Hozzád fogható

Te vagy a szótlan megtestesülés,
A jövőből jött maradéktalan
Hit, a sóhaj, és minden,
Ami eddig bennem élt, de
Nem mert kinyilatkozni.

Te vagy az áramlás a folyón,
Te vagy lelkem vigasza, és
Minden, ami nem te vagy,
Hát az vagyok én, neked.
Te vagy minden, mi én vagyok,
S az, hogy megadatott nekem,
Hogy ismerhetlek, a világnál
Nemesebb, és hatalmasabb dolog.

Most rólad elmélkedik a természet,
És érted ad hitet az isten,
Ma miattad érintett meg csendben,
Ölelt, és képzeletben feléd
Repített. Ma te vagy nekem az,
Ami egykoron én magam voltam.

Mint egy isteni félelem,
Megnyilvánulás előttem,
Érzéki szándék, mint szél
Esőcseppet perget,
Mint napfény fogja kezében
A fényt, úgy tartalak én is
Isten elé, és úgy kérdezem tőle:
Ő biztosan az enyém?
Szeretlek, míg a nap feljön,
Veled leszek, míg a földön
Leszek, s utána is, utána is
Csak téged kereslek.

Kereslek most is vézna falevélben,
Álszent kutyák éhes seregében,
A fűszálon megpihenő katica pöttyein,
És kereslek az égen, de nem leltem
Eddig még soha hozzád foghatót.

Visszaemlékezés

Áthajol a jelenen a múlt,
Kezében tartja példátlan
Mosolyát az életnek.
Most egy hidat köt össze a kéz,
Mélyen a folyóba révedek.

Álmaim oszlott képzeletén
A tegnap egy álom.
Mintha mégis lenne hiányom.
Senkim sincs,
És meg nem ért a világ.
Hogy mit mondanak szünet
Nélküli históriák,
És miként elmém háborodott
Részein lenyugszik a nap,
Úgy őrülök meg, egymagam.

Hiányom van. Hiányzik a drog,
A marihuána, és minden szintetikus
Anyag, de van képzetem,
És testem egyben marad.
Széthullanék az esti nyárfalevél
Esésével, gondolataimban
Fecskémhez telepszek.

Rá nehezedik most minden,
De leveszem terheit.
Nekem most úgyis van elég,
Már a több az olyan, mintha
Kevesebb lenne.

Elhízott kortyokat erőltetek,
Hogy lássam még, hogy őérte
Szenvedek, és hogy tűnődök
Elbutult dolgaimon, bocsánat,
Nem akarok senki terhére lenni.
Egy toronyban szeretnék
Énekelni, vagy inkább a toronyba fel,
Hogy én Júliám,
Engem senki más nem érdekel.

Most pillanatok szövik a perceim,
Álruhát ölt felettem a nap,
Hamis, bohókás viccet mesél,
És közben vállamra helyezi
Léte nagy kezét.

Teremtek magamnak óriás isteneket,
És menekülök valami
Ázott fa alá, engem ne érjen
Napfény, sugarai
Csak terád meredjenek.

Hiányom van mindenből.
Hiányom szerelmes ölelésből,
Hiány egy szerelmes csókból,
De azt tudom, még megkaphatom.

Hiányom igazi pillantása
Egy fivéri kézfogás,
Egy rám üvöltött szó,
Egy haragos tekintet,
Mi semmihez sem fogható.
Egy árulkodó nevetés,
Hogy már megint otthon vagyok,
Hogy érezzem, telnek még
Hosszú indulatok.

Álmatlan lelkem, fáradt gondolatok
Elcsépelve merednek vissza rám.
Soraim bortól bűzösen
Gondolnak jó anyám
Lelki terhére.
Apám gondja most enyém is,
És nagyobbik bátyám vézna
Kézfogása ráébreszt,
Az élet már
Nem ugyanaz nélküled.

Álmodj

Szavaid páraként csapódnak le
Az ablakon,
Kezemet fogod, s most hű imánk
Az égig érő paszulyon át,
Még annál is magasabbra hatol.

Veled nincs szomorúság,
Általad válik minden rossz
Jóvá, s már-már a megszokás
Rabjává akarok válni,
Hogy megszokjam, te velem vagy,
S ha felkelek,
Te vársz édes csókkal.

Megszöknék e világból,
Hogy örökre veled legyek,
Melletted fekszem, s
Általad kelek.
Aludj kicsi Fecském,
Az éjszaka hosszú,
S reggel várlak én,
Hogy tiszta elmével
Engem szeress.

Most elhalkul minden,
Téged a nyugalom ölel,
És hatalmas ölelésem
A világon át
Hozzád elér.

Most csókollak kedves,
Álmokat viszek neked,
Veled vagyok,
És soha nem feledlek.
Te vagy a titkom,
Melyet fejtek estéről
Estére, de nem jövök rá
Lelked nyitjára,
S ez benned a legszebb.