Amit most látok igazán

Most látom igazán benned,
Amit már előtte is láttam,
Csak elvakított szemem.

Lehetsz süket, vagy
Nagyothalló,
Én azt is szeretem benned,
S lehetsz a 'mindegyek' asszonya,
Az sem bánt,
Csak maradj mellettem,
Ameddig jónak látsz.

S örök szemed tüze
Ne aludjon ki,
Azt is szeretem,
Mert folyton megvakít,
S ha most nem írnál,
Nem szolnál,
Biztos megőrülnék,
Hogy senki nem szól
Hozzám,
S az a mindenki
Csakis Te lehetsz,
Kinek én
Felosztom
Egyetlen életem.

Oly könnyű vagy

Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint nádnak a virága,
Mint szélnek halk
Suttogása.

Oly könnyű vagy szívemnek,
Mint gondnak a vallomás,
Mint fájdalom nélküli,
Örök kivirágzás.

Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint gyertyának füstje,
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint élet az álomba rejtve.

Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint a virágra ráeső napfény,
Mint a földet vonzó
Gravitáció a nap felé.

Várok

Várok,
Még idegen a szellő,
S még idegen a táj,
Idegen minden,
Mi a boldogság.

Még várok,
Hogy mondhassam
Szeretlek,
Mert a szó,
Az is idegen.

Még várok,
Várok,
De nem sokáig bírom,
Még várok vele,
S betakarom.

Várok, hogy
Legyen pillanat a mának,
Hogy legyen bejárata
A mennyországnak,
Hogy várok,
Hogy várjak,
De várni,
Várni nem lehet.

Már kimondtam
Kimondatlanul,
Kimondtam valami
Mást,
Kimondtam a várost,
S az ásítás is
Vár,
Mert az is
Benned van,
Azt is te adtad,
Hogy a végén
Mindezt elmondjam.

Titok

Már minden percben
Fel akarlak hívni,
Hogy halljam a hangodat,
Most minden perc,
Mi az élet része lett,
Úgy hiszem,
Van igazam,
Bár nélküled most
Parányi lelkem,
Mert nagy részét
Otthagytam nálad,
De érzem
Adtál Te is magadból,
Hisz részemmé vált,
S most bent mosolyog,
Bent nevet,
Hogy ez most
Nem olyan más.

Ugyanaz, mint a többi,
Csak ez a miénk,
És csak a miénk,
A titok,
Mely belepi a határt,
Nem hallja senki,
Senki más.

Megalkuvás

S most fizettem az
Istennek,
Fizettem kővel
Kenyérért,
Most fizettem újra
Ki hitem,
Hogy adjon, maradjon,
És jusson,
De a kenyér elfogyott,
S bús lakoma része nélkül
Elhamvadt a gyertya.

Mert nem vagy itt

Nem tudok szépet mondani,
Csak hallgatok,
Mint árva, piros
Madár
Az útszélen
Bandukol, most
Olyan vagyok én is
Nélküled.

Halk, erőtlen mosoly,
Ami most elhagyja számat,
S megy bele a világba,
Mert nem vagy itt,
S a bánat lidércei
Körbevezetnek,
Szitálják
Lelkem kifelé,
Hogy ne maradjon
Benne semmi,
Mert nem vagy itt,
S én nem ott
Vagyok.

Melletted

Mit is mondjak,
Már annyit mondtam én,
A gyümölcs a kertben,
Az is érted él.
A fák lombhulláskor
Miattad sírnak,
S melletted én
Hiszek mindenben
Újra.

Elfelejtettelek

Egy fél pillanatra
elfelejtettelek,
De csak azért,
Hogy újra
megkeresselek.

Menedék

Szaladok feléd,
Sűrű, sötét éjjel,
Te lettél menedékem,
S menedékként védlek.

Ha holnap lenne

Mintha eddig is bennem
Éltél volna,
Csak nem vettelek észre,
Már biztosan láttalak az utcán,
S egymásra mosolyogtunk.

Már biztosan láttalak azelőtt,
Már biztosan érzem,
Mióta megszülettem,
Csak teérted éltem.

Most biztos vagyok benne,
Hogy ha holnap lenne,
Akkor is mondanám,
Szeretlek végleg.

Nélküled

Már alig várom,
Hogy újra itt legyél,
Már alig várom,
Hogy lássam,
Mit megér
A perc,
Hogy veled legyek.

Szomjazom szemed
Tekintetére,
Mint nap hidrogén
Nélkül
Feketén bólogat,
Úgy van az én
Szívem is most,
Nélküled,
Gyászban,
Egymagam.

Látom

Látom mosolyod,
Miközben ezt olvasod,
S kerekedő szemeid,
Miszerint kérded vele,
Na mikor.

Látom magam előtt,
Amint ezt olvasod,
Mondod magadban,
Te meg iszol.
S halk kacaj,
Hangos nevetés
Elegyeként
Tárul tiszta lelked
Elém.

Lelkemnek

Lelkemnek apró
Zuhataga lettél,
Végigfolysz
Lassú ereimben.

Lelkemnek apró
Erdeje lettél,
Oxigénnel
Táplálod testemet.

Lelkemnek apró
Rózsakertje lettél,
S ezzel emeled
Értelmem szépjét.

Lelkemnek apróságai,
Mind Te lettél,
S ezzel nőttél
Óriássá bennem.

Csak neked

Kilökött magából a puszta
Fennforgás,
Most én is taposva megyek
Majd haza.
Ha megtekintek egy fát,
Egy bokrot,
S megcsillan illata,
Úgy fogom hinni,
Hogy te bennem is élsz,
S két életem vált
Újra egyé.

Álom

Elmosódott álmokat
Tereget az este,
Volt benne minden,
Mi meg lehet festve,
Vagy külön voltak együtt,
De úgy volt bizony
Szép, hogy reggelre
Nem láttam
Semmilyen értelmét.

Szerelmes vers

Most feltámaszt mindent,
Feltámasztja hitem
Hitetlen részeit,
S bekebelezi asztalom
Zálogát.

Most eltorlaszol mindent,
El a nagy folyókat,
S lelkemben apró
Patakként csordogál.

Felfrissíti minden
Porcikám a nap,
S nem bánom már,
Ha szemembe süt,
Úgy szeretnék tovább
Élni, hogy Te mindig
Mellettem ülsz.

Ma reggel felkeltem,
Sírva ugyan, de fel,
S rád gondolva arcomon
Megjelent valami,
Életerős, igenlő jel.

Egy apró sóhaj áltatta,
Hogy igen is létezem,
S várom, hogy újra
Megfogjam lágyan ölelő
Két kezed.

Miatyánk

Miatyánk, ki a mennyekben,
Odafönn lakozol,
Ki látsz szépet,
És jót,
Tudod mi a fájdalmunk nekünk,
S tudod azt is,
Ha úgy szeretünk.

Mi atyánk,
Ki látsz engem most sírni,
És nevetni,
Add meg, mi lelkemnek
Adható, s kell,
Ne többet,
De ne is kevesebbet.

Miatyánk, ki teremtő
Voltál, most nézz
Mélyen két szemembe,
S mond,
Majd mikor eljön a Te országod,
Akkor legyek melletted,
S legyen az is,
Kit én mindig szerettem.

Miatyánk,
Ki szeplőtelen anyát
Adtál nekünk,
S most felébresztesz
Vágyakat bennünk,
Add, hogy azt tehessem
Ami színed előtt helyes.

Miatyánk,
Ki forgatod világunk,
Kit nagyon szeretsz,
Azt elveszed,
Kit szeretnünk kell,
Nekünk adod,
Hát legyen meg
A Te akaratod.

Levél fentre

Most kicsit kikészültem,
Nem mondhatom el,
Mit érzek,
S mi az, mi történt velem.

Mesélni már meséltem neked róla,
S Te mondtál valamit,
De nem tudod most
Azt mondani,
Amit mondtál volna ekkor.

Legalábbis nem hallom,
Nem hallom okító szavad,
"Hogy nem vagy normális,
Hogy mi a fenének
Üssem bele az orrom,
Ez csakis a te ügyed."

De akkor is örülnél velem,
S most besüppedtem.
A boldogság most határokat
Feszít, s szorítja ki láncaim,
Mellyek megkötözve elítéltek.