Rideg való

(Ezt a művemet Barcs János is elismerte. A többit nem, igaz akkor még 17 éves voltam)

Igen!
Ez!
A VALÓSÁG!

Valamit tudnak

Álmaid lelkében átüt a szó,
Halható minden a rádión,
S kigombolt testedre telepszik a hang,
Hogy csak egy az igazi,
Mindig az, mi téged andalít.
Szeretsz másokat, s hallgatod őket,
Valamit tudnak,
Mégsem mindent.

Ott állok előttük, de észre sem vesznek,
Valami szól, a rádió.
Halkan, mint egy délibáb, remeg az egész,
Tüzes karikákat szór szerte
Az éjbe valami rikácsoló,
Hangos pillantás.
Remeg a szívem is, lelkem elfolyt
Magzatával együtt,
Nem tudtam, hogy leszel.
Nem tudtam, s nem is készülve,
De egyértelműen elhagytalak.

Valami érintetlen bolygón lehetsz,
Ahova a hangok nem jutnak
El, nem szól az éterből az a rádió,
Hiába küldenek föl
Műholdhangot.
S képek jönnek vissza,
Totya részegen
A füle mögé rakja cigarettáját,
Előkapja a gitárt,
S a tábortűz beleremeg.

S zene nem az éteren, nem a gépből
Szól,
A hangerő értelmét vesztett
Zivatarába a poklot megjárva
Meghiúsul minden.
Elzárja ereimet a fű,
S valami szelíd érintés sóhaja zendül a tűzből.
Rég volt ilyen derűs az estdélután.

Alkonyodni meg sem próbál,
A nap még egyet ásít, de aztán végképp
lemegy.

Elalszunk mind csendesen,
S holnap eső járja végig a zivatart.
Lelkem üres koporsójára helyezem a múltat,
S ismét belevetem magam
Egy igazi, áporodott
Hétfő reggelbe.

Senki nem jön

Senki nem jön, ki átöleljen,
Senki nem nézi már,
Mitévő lélek a por,
Hogy hova hajoljon a gond,
Mit megeszel tegnap,
Az leszel a holnap
Szűrt ivólevében úszva,
Ázva, mint bogár a fákon,
Didereg a tél.

Valahogy így írtok TI

(Nem olvasok kortárs költészetet, jobban mondva saját korosztályomét, de megtettem. El kell, hogy mondjam iszonytatóan silány. Nem mintha én jobban írnék, de legalább elrugaszkodok. Na erre írtam egy kis foszlányt... ami átlagon felülinek számítana egy vers és prózamondó ünnepségen, ahol én nem vennék részt.)

Álmosan, vértől áradat Duna,
Nézem a Holdat, szomjan az fura,
Rákérdez, megy tovább, szalad,
És kész, Nem tudom mit írok, aha.

És van benne rím meg kényszer is kicsi,
Annyi az egész ne legyen pici,
Rálehel a halál, megvagyok halva,
Nem lesz itt a lány sem, az se csalva.

Durrog a csattog, és csattog a durr,
Valami a szívembe, jaj, de szomorú,
Kicsi a hit, nagy lesz a számla,
Nem maradok akkor se ide bezárva.

Árnyaltan, mintha költő lennék én,
Írok egy sajátos verset és kész,
Akkorának hiszem, ördög a fejem,
Azt hiszem költök, és ott van a helyem.

Légy úgy

Álmodj velem valami újról, elhelyezkedő selyemkendőn,
Porig aláz a szemnek alkonya ott, ahol a virág már nem,
De te létezel, mint létnek apró szava a gond,
Hogy légy úgy, ahogyan akkor, és pont

A nő

valóságos teremtmény,
isten nagy áldozata,
hogy forogjon a világ,
s buta, ki őket
ostobának tartja,
hogy kineveti,
ha megilletődik
a hely,
s a nő nem kérkedik,
ha nem kell neki,
és áldott szép, termékeny
boldogság,
érdemes őt szeretni,
s szerettetni magam vele,
a nő
kétlábon járó
tökéletesség,
valahol a férfi és az
isten között,
valahol a férfi, és az
isten között,
de az istenhez sokkal
közelebb,
de az istenhez
sokkal szorosabban.

Árnyak léha lombja alatt alszol el ma kedvesem

Fekszel, s álmodba látok,
Látom viharos, izgató álmod,
Ott vagyok melletted, ha nem is akarod,
Nézlek, s közben bevillanak a régies, festői
Képek, kik csak azért, csak azért élnek
Bennem oly nagy gyöngédséggel,
Mert valaha bennem éltél.