Ambiciózus gondolatok százai élvezik agyam kínzását. Elhidegült, mégis érzéki tagadásokkal nyugtatom magam. Elhinném, ha azt mondanám, minden rendben van? Talán. Ezt viszont senki sem remélheti tőlem. Elgondolkozva féktelen habzású mosószer láttán le lehet-e mosni a bűnöket, és isten megbocsátja-e vétkeink. Ha egyáltalán vétkezünk, és amit teszünk, nem csak egy elhidegült világ hátrahagyott maradéka, öröksége.
Elképzelem, miként agyam most apró darabokra tőr, és hideg ágyam megvetett paplanja hallucinogén szerként testemen átszökken. Képzelem enyhe képzetembe szőtt ágyak felkelésére a napot, hogy most sötét van, de nekem ebből semmit sem hagyott. Álmaim nincsenek, fáradtságaim az esti órákkal alább hagynak. Elalél valami test, de az elme nem hagyja őt pihenni. ’Kényszerszülött’ torz lelkem hiányában most egymagam vagyok. Nem ringat édes, drága kéz, nem dúdol érdes torok altató dalokat. Álmaimban soha nem voltam hős, de most még az is lehetnék, ha végre aludnék.
Parányi parázna testem most szívdobogást hallgat. Már-már nyugovóra térnék, mikor kitérít az isten a hitéből. Ha most tél lenne, azt mondanám esik a hó, ha nyár, azt, hogy süt a nap. De jelenleg este van, és sötét. Kutyák vonyítanak az éjjeli csönddel, s most egy traktor hangja ad szerenádot egy fának. Meghitt szerelmi pillanatok szövődnek szerte a világon.
Láncreakciós reakciók méla viharába bújtatott hatásos csend a lelkem. Bizarr komolyságot igényel a megfejtése, de a tréfa is kell, hogy megbirkózzon a benne rejlő istenséggel.
Koponyám hártyája feszül agyvelőm szürke területére, s kisagyam fojtogatja a nagyobbikat. Rövid emlék-relém kiégve áll a füves pusztaság ajtajában, s kérlel egy hatalmas istent, hogy hozza le nékem csillagait.
Remélem, most alszik a ház. Mert ha fent lenne, akkor a lenti mélység is kiürülne. Belátom, már nem látom, miként szólamok húznak enyhe csíkot az égre, de van bennem némi szomorúság is. Legyek én a tiszteletbeli szinkronhős, ha nem értem mit mond a táj, lefordítani nem tudom.
Aludni, de szívem nem remeg bele a fájdalom ihlette szavakba. Igen, fáj még az emlék, és írni róla már épp oly nehéz, mint hazudni egy eltúlzott regényben, hogy nem halt meg a főhős.
Elképzelem, miként agyam most apró darabokra tőr, és hideg ágyam megvetett paplanja hallucinogén szerként testemen átszökken. Képzelem enyhe képzetembe szőtt ágyak felkelésére a napot, hogy most sötét van, de nekem ebből semmit sem hagyott. Álmaim nincsenek, fáradtságaim az esti órákkal alább hagynak. Elalél valami test, de az elme nem hagyja őt pihenni. ’Kényszerszülött’ torz lelkem hiányában most egymagam vagyok. Nem ringat édes, drága kéz, nem dúdol érdes torok altató dalokat. Álmaimban soha nem voltam hős, de most még az is lehetnék, ha végre aludnék.
Parányi parázna testem most szívdobogást hallgat. Már-már nyugovóra térnék, mikor kitérít az isten a hitéből. Ha most tél lenne, azt mondanám esik a hó, ha nyár, azt, hogy süt a nap. De jelenleg este van, és sötét. Kutyák vonyítanak az éjjeli csönddel, s most egy traktor hangja ad szerenádot egy fának. Meghitt szerelmi pillanatok szövődnek szerte a világon.
Láncreakciós reakciók méla viharába bújtatott hatásos csend a lelkem. Bizarr komolyságot igényel a megfejtése, de a tréfa is kell, hogy megbirkózzon a benne rejlő istenséggel.
Koponyám hártyája feszül agyvelőm szürke területére, s kisagyam fojtogatja a nagyobbikat. Rövid emlék-relém kiégve áll a füves pusztaság ajtajában, s kérlel egy hatalmas istent, hogy hozza le nékem csillagait.
Remélem, most alszik a ház. Mert ha fent lenne, akkor a lenti mélység is kiürülne. Belátom, már nem látom, miként szólamok húznak enyhe csíkot az égre, de van bennem némi szomorúság is. Legyek én a tiszteletbeli szinkronhős, ha nem értem mit mond a táj, lefordítani nem tudom.
Aludni, de szívem nem remeg bele a fájdalom ihlette szavakba. Igen, fáj még az emlék, és írni róla már épp oly nehéz, mint hazudni egy eltúlzott regényben, hogy nem halt meg a főhős.
