk együtt. Mert ásítani szabad. Mert jó, és kicsavarva minden vasbetűt a polcról, elmegyek, s alszom valahol.

2008. július 8., kedd

___a titok

(szintén egy M. Juditos bejegyzés valamikor a 2007-es évek vége felé)

És elmém minden bajával haragszom a világra. Elmélyülve szeretek ülni a csöndben, vagy zenét hallgatva Bartók figyelmét diktálva, miként a száj tátja magát a fáradt szemre. Úgy élni, mint egy gyermek, aki semmit nem akar a világtól, és tudni, amit én tudok, hatalmas, és fárasztó. Megingott a lélek párbaja az este, és félelmemben hatalmas gázolajteknő terjedt. Boldog pillantás leengedi magát, és a lefolyón velem együtt a világ is önmagát. Hibáztat minden, mi éles. Nem akarok látni, csak megcsalni akarom a félelmet. Nem akarok hidegen meghalni, és legyek mogorva, akkor sem tudom kiadni magamból a lelket.
Szeretni úgy tudok, mint bárki más, de rejtelmem vad. Akár az őserdő. Nincs kapaszkodó pontom, csak átalakuló felületem hamis hangja. Meggondolatlan pofonoktól érdes az arcom. Az élet hamis terjedése gondolja magáról az időt, és nem szeret engem. Csak forgalmas időben merek az utcára lépni, hogy senki ne ismerjen meg, és hatalmas léptekkel, lecsukott szemmel alszom.
Titkaim hamis vallomások, hiszen féltve őrzött álmom a hallgatás. Nem beszédem a kenyér, és nincs ordibálásra vágyam. Halk szivarként égek el, és parázsom megrázza a világot. Dereng a félelem, és isten is a helyemen áll, alkonyatkor kilépek az utcára, és ő borral vár. Megszünteti a lépéseket, felvesz a vállára, kinéz az ablakon, és beül a volánhoz. Megkérdez még engem, hova vigyen útja, de ekkor elalszik, és ráborul a pultra.
Zavarodott isten az én megváltóm, neki nincs hiánya, és nem is olyan bátor. Megeszi a vadat, és a zöldséget, nem válogat gömb, vagy kocka között. Félelem a vára, és bátornak kell lenni, de egyszerre szalad, és áll a hegyen.
Nem ad parancsokat, melyeket be kellene fogni, és nem is kérdezi, ha nem vagyok holmi utánamenő száj. Nem akar tőlem az égvilágon semmit, csak szeressem őt, és ő eltakarít.
Életem hibái jöttek egymás után, nem volt megállás. A szürke hétköznapok belepték fejem, és nem volt gyermek szívem. Nem akartam átlépni egy hasonló világba, amit annak idején elhagytam.
Az a világ élelmes, és megszabott volt. Egyik nap terve jött a másik elhagyatott nap után. Tervekre, és megszabott órákra bontva tértem nyugovóra. Testem teleszívtam édennel, és azt hittem, ez a világ, mely szeret, és félelmem halk volt, beszéltem, és tudtam, nekem van még jövőm. Alkalmi szexek tudták a jövőt, és kapcsolataim sorra hullottak a mély embertelen posványba. Női testek szabadultak örök fogságból, és sikoltva mérték fel a helyzetet. Gondolatom árnyai kezdetben hangosak, majd csitultak voltak. A testek felvonultak, és trágár hadak istene dübörgött felettem. Annyira mély szeretőim sohasem voltak. Mind csak testi vágyaikat aprították rajtam, és kézen fogva az ágy felé húztak. De mind-mind unalmasan, és foszlányok tengerében úszva üdültek, pihentek meg lábam tengerén. Nem akartam semmit észrevenni, és nem tudtam hiába szeretni. Agyam megpihent, és szerelmeim sorra ádáz küzdelemben megölték érzésem. Ezek után reményt vesztve hallgattam a pimasz kérdezések mélyre süllyed árnyát. Nem mertem senkit szeretni, és ha jött is valaki, zavartam, menjen, nem akarom látni. Enyhe alkalmakkor megpróbáltam, de félni kezdtem, ahogy most is.
Féltem hajlatoktól, féltem a gondoktól, és szerettem volna végtelenül szeretni. Alkotni akartam a vágyat, és forgatni pipámat, de szívem összetörve a régi dombok alá bújt, nagyapáim sírjaiba vonult.
Gondolataim mérföldekre magukba fordultak, mikor a drogot letettem, és az elvonó hűs falai közt rólad álmodtam. Nem tudtam, ki vagy, és nem éreztem az érzést. Halkan megbámulva egy csokrot, szaladni kezdtem képzetem vidékén. Leültem melléd, fogtam lágyan kezed. A rét enyhe bokrai rám vetülve érezték a csönd mámorító fogságát. Reggelenként néztem a plafont, és a lezuhanó falakat. Sírtam is néha, mikor isten nem állt szóba velem. Nem akartam magammal sem beszélni, és kellett a végtelen magány. Még a halál sem volt igény, nem úgy, mint annak idején.
Igen, voltak pillanatok, mikor nem depresszióból, nem is szelekcióból, de még véletlenül sem alkalmi reakcióból el akartam hagyni megszokott világom. A hangulat nem depresszáns, régen volt, mikor az életem befordult, és kényes öleléssel hívta a halált. Szomorúságom néhai vágyait fojtva a késbe kapartam lelkem belsejét. Tündökölve akartam látszani a csillagok egén, és lenézni onnan a földre. Nem a kíváncsiság vezetett, hanem a tér által hajlított halál. Megnézni az üres doboz féltve őrzött belsejét. Ma már életem legnagyobb félelme a tündöklés. Rettegve pillantok a halál hátára. Elbújok mögötte, és kinézve válla fölött tekintek előre. Nem akarok előtte járni. Hatalmas végre számítva kivárom a halált. Boldogan félek, és öröm nélküli hadat üzenek a végnek. Létem sajgó testrészeit levágva kelek új útra.
Balga hitet szórok a múltra, és élesen a jövőt fékezem. A ma pillanatát a múlt lidérceire építve kerülöm a jövő hibáit. Mint akadva a szalag, néha-néha visszahúzok. Nem mennék előre. Leragadva 1800-ban szeretnék élni. Hajlani a térrel, és nem foglalkozni az idővel. Számomra az idő fagyos tenger, mely iszapos lápon áll. Emberi szülemény, mely létét hazugságok takarják. Nincs tér, és idő univerzum, csak egy van, a most. Leesett ablakok által nyitott ugrás messzire visz. Meghalva alél valahol a tér, és azt idő meg nem törheti.
Bizonyos élet jelek viszont szív hangot adhatnak, és a vér lassan áramolhat az érben. Ha nem látni kecses boldogulását az időnek, akkor minek is létezik. Az ember agya megmeredve száll, és kettészakítja a fogalmak porait. Mint a fagy, mikor eljön közénk.
Élni akkor is kicsit túlzás, mikor gondolataid végleg ürítik a messzeség színeit. Futni akartam veled. Futni szállva, és ordibálva, miként ezt oly sokan teszik. De én nem tudok. Nem vagyok jó szerető, csak a messzibe tévedt hangokat szedem össze neked. Ebből emelek oltárt, és áldozom fel magam, mint egy újszülött bárányt.
Csupaszítva lelkem, futni akartam veled. Érezni a szélnek csapását a sárban, elhúzva mellettünk, vonatokat várva. Futni akartam veled, akár a térben az idő hempereg.
Néztem a tévét, és közben csak egy járt az agyamban. Mennyi mindent elkúrtam a múltamban, ami véget ért, szívta az agyam, és kezét párnámra rakva kikapcsolta a tévét. Bennem élt tovább a gondolat. Végignézve, mint egyfajta híradót, fejemben félig megtett mérföldeket sétáltam.
Utazásom szép jövőt mesélt, de a múltat takarni akarta. A titkok, melyek lebbentek elém, sárga levélként hulltak alá. Megmostam arcom, hátha jobban látok. De a víz, mely elfolyt ujjaim közt, nem volt más, mint idő. Az az idő, amelyet pazarolva dobáltam szét. Az az idő tengerré eresztette magát. A jégkocka elolvadt, és vize hidegre áztatta testem. Megformálva bennem a gondolatot, miszerint ha veled lennék, összeállnék, újra jéggé. Megdermedt bennem az idő, kicsit hártyás jég telepedett agyam tavára. Veled lettem, veled léptem, és gondolataim festményein te voltál a világ. A művész, ki kifestette belsőm, rólad mintázta az esőt, és a szelet. A felhők mámoros csordája rád emlékeztettek. A fény, mely megszűrte a telet, rólad mesélt, veled ábrándozott. A nap az égen eltakarta múltam bukásait, és csendes záport szórt tavaszi énemre.
Az ópium elkezdett sírni, és halkan a várba vonult. Feladta érdes táncát a por, és kezdte felszárítani öreg ráncait. A nők, kik érdemtelen jellemmel foglaltak helyett emelvényemen, forró csókkal távoztak, és eltűntek a kékségben örökre. A tisztás, és a szemétdomb, mely agyamat hátráltatva emelkedett a magasba, alámászott a vidéknek, és mély helyre távozott.
Élénk virágok kezdtek nőni a helyén, én mégis szaladtam, és tépkedtem őket. Nem akartam hibába esni, és nem akartam vény nélkül kezelni szerelmem. Nem akartam boldog lenni. Másnapra viszont szívem sírján térdepelni. Letéptem arcomról ami még rajta volt, és beragasztottam a sötét lyukakat. Borostám ideáljait kitépve magamból bujdosni kezdtem. Szirének dallamára táncra perdültem, és zuhantam végig a tengeren. A sziget befogadott, és ott némán állva, hallgatva éneket megmérkőztem ezernyi, gondos szellemmel. Vért izzadtam, de nem akartam közeledbe menni. Nem akartalak híd nélkül szeretni.
Bort akartam, ahogyan azt régen, az örök, világos napsütésben. Pislogtam némán, vad öleléssel, de vártam, mert karom tőled távol.

2008. július 7., hétfő

tévékettő_megaz_ertéel

És mikor hívsz meg egy sörre? Vagy netán, egyáltalán nem a reklámokból épült kártyavárad romjaira helyezed megfeszített hasad, mely sörtől duzzad ékes hamissággal a tiszta lélek zöld fokán? Reggelizel, marhát, sertést egyaránt, s tied a színültig teli málnalekváros üveg. Reggelizel, nőid a tévén keresztül tömik a fejed, majd ebédidő, s ugyanazok az arcok kékítik alkonyatod. Filmeket látsz, s nevetsz rajtuk, mint egy pohár alapanyag az esti kocsmához.
Derítőt szedsz, hogyha a tévé nem vidít, akkor az alkohol helyén némi "halucinid" gyógyszer fesse a betűket.
Minek nézed a tévé zárba festett reggelét, akár egy polc, melyre képeket pakolnak, várják a reggelt a hálivúdi zajongás közepette. Nem bírok aludni. Valami elszenderíti kecses női melled, mikor lefekszel aludni. Mellettem vagy, de egy perc, s alszol is. legalább valamely szexualitás reményében aludni akartam én is. Nem vagy, csak a tévé boldogít.
Rég nem néztelek. Mellettem fekszel, s a tévé hangszorója rádveti a fényt. Kicsit éhes vagyok, kimegyek a konyhába némi maradékért, s tetőm ablakábol besüt a csönd.
Zaj van! A rádió kikapcsolva, de már lelkem annyira fogja, hogy vissza az éterbe. Sietek, mert a hiradó kék fénye telíti szívem mindenfajta áhitattal, és megbújással. A kocsmába a srácok most sört néznek, s mellé reklámot az üveg falán. A kivetítőn valami meccset fúj az egész biró, mikor én betoppanok.
Kérditek, az asszonyt hol hagytam valá. Már vagy száz évesztendeje ki sem tettem a lábam, hogy ne higgyétek azt, valami mamlasz vagyok. Nyuszi ül a fűben.
Térdik sáros lettem, az eső szitál, és nem hagy a csend.
Gondolkozni idebent annyi, mint mikor általam hirdetett óceánjárókkal repültem körbe a földet.
Valami itt már régen nincs rendben.
Mintha csak egy pillantás hiányzott volna, hogy legyek úr a környezetemben, de visszafogtam magam, és nem feküdtem le minden egyes édes ribanccal, aki csak felajánlkozott. De már bánom. Valami elveszett bennem akkor, mikor arra vártam, valakit elvegyek. Valaki majd az enyém, de másé lesz később. Csalfa hölgyek éji nyugovója.
S már az asszony is a sör helyébe hull. Vár egy biztató 'seggrepacsira', s mint valami álmatag szerelem, a vízre hajtom szürke szemeimet.
Delet várok. Már fél napja csak akocsma hangulata fogja szemem, otthon szól a tévé, mint valami kélyes verem, s más pacsizza hölgyem hátulját. De nem érdekel.
Csaljon azzal, akit ő szeret, én nem szeretem, mert szeretni csak azt fogom, aki igazán nevet.
Aki nem azért ad hitet, mert ő akarja, hanem mert látja, visszaesett déli ivással köszöntöm az istent. Az pedig már lélekvesztő.
Ingerlő a tévékettő. Minek is szólok róla. Legyen reklám nélkülem is az ige. Kapcsoljuk gyorsan az átévére. Vagy a.
Az ertéelek sorra birizgálják fantáziám, voltam ott egy hetet, s szürke mélabús származékok hegye dőlt meg rendjére az isteni színezék martalékának gömbjébe.
Annyira értékelek mindent ami szent, s veszem kabátom, látom dideregsz, de már nincs álom a mindenhatóság felett. Elmentem. Asszonyom várjon a sorára, vegyen egy jó dugást a szobára. Én most elpakolok, és megyek.
Vissza se, vissza nem nézek, a tévét kikapcsolom, a távirányítót bedobom a kútba.
Minek lenne szinkronban a tévé az aggyal, anyaggal.
KI? kapcs!

A békák boldogok

Árnyak vetülnek, sírnak a dombon,
Hasztalanok a percek nélküled,
Ráérek még, nincs sietős dolgom,
Visszavarrni nehéz, ha leszakadok.

Várni, hogy lesz boldogabb pillanat,
Boldogabb, de kinek kell, ha velem
Vagy, az istállóban ló bólogat,
Nem én vagyok egyedül hasztalan.

Most sírni kellene, de ez még várhat,
Nekifekszem egy régi, hatalmas vár
Falának, és elmélyülök: tavasz van,
És békák vígan a vízbe ugrálnak.

Béka vagyok én is a szerelem taván,
Nézem a vizet, gyönyörű a felszín,
Elönt a méreg, az őrjítő magány,
Várom, hogy a vízből előugorjál!

2008. július 4., péntek

Magánvélemény I.

Mit akartok emberek? Fületek bezárva a hirtelen jött, talányos kísérletezések előtt, és nincs mivé a szó hatalma, ha foszlányokat kerget balga istenetek. Nincs más dolgunk, mint elhinni mindazt, amit a tévéújság említ, a hét filmje lett egy rég feledett, egyszer nézhető film, ami nem éppen más, mint az üvegtigris. Nincs magyar kultúra, nincs magyar film, olyat kell nézni, ami már elaltat.
Mivé lett ez ország, hova a kultúra már a bal lábát, azt se dugja. Kíváncsi lennék, van itt olyan ember, ki szeretne nézni valami jóval hidegebbet. Minek a sok pénz, ha a rádió azt fújja, legyünk tökéletesek, és néha mogorva alázkodással fogjuk meg párunk kezét, s honnan mérik innen a konyaknak felét. Mire jó a kiírás, mely szerint japán, s kínai hordák foglalják el üzleteink. már nekem kell nyelvet, és bűnözést tanulni, hogy legyen mellettem a kormánynak ereje. Kicsit szégyellnem kell, hogy magyarnak születtem. Lennék inkább orosz, az legalább van, van a lelküknek némi mosolya. Ellopják alólunk a tarka-szép mezőt, s már a szomszédból is a teszkó rám köszön. Elhitetik velem, a család, és az árva, nem sok különbség, ha az auchan is zárva. Persze pénzből élünk, tartja a közmondás, és nincs is mit ezen nézni, hiszen a haszon áll, a házhoz a termelő, és jönnek a porszívók, vegyél részt ebben.
Vegyél részt. Sokak elbúcsúznak, megyek én is velük. Ha látni kívánja nyitva van szemünk áporodott lehelete. Kérded, miért vagyok kiakadva reggel? Mert az esti műsorban amerika van felfedezve, s róluk szólnak a megismert csodák, és a jéghegy helyett sztárolvadás van folyamatban. Ma mindenki szerepel, és kölcsönkéri a sózott uborkalevet a szomszédból, hogy abban ápolja fejét.
Miféle társadalom ez, ahol kecses hölgyek amerikából jöttem-et játszanak. Király-kodnak, és ha elszúrnak valamit, eltűnnek egy évre, majd ismét őket ontja a felfeszített rádió.
Gondolkodás nélkül azt az öreget, aki ötvenhatba itt hagyta hazáját, és lehet, azért mert üldözték, de lehet, csak egy szenilis nőszemély csábította el, azt kinevetik, és nem fogadják be. Mert én magyar vagyok, mondja, és nem mentem el innen, itt maradtam, s azért lőttek hátba.
Szégyenlem büszkén, hogy magyarnak születtem, ahol csak ilyen budaházik mennek a térre, és alkohollal együtt felgyújtják a várost. Nem hisznek abban, amit valaki egyszer felépített. Akkor hogy karnak hinni saját maguknak.
Gyurcsányokról nem is beszélve, szeretve egy újabb vihart, az orbánok kezébe adja ami neki már nem kell. Politikusaink mindegyike veszélyes. Nincs bennük se alázat, se becsület. Ha pedig szemükbe nézel, hogy adjanak lakást, én nem kaphatok, hiszen a vallás tiltja, aki meg bejön ide, az bizony segélyen, és kenyér nélküli disznó combokon él. Hol itt a hazai érzés. Hol itt az ön becsülés, és hol itt az igényes haza.
Elokádni magam nem merem, mert akkor sokan mondják, miféle szavakat használ egy fiatalember.
Érdektelen a hit, ha már az ország magának sem meri bevallani, nagy gubanc van itt, és még szépen fogalmaztam. Magyarország, s nem győzöm elégszer belevésni az elmékbe, Magyarország.
Mi ez itt, valami köze nincs vérfertőzés Európával?
És az unió az meg csinálhatja foszlott árnyait a nap alatt, akkor nekünk is levegőt adjanak. Legyünk azok, akik voltunk egyszer, és lennénk.
Ne kell más a székekbe, sőt, inkább csak szedjék meg maguk, de akkor mondják is meg, hogy nekik ez kell. Akkor én sem leszek hűvös a hazámmal. Ne lopjuk ki a korona alól az éket, mert otthon a szél becsapja az ajtót.
Az a szép bíbor párna meg mehet Feri alá, ne ülje el a valagát, de legalább dolgozzon. Ne érdekeljen a korona hol van. Annak már nincsen összetartó trónja. Nincs értelmezése, ne is nézzük a múltat. Teremtsünk magunknak újabb hajókat, és igyuk meg a levét, ha nem sikerül. Ne igyuk tovább a magyar gödör áporodott vizét.
Elegem van az ország múltjából. Elegem van mindenki hazug szavából.
Te náci szegény, aki kopaszra nyírod hajad, akkor inkább menny oda, ahonnan jöttél, engem nem érdekel a hitleri közösség. Nem kell porba alázott feszületet a hátadon hordozni. Ne követeld a Kárpátokat, attól nem lesz szebb a nap. Inkább menny oda. Nézd meg, de szép volt, és ennyi, felejtsd el.
Nem kell új a nap alatt, sem a régi.
A változásokat együtt kell megérni.

Ha pedig úgy hiszed, nincsen most igazam, távozz a többiekkel, s tartsd meg felfogásod a jövőnek. Az ilyen emberekre itt nincs szükség. Legyen már lehetőség végre élni.
Kefélni egy jót, és utána újult erővel vissza a munkához. Zavarjuk ki a kapitalizmust, és próbáljuk elölről kezdeni. Maradjanak azok, akik munkát adnak, de ne olyan áron, hogy neki megérje, nekem meg a szemem sül ki, annyira pofátlanul megszedi magát.
És csodálkozunk, ha tele a pohár.

Végülis? lehetne ez is egy dal

Ha itt lennél, és virág helyett
kék ibolya,
állni helyett ülve, és kocka lenne a gömb.
Álmok várnak rám, a ki nem mondhatatlan,
s nini ott
egy árva kis madár,
átment az útnak röpke pilláján,
de félve, mert ő félt is néha sokat.
A teringettét, megint más gondolat
jött,
Mikor a buszra egy „alkesz” beköszönt,
s te ott voltál némán, a kismadár szólt,
Ha nem kéne önnek, kérném az aprót.
És a részeg felszáll, hogy kijöjjön a rímje,
egy szerény szónak talánya a nem oda illőbe.
átkarol egy furcsa
érzék nélküli szem.
Az „alkesz” figyel.
Néz és vár, szórja az aprókat,
a kismadár az útról egy bélyeget nyalogat.