Őszi-szellő násza

Kezedben kulcsol össze
Időt a szél,
Parányi lelkemnek
Boldog menedék.

Arcodon táncoló napnak
Derűs fénye.
Úgy szitál lelkemnek
Boldog nevetése.

Szemedben hajlongó kék
Őszi-szellő násza,
Kijárna lelkednek
A világ boldogsága.

Míg Te nem szólsz

Úgy érzem, elrontottam mindent,
Nem követelőzök, csak kérek,
Úgy érzem, mindjárt elalszom.

Elfog a pánik, lelkem lüktet,
Apró darabjai égnek bennem,
Minden szavad kell,
Minden kis hallgatás,
S az, mi néked fáj,
Az fáj nekem is,
Az éget legbelül,
Az az én fájdalmam.

Most pihen a bánat, és az
Érzés legbelül fáj,
Hogy nem mondod el,
Hogy nem kiállt a szó,
Hogy helyetted csend
Van valahol.

Most tűnik az ima, keserű
Derengés emészt fel,
Úgy érzem, megbántam mindent,
Mégis legbelül mondanom kell.

Nem mondhatom, hiszen
Álnok simulás a kézben
Ringat édes öleléssel,
Úgy érzem, elrohan minden.

Most lelkem üde illatával száll
A belső üresség,
Megvakít a félsz,
A tánc, s az ének.
Most lenne jó szemedben égnem,
De nem lobog a vágy,
Hogy mond, így nem lehetek
Érted bolond,
S míg Te nem szólsz,
Már lelkem sem beszél,
Nem tereget szavakat eléd,
Ha nem beszélsz,
Hát én vagyok te,
S hallgatok veled.

Pillantásod hiányán a táj
Ordítja örök nagy hangon,
Szemed tükrében égve az alkonyat
Vizét iszom, s most megbotlik a nyelv.
Szót kér, s feléd megy,
Hozzád szól, és táncra hív,
Örök táncra
Egy benső zenére.