Befejezetlen vers

Ha ma nem lenne holnap,
A tegnap züllött lidérceit
Hallgatnám,
Miközben látomásaim
Bugyraiba süpped a tánc
Egy éjféli fennlét
Pörgő zenéitől.

Átlapoznám,
De már nincs erőm,
Hallom a hangok
Rémisztő viharát,
Gyötör a kész,
Befejezetlen
Műveim gyűlnek,
A papír elhalványul,
S én eltűnök.

Kezem roskatag,
Fájdalmába sírja
Vissza a cselekvés
Önmagát,
Visszaengedném,
De a rosszullét
Megbabonáz.

Perc

Már nincs elvitelre
Az élet,
Már itt kell fogyasztani,
Leülni egy asztalhoz,
S két kanállal falni.

Eltelt képzetek
Rétegeire helyezi
A hangsúly
Elnyűtt testét,
Míg a halál jajgatva
Feleszmél.

Dobálózik fejem fölött
Áporodott szomorúság,
A naptárra nézek.
Percek múlnak
Hiedelmek beitatott
Szelídségével,
Hitelét vesztett
Napok riogatnak
Eszet vesztve, adva el
Egy sült galambot
A számnak,
Hogy tettek nélkül
Megmaradok a
Mának.

Úgy szeretlek

Szeretlek,
Mint végeláthatatlan messzeség
Lezajló porából emelnek
Tornyot,
S míg odaérek hozzád,
Isten mélységes
Nagy titka előtt
Meghajlok.

Szeretlek,
Mint megannyi
Szorgos hangya
Építi várát,
Dolgosan készülnek
A télre,
Úgy szeretlek,
Mint megannyi
Lusta tücsök
Hegedül
Az éjbe,

Mint fáradt lelkű
Oroszlán pihen
A szavannák alatt,
Úgy szeretlek,
Akár a vidéket
Beterítő napfény.

Ha

Ha félénk vagyok,
Már nem a nagyok pihe-
Puha kezébe vágyom,
Ha félénk vagyok,
Magam gyűjtötte bajok
Energetikus karizmáját
Vállalom fel.

Ha bátor vagyok,
Már nem a nagyok sete-
Suta kezére vágok,
Ha bátor vagyok,
Magam ültette magok
Hatalmas lombjait
Emelem fejetek fölé.

Szavaim

Képződmények apró luxusai
Irányítják elvem,
Beletipornak lépésembe,
Sakk-mattot ugornak a bábuk,
Kifaragják önmaguk
Méltó helyét.

Onnan kapaszkodnak
Felfelé,
Míg egyszer csak határozó
Szóból válnak igévé,
Ahonnan egyenest
A főnevek rangjába
Emelkednek.

Szemedben

Megpihent a bánat,
Szemedben járkálva
Elmém elfáradt,
Így hát megpihenek
Ott.

Szemet hunyva

Szemet hunyva
Keresem a véget,
Szemet hunyva
Az égnek,
Hogy faragott belőlem
Ekkora téves
Erőhalmazt.

Szemet hunyok
Megaláztatásaimon,
Félénk szavak ezek,
Melyeket leírok,
Mégis belesüppesztem
Mindenem,
Hátha választ kapok,
Mi a "jóbüdösfrancnak"
Elmélkedem...

Öntudat

Elmém babonás hangjaira
Támaszkodik a lét,
Kifordulva önmagából
Repül szanaszét,
S közben rikácsol,
Károg,
Káromolja lelkem,
Majd visszatér.

Szerkezeti nagyságát rendíti
Meg az itt maradt por,
Elmenőben még megfordul,
Rám köszön.

Taglalja igazát, búsan
Szemeimbe néz,
S már látom,
Nem igaz ez az egész,
Csak bánatom elhanyagolt
Szerkezetét
Eszi a rozsda.

Még mindig nem

Már vagy húsz éve
Gondolkodom,
S már vagy
Ezer éjszakám
Álmatlan léptei
Szaladgálnak bennem,
De még mindig
Nem értem a
Halált.

Írok

Delíriumba estem,
Két kezemmel festem
Irracionális megmozdulásaim,
Fáradt hangot
Ad a szám.

Meglepő tévedések
Sorai közt lépked a
Toll, már én sem
Tudom, miről írok,
De eszmém a
Papírhoz ragad,
Onnan fel nem kel,
Nem énekel,
S nem jut el
Sehova.

Írni kezdtem

Híresztelnek valami
Átitatott papírról
Szóló mesét,
Kézbe fogott,
Lenyelt esti
Gondolatokat

Én voltam az,
Igen, én,
Ki nem tett
Pontot
A mondat végénél,
De most megteszem,
S kézzel írom le,
Lezárom
Minden ezzel
Húzódó
Alkalmam,
Hogy írni kezdtem,
Talán ott rontottam
El
Mindent

Árulás

Árkon-bokron megigazulás,
Ribancok köpik
Szemen maguk a Gubacsi
Úton.

Szerteágazó lépteik
Jobbra-balra
Állítanak félre
"Nátóküldötteket".

Talán még az AIDS
Újszülöttje, de már
Adja is el
Termékét.

Annyira megnézném
A kormányhivatalnok
Bús fejét,
Amint kézhez kapja
Leletét.

A hiány iskolája

Fáradt boldogulás
Taszítja tovább
A bennem fuldokló,
Önkéntes hiányt.

Éppen csak megjött,
S már menne is
Tovább, éppen csak
Egy percre állt
Meg, köszönt,
És itt hagyott,
Meghalt.

Most a hiány tanítja
Lelkem abszorbens
Terítékeit, próbálja
Belegyömöszölni
Értelmét,
De a homály elfed,
S nem látom.

Kezemben egy régi
Emlék, halk zene
Suttogása veri
Dobhártyám,
S már petőfis sorokkal
A dinnyehéj
Elrohadt a vízparton.