Te vagy a szótlan megtestesülés,
A jövőből jött maradéktalan
Hit, a sóhaj, és minden,
Ami eddig bennem élt, de
Nem mert kinyilatkozni.
Te vagy az áramlás a folyón,
Te vagy lelkem vigasza, és
Minden, ami nem te vagy,
Hát az vagyok én, neked.
Te vagy minden, mi én vagyok,
S az, hogy megadatott nekem,
Hogy ismerhetlek, a világnál
Nemesebb, és hatalmasabb dolog.
Most rólad elmélkedik a természet,
És érted ad hitet az isten,
Ma miattad érintett meg csendben,
Ölelt, és képzeletben feléd
Repített. Ma te vagy nekem az,
Ami egykoron én magam voltam.
Mint egy isteni félelem,
Megnyilvánulás előttem,
Érzéki szándék, mint szél
Esőcseppet perget,
Mint napfény fogja kezében
A fényt, úgy tartalak én is
Isten elé, és úgy kérdezem tőle:
Ő biztosan az enyém?
Szeretlek, míg a nap feljön,
Veled leszek, míg a földön
Leszek, s utána is, utána is
Csak téged kereslek.
Kereslek most is vézna falevélben,
Álszent kutyák éhes seregében,
A fűszálon megpihenő katica pöttyein,
És kereslek az égen, de nem leltem
Eddig még soha hozzád foghatót.
2008. augusztus 28., csütörtök
Visszaemlékezés
Áthajol a jelenen a múlt,
Kezében tartja példátlan
Mosolyát az életnek.
Most egy hidat köt össze a kéz,
Mélyen a folyóba révedek.
Álmaim oszlott képzeletén
A tegnap egy álom.
Mintha mégis lenne hiányom.
Senkim sincs,
És meg nem ért a világ.
Hogy mit mondanak szünet
Nélküli históriák,
És miként elmém háborodott
Részein lenyugszik a nap,
Úgy őrülök meg, egymagam.
Hiányom van. Hiányzik a drog,
A marihuána, és minden szintetikus
Anyag, de van képzetem,
És testem egyben marad.
Széthullanék az esti nyárfalevél
Esésével, gondolataimban
Fecskémhez telepszek.
Rá nehezedik most minden,
De leveszem terheit.
Nekem most úgyis van elég,
Már a több az olyan, mintha
Kevesebb lenne.
Elhízott kortyokat erőltetek,
Hogy lássam még, hogy őérte
Szenvedek, és hogy tűnődök
Elbutult dolgaimon, bocsánat,
Nem akarok senki terhére lenni.
Egy toronyban szeretnék
Énekelni, vagy inkább a toronyba fel,
Hogy én Júliám,
Engem senki más nem érdekel.
Most pillanatok szövik a perceim,
Álruhát ölt felettem a nap,
Hamis, bohókás viccet mesél,
És közben vállamra helyezi
Léte nagy kezét.
Teremtek magamnak óriás isteneket,
És menekülök valami
Ázott fa alá, engem ne érjen
Napfény, sugarai
Csak terád meredjenek.
Hiányom van mindenből.
Hiányom szerelmes ölelésből,
Hiány egy szerelmes csókból,
De azt tudom, még megkaphatom.
Hiányom igazi pillantása
Egy fivéri kézfogás,
Egy rám üvöltött szó,
Egy haragos tekintet,
Mi semmihez sem fogható.
Egy árulkodó nevetés,
Hogy már megint otthon vagyok,
Hogy érezzem, telnek még
Hosszú indulatok.
Álmatlan lelkem, fáradt gondolatok
Elcsépelve merednek vissza rám.
Soraim bortól bűzösen
Gondolnak jó anyám
Lelki terhére.
Apám gondja most enyém is,
És nagyobbik bátyám vézna
Kézfogása ráébreszt,
Az élet már
Nem ugyanaz nélküled.
Kezében tartja példátlan
Mosolyát az életnek.
Most egy hidat köt össze a kéz,
Mélyen a folyóba révedek.
Álmaim oszlott képzeletén
A tegnap egy álom.
Mintha mégis lenne hiányom.
Senkim sincs,
És meg nem ért a világ.
Hogy mit mondanak szünet
Nélküli históriák,
És miként elmém háborodott
Részein lenyugszik a nap,
Úgy őrülök meg, egymagam.
Hiányom van. Hiányzik a drog,
A marihuána, és minden szintetikus
Anyag, de van képzetem,
És testem egyben marad.
Széthullanék az esti nyárfalevél
Esésével, gondolataimban
Fecskémhez telepszek.
Rá nehezedik most minden,
De leveszem terheit.
Nekem most úgyis van elég,
Már a több az olyan, mintha
Kevesebb lenne.
Elhízott kortyokat erőltetek,
Hogy lássam még, hogy őérte
Szenvedek, és hogy tűnődök
Elbutult dolgaimon, bocsánat,
Nem akarok senki terhére lenni.
Egy toronyban szeretnék
Énekelni, vagy inkább a toronyba fel,
Hogy én Júliám,
Engem senki más nem érdekel.
Most pillanatok szövik a perceim,
Álruhát ölt felettem a nap,
Hamis, bohókás viccet mesél,
És közben vállamra helyezi
Léte nagy kezét.
Teremtek magamnak óriás isteneket,
És menekülök valami
Ázott fa alá, engem ne érjen
Napfény, sugarai
Csak terád meredjenek.
Hiányom van mindenből.
Hiányom szerelmes ölelésből,
Hiány egy szerelmes csókból,
De azt tudom, még megkaphatom.
Hiányom igazi pillantása
Egy fivéri kézfogás,
Egy rám üvöltött szó,
Egy haragos tekintet,
Mi semmihez sem fogható.
Egy árulkodó nevetés,
Hogy már megint otthon vagyok,
Hogy érezzem, telnek még
Hosszú indulatok.
Álmatlan lelkem, fáradt gondolatok
Elcsépelve merednek vissza rám.
Soraim bortól bűzösen
Gondolnak jó anyám
Lelki terhére.
Apám gondja most enyém is,
És nagyobbik bátyám vézna
Kézfogása ráébreszt,
Az élet már
Nem ugyanaz nélküled.
Álmodj
Szavaid páraként csapódnak le
Az ablakon,
Kezemet fogod, s most hű imánk
Az égig érő paszulyon át,
Még annál is magasabbra hatol.
Veled nincs szomorúság,
Általad válik minden rossz
Jóvá, s már-már a megszokás
Rabjává akarok válni,
Hogy megszokjam, te velem vagy,
S ha felkelek,
Te vársz édes csókkal.
Megszöknék e világból,
Hogy örökre veled legyek,
Melletted fekszem, s
Általad kelek.
Aludj kicsi Fecském,
Az éjszaka hosszú,
S reggel várlak én,
Hogy tiszta elmével
Engem szeress.
Most elhalkul minden,
Téged a nyugalom ölel,
És hatalmas ölelésem
A világon át
Hozzád elér.
Most csókollak kedves,
Álmokat viszek neked,
Veled vagyok,
És soha nem feledlek.
Te vagy a titkom,
Melyet fejtek estéről
Estére, de nem jövök rá
Lelked nyitjára,
S ez benned a legszebb.
Az ablakon,
Kezemet fogod, s most hű imánk
Az égig érő paszulyon át,
Még annál is magasabbra hatol.
Veled nincs szomorúság,
Általad válik minden rossz
Jóvá, s már-már a megszokás
Rabjává akarok válni,
Hogy megszokjam, te velem vagy,
S ha felkelek,
Te vársz édes csókkal.
Megszöknék e világból,
Hogy örökre veled legyek,
Melletted fekszem, s
Általad kelek.
Aludj kicsi Fecském,
Az éjszaka hosszú,
S reggel várlak én,
Hogy tiszta elmével
Engem szeress.
Most elhalkul minden,
Téged a nyugalom ölel,
És hatalmas ölelésem
A világon át
Hozzád elér.
Most csókollak kedves,
Álmokat viszek neked,
Veled vagyok,
És soha nem feledlek.
Te vagy a titkom,
Melyet fejtek estéről
Estére, de nem jövök rá
Lelked nyitjára,
S ez benned a legszebb.
2008. augusztus 27., szerda
Botrányos vers
A gravitáció elmebajos
Téveszméiként
Földhöz ragadott tudósok
Lettünk,
Hogy átírva a föld erózióját,
Abszurdumok telítettsége
Közben, egy hitelét
Vesztett eleganciát
Kövessünk.
Átsiklottunk egy
Létet nem ismerő
Televíziós csatornába,
Poharunk emeljük a
Sínekre fekvő
Utasok előtt,
A mozdonyvezetőnek
Intünk a peronról,
Az meg megáll,
És nem megy tovább,
Hiába szállunk fel.
Térdünk remegve
Kel át a hídon,
Beleborzong az isten is,
Ha látja, miket cselekszünk,
És borzadok én is bele
A tájba, miként atomot
Termelünk.
Képeket írunk a föld tavába,
Hogy úgy hitessük, van
Értelmünk, próbálunk
Tenni az elmúlás ellen,
De végtére magunkra
Már nem is figyelünk.
Krémeket kenünk az arcunkra,
Testünk etetjük valami
Norbi-moslékkal,
És szintetikus üvöltözést
Színlelünk,
Hogy nevünk megmaradjon
A jövőnek.
Elveszítjük óhajaink,
És álmainkat a kútba dobjuk,
Majd valaki csak-csak
Utánaugrik.
Hallgatunk fasza tibiket,
Közben tibicsokit majszolunk,
Megisszuk a sok-sok
Ezer danone terméket,
S közben a vécére járunk
Sírni.
Mélázunk tökéletes nők képei felett,
Feledve ezzel kedvesünk,
Arról álmodunk, hátha
Kiverik helyettünk.
Hiszünk még a politikusainknak,
S közben királyokat teremtünk,
Megismerjük a szomszéd
Beszédhibás gyereket,
S közben máshol meg kinevetjük.
Templomokat emelünk egy hitetlen
Istennek, és adományokat is gyűjtünk,
Évezredeken át tápláljuk
Hitünk, s nem jövünk rá,
Hogy semmi értelme.
Mászkálunk este a téren egymagunk,
És csodálkozunk, ha
A rendőrök megbasznak,
Arra eszmélünk, hogy
Verseink telis-tele csúnya szavakkal,
Ez most miért zavar?
Csak a szépirodalom maradjon tiszta!
Csak a szép irodalom legyen
Nyájas, és szelíd.
S most éppen arra figyeltek,
Mi megy abban a tévében, ott bent,
Hiszen lelketek helyett már
A rádió tervezi az életet.
Mormoták lettünk, elásott,
Döglött nyúl, egy élettelen
Magyar nemzet,
Olvassuk híreink,
S közben a plafonra
Verve élvezzük
A moszkitók
Vérszívó
Áramlását.
Most elküldlek
Titeket, menjetek
Azon hírével,
Kit már meg sem ismertek,
Kit mindig emlegettek,
De soha nem
Hittetek.
Téveszméiként
Földhöz ragadott tudósok
Lettünk,
Hogy átírva a föld erózióját,
Abszurdumok telítettsége
Közben, egy hitelét
Vesztett eleganciát
Kövessünk.
Átsiklottunk egy
Létet nem ismerő
Televíziós csatornába,
Poharunk emeljük a
Sínekre fekvő
Utasok előtt,
A mozdonyvezetőnek
Intünk a peronról,
Az meg megáll,
És nem megy tovább,
Hiába szállunk fel.
Térdünk remegve
Kel át a hídon,
Beleborzong az isten is,
Ha látja, miket cselekszünk,
És borzadok én is bele
A tájba, miként atomot
Termelünk.
Képeket írunk a föld tavába,
Hogy úgy hitessük, van
Értelmünk, próbálunk
Tenni az elmúlás ellen,
De végtére magunkra
Már nem is figyelünk.
Krémeket kenünk az arcunkra,
Testünk etetjük valami
Norbi-moslékkal,
És szintetikus üvöltözést
Színlelünk,
Hogy nevünk megmaradjon
A jövőnek.
Elveszítjük óhajaink,
És álmainkat a kútba dobjuk,
Majd valaki csak-csak
Utánaugrik.
Hallgatunk fasza tibiket,
Közben tibicsokit majszolunk,
Megisszuk a sok-sok
Ezer danone terméket,
S közben a vécére járunk
Sírni.
Mélázunk tökéletes nők képei felett,
Feledve ezzel kedvesünk,
Arról álmodunk, hátha
Kiverik helyettünk.
Hiszünk még a politikusainknak,
S közben királyokat teremtünk,
Megismerjük a szomszéd
Beszédhibás gyereket,
S közben máshol meg kinevetjük.
Templomokat emelünk egy hitetlen
Istennek, és adományokat is gyűjtünk,
Évezredeken át tápláljuk
Hitünk, s nem jövünk rá,
Hogy semmi értelme.
Mászkálunk este a téren egymagunk,
És csodálkozunk, ha
A rendőrök megbasznak,
Arra eszmélünk, hogy
Verseink telis-tele csúnya szavakkal,
Ez most miért zavar?
Csak a szépirodalom maradjon tiszta!
Csak a szép irodalom legyen
Nyájas, és szelíd.
S most éppen arra figyeltek,
Mi megy abban a tévében, ott bent,
Hiszen lelketek helyett már
A rádió tervezi az életet.
Mormoták lettünk, elásott,
Döglött nyúl, egy élettelen
Magyar nemzet,
Olvassuk híreink,
S közben a plafonra
Verve élvezzük
A moszkitók
Vérszívó
Áramlását.
Most elküldlek
Titeket, menjetek
Azon hírével,
Kit már meg sem ismertek,
Kit mindig emlegettek,
De soha nem
Hittetek.
Vagyok
A mélybe libbenő katonák harckocsija vagyok. Hatalmas epizódok főhőseként magamra vonom a világ túlbuzgó figyelmét. Nem vagyok kráter, mégis hatalmas lyukként tátongok egy-egy kontinensen. Ábránd vagyok most valaki fejében, és sziporkázó, ölelni való plüssmackó.
Delíriumból ébredő vén alkoholista, tűvel szurkáló kábítószer-maffia, az vagyok. Láthatólag hamis szólam egy eltérő dallamú versben, egy megmagyarázhatatlan szereplő Shakespeare művében. Vagyok egy hatalmas fa egy kanadai erdő közepén, melyet magam vágok ki, s a fejsze is én vagyok, csakhogy gyakoroljam a favágódalt, mely rólam szól.
Vagyok a tó mélyén elhűlő kavics, és a tóra meredő napfény is vagyok.
Tépázott, széljárta barlang, és festménye, melyet még ősemberként rajzoltam, azok is mind én vagyok. Egy eltévedt vándor, s a stoppos az úton, és persze, ki engem fölvesz, az is én vagyok.
A gondod, és emléked, a fájó sírás, s minden emberi ösztönöd vagyok. Én vagyok, ki téged szeret, s én vagyok, kit szeretsz. Egy elmélyült mosoly vagyok arcomon, és arcod vagyok, s a pofonod. Lábad vagyok, és az út, ráncod, akkor is, ha kisimul, vagyok.
Tévedésed, és minden mimikád, az autód és házad én vagyok. A porszem, mely belemegy szemedbe, s pillád vagyok. Szemed, és hajad, mely lebeg a szélben, vagyok az is. Képzeleted vagyok egy hegyen, melyen állok, az is én vagyok.
Az esőcsepp, és az azt körülvevő levegő vagyok, a madarak, és minden élőlény én magam vagyok. A rét, és összes virága, minden porzó, és termő vagyok. Én vagyok a híd a folyón, s a folyó is én magam vagyok.
A csók, mely édes, és a keserű tonik, azok is mind-mind én vagyok. A Coca Cola gyártósor, na az is én vagyok. A Suzuki Swifted, a Jaguárod, Mercid is én vagyok. A hajó, melyen utazol, a vonat, és szerelvény, minden én vagyok.
Én vagyok Te is, ezáltal Te vagy a minden, s a minden, ha Te vagy, én vagyok a minden.
Delíriumból ébredő vén alkoholista, tűvel szurkáló kábítószer-maffia, az vagyok. Láthatólag hamis szólam egy eltérő dallamú versben, egy megmagyarázhatatlan szereplő Shakespeare művében. Vagyok egy hatalmas fa egy kanadai erdő közepén, melyet magam vágok ki, s a fejsze is én vagyok, csakhogy gyakoroljam a favágódalt, mely rólam szól.
Vagyok a tó mélyén elhűlő kavics, és a tóra meredő napfény is vagyok.
Tépázott, széljárta barlang, és festménye, melyet még ősemberként rajzoltam, azok is mind én vagyok. Egy eltévedt vándor, s a stoppos az úton, és persze, ki engem fölvesz, az is én vagyok.
A gondod, és emléked, a fájó sírás, s minden emberi ösztönöd vagyok. Én vagyok, ki téged szeret, s én vagyok, kit szeretsz. Egy elmélyült mosoly vagyok arcomon, és arcod vagyok, s a pofonod. Lábad vagyok, és az út, ráncod, akkor is, ha kisimul, vagyok.
Tévedésed, és minden mimikád, az autód és házad én vagyok. A porszem, mely belemegy szemedbe, s pillád vagyok. Szemed, és hajad, mely lebeg a szélben, vagyok az is. Képzeleted vagyok egy hegyen, melyen állok, az is én vagyok.
Az esőcsepp, és az azt körülvevő levegő vagyok, a madarak, és minden élőlény én magam vagyok. A rét, és összes virága, minden porzó, és termő vagyok. Én vagyok a híd a folyón, s a folyó is én magam vagyok.
A csók, mely édes, és a keserű tonik, azok is mind-mind én vagyok. A Coca Cola gyártósor, na az is én vagyok. A Suzuki Swifted, a Jaguárod, Mercid is én vagyok. A hajó, melyen utazol, a vonat, és szerelvény, minden én vagyok.
Én vagyok Te is, ezáltal Te vagy a minden, s a minden, ha Te vagy, én vagyok a minden.
Szerelmes levél
Bebábozódott lelkek hada,
Röpke pillanata a szélnek,
Sírig tartó szerelemnek
Hívott érzés,
Mámorba csavart testek
Lélegző mozzanatai
Sem magyarázzák
Lelkem gyümölcsinek
Létrejöttét.
Most hamisan szólnék,
Ha kifejezni tudnám,
Mi az, mi benned megfogott.
Talán az a perc,
Vagy hogy mindig mellettem álltál,
Talán minden éjjel
Csendben, szavaidban
Engem hívogattál.
Mint átkarolt téveszmék
Politikusaink agyában,
Talán az lehet igazán
Magyarázat. Ha őket nem
Értem, téged nem is kell
Értenem.
Most vihar dúl bennem,
Egy magzati vihar.
Ezt még születésemkor
Az isten adta, ha
Majd kell, nyissam ki
A zsákot, de benne szél
Volt, lelkemnek odavágott.
Kaptam egy botot is,
Az most püföli szívem,
S terülj-terülj asztalkámon
Megromlott minden.
De jöttél te,
Hatalmas óriás,
Jöttél te a mesék birodalmából,
Nekem estél, s szívem viharából
Teremtettél éltet adó szelet.
Árva gondolatok menekülnek
Feléd. Jobban érzik magukat benned,
Én voltam ihletőjük,
De te voltál,
Ki teremtette.
Lelkem patrónája lettél,
Átkarolsz bíbor szemeiddel,
S álmot hozol elveimre.
Megfogod lassan kezem,
S már az sem érdekel,
Ha nem esik a hó,
Csak te lettél az
Egész világon
Megnyugtató.
Röpke pillanata a szélnek,
Sírig tartó szerelemnek
Hívott érzés,
Mámorba csavart testek
Lélegző mozzanatai
Sem magyarázzák
Lelkem gyümölcsinek
Létrejöttét.
Most hamisan szólnék,
Ha kifejezni tudnám,
Mi az, mi benned megfogott.
Talán az a perc,
Vagy hogy mindig mellettem álltál,
Talán minden éjjel
Csendben, szavaidban
Engem hívogattál.
Mint átkarolt téveszmék
Politikusaink agyában,
Talán az lehet igazán
Magyarázat. Ha őket nem
Értem, téged nem is kell
Értenem.
Most vihar dúl bennem,
Egy magzati vihar.
Ezt még születésemkor
Az isten adta, ha
Majd kell, nyissam ki
A zsákot, de benne szél
Volt, lelkemnek odavágott.
Kaptam egy botot is,
Az most püföli szívem,
S terülj-terülj asztalkámon
Megromlott minden.
De jöttél te,
Hatalmas óriás,
Jöttél te a mesék birodalmából,
Nekem estél, s szívem viharából
Teremtettél éltet adó szelet.
Árva gondolatok menekülnek
Feléd. Jobban érzik magukat benned,
Én voltam ihletőjük,
De te voltál,
Ki teremtette.
Lelkem patrónája lettél,
Átkarolsz bíbor szemeiddel,
S álmot hozol elveimre.
Megfogod lassan kezem,
S már az sem érdekel,
Ha nem esik a hó,
Csak te lettél az
Egész világon
Megnyugtató.
Egy hónapra
Álmaim szőtte utazás a ma,
A tegnap sugarától borús a szívem.
Nincs se igém, se költészetem,
Nem vagyok tája az elmúlásnak.
Nincs se közöm, se hozzá
Szavam, s bánatom ostoba
Hite, hogy egyszer még
Lesz jobb sors.
Most emléket írok,
Emléket a máról,
Szabadságból kiindult
Boldogulásról.
Valami hittel teli mezőket
Kaszálok, ne nőjön rajta új virág,
Maradjon lelkemben
Annyira kopár,
Hogy a mellette elhelyezkedő
Legyen a legszebb
Mind közül.
Most himnuszokat zengenek
Balga kis rovarok,
Zümmögnek éjjelbe vetett hittel.
Most istenhez szólnak
Az elsózott tengerek,
Emberek a sörükért nyúlnak.
Mások ritka oroszlánokat ölnek,
Suzukik védnek orrszarvúkat,
Mások telítve éjjeli lepkékkel
Egy paplan alá bújnak.
Én most azt teszem,
Amit jónak nem látok,
Előveszek egy hatalmas fényt,
S azzal mindent darabjaira vágok.
Felnyársalom vele az eget,
Ketté hasítom a hatalmas
Hegyeket, miközben az
Isten részegségből kifolyólag
A semmiben hempereg.
Mások isznak egészségre,
Hogy egészek legyenek,
Míg a többi tudomások,
Esznek egy hatalmas tálból,
Azok, meg kik nem itt élnek,
Poroznak be víg bibéket,
Míg egyesek jól laknak,
Mások csak kotyvasztanak,
S ők lesznek a nagyon éhesek,
Mert táplálékuk mérgezett
Egér.
Emlékek, melyek lelkemből a nyomtatóig
Érnek, megfestett, komor, lassú képek,
Mátrixos, fekete nyomtatók
Próbálják alkotni az engem
Evő 'zakkantságot'.
Most egy pillanatra magamba látok,
És révedek valami emberi koszra,
A padlóra, majd a plafon
Hihetetlen tisztaságába
Rejtve feleszmélek.
Elveszett az élet.
Megszűnt létezni a körülöttem
Ébredező folytonosság,
Mint megannyi patron nem lenne
Elég, hogy lelkemet kinyomtassák.
Most szavakba fonódik az ész,
Az agy kiürül, ennyi az egész,
Álmaimban messze járok innen,
Gondban, tévedésben,
Csöndben,
Míg dübörög az asztalláb.
Ez csak egy pohár, mely eltört,
Az egész napomat betöltő
Ébrenlét határozta meg,
Miként írjak, s róla megfeledkeznem
Nem szabad.
De nem is tudnék.
Egy hónap távlatából írni
Róla már nehéz.
Az esemény fakulni látszik, és ezer kép
Távozik lassú táncba a dunával együtt.
Távol vagyok a folyótól.
Persze képzeletben átszelem a hegyeket,
S a kiindulási ponthoz megyek.
Beleöntök egy hatalmas
Szárító port,
Mely instant kiszárító.
Megszűnik a létezés,
És a bolygó hatalmas csöndje
Elaléltan lelkem elé
Térdel.
Imádkozik értünk a hold,
És a végén minden,
S mindenki a földön
Meghajol.
A tegnap sugarától borús a szívem.
Nincs se igém, se költészetem,
Nem vagyok tája az elmúlásnak.
Nincs se közöm, se hozzá
Szavam, s bánatom ostoba
Hite, hogy egyszer még
Lesz jobb sors.
Most emléket írok,
Emléket a máról,
Szabadságból kiindult
Boldogulásról.
Valami hittel teli mezőket
Kaszálok, ne nőjön rajta új virág,
Maradjon lelkemben
Annyira kopár,
Hogy a mellette elhelyezkedő
Legyen a legszebb
Mind közül.
Most himnuszokat zengenek
Balga kis rovarok,
Zümmögnek éjjelbe vetett hittel.
Most istenhez szólnak
Az elsózott tengerek,
Emberek a sörükért nyúlnak.
Mások ritka oroszlánokat ölnek,
Suzukik védnek orrszarvúkat,
Mások telítve éjjeli lepkékkel
Egy paplan alá bújnak.
Én most azt teszem,
Amit jónak nem látok,
Előveszek egy hatalmas fényt,
S azzal mindent darabjaira vágok.
Felnyársalom vele az eget,
Ketté hasítom a hatalmas
Hegyeket, miközben az
Isten részegségből kifolyólag
A semmiben hempereg.
Mások isznak egészségre,
Hogy egészek legyenek,
Míg a többi tudomások,
Esznek egy hatalmas tálból,
Azok, meg kik nem itt élnek,
Poroznak be víg bibéket,
Míg egyesek jól laknak,
Mások csak kotyvasztanak,
S ők lesznek a nagyon éhesek,
Mert táplálékuk mérgezett
Egér.
Emlékek, melyek lelkemből a nyomtatóig
Érnek, megfestett, komor, lassú képek,
Mátrixos, fekete nyomtatók
Próbálják alkotni az engem
Evő 'zakkantságot'.
Most egy pillanatra magamba látok,
És révedek valami emberi koszra,
A padlóra, majd a plafon
Hihetetlen tisztaságába
Rejtve feleszmélek.
Elveszett az élet.
Megszűnt létezni a körülöttem
Ébredező folytonosság,
Mint megannyi patron nem lenne
Elég, hogy lelkemet kinyomtassák.
Most szavakba fonódik az ész,
Az agy kiürül, ennyi az egész,
Álmaimban messze járok innen,
Gondban, tévedésben,
Csöndben,
Míg dübörög az asztalláb.
Ez csak egy pohár, mely eltört,
Az egész napomat betöltő
Ébrenlét határozta meg,
Miként írjak, s róla megfeledkeznem
Nem szabad.
De nem is tudnék.
Egy hónap távlatából írni
Róla már nehéz.
Az esemény fakulni látszik, és ezer kép
Távozik lassú táncba a dunával együtt.
Távol vagyok a folyótól.
Persze képzeletben átszelem a hegyeket,
S a kiindulási ponthoz megyek.
Beleöntök egy hatalmas
Szárító port,
Mely instant kiszárító.
Megszűnik a létezés,
És a bolygó hatalmas csöndje
Elaléltan lelkem elé
Térdel.
Imádkozik értünk a hold,
És a végén minden,
S mindenki a földön
Meghajol.
2008. augusztus 26., kedd
Esti fohász
Most istenhez kellene pár szót szólni, de lelkem ostoba. Áramtalanított testem fohásza kiaknáz minden lehetőséget, de szót nem értek vele. Mennyi mindent akarok mondani neki, de „úgyse hallja meg” fohászcímmel éneklek egy eltúlzott zsoltárt. Sokat gondolok erre az istenfajzat kölyökre. Erre a természetfeletti, örök nagy istenre, de mindig távol érzem magam. Persze hiszek benne, és hiszem azt is, hogy van. De nem bírom hinni, hogy valaha valaki megfogalmazta. Nincs mit. Hiszen őt megfogalmazni annyi, mint elveszteni egy zsákot a többi közül, és azt keresni, míg el nem jön az utolsó nap. Ő az arany karórámon, és ő az, ki boldogan bólint, ha boldogság ér.
Most hozzá kellene szólnom, de megfontoltságom nem elég nagy hozzá. Ha azt mondanám, isten, most hallgass meg, akkor kicsiny lelkem még tovább törpülne. Olyasfajta ez az istenhit, mint egykor volt a nagy királyi fohász. Térden csúszva mentek akis földes munkások királyuk elé, és lábon csókolva, türtőztetet kívánságokat vágtak nagy uruk arcába. Most én is azt tenném, de ezzel a hatalmas, bennem élő csodával meg nem tehetem. Ezzel? Vagy nem inkább vele? Miféle erkölcs vezérel engem, hogy megszólítani nem tudom. Mit mondjak neki? Mint minden más ember istennek szólítsam? És akkor hol marad a magán megszemélyesítés? Az én állításom az, hogy az, ki bennem él, egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan hallucináció. Láttam már. Nem kell elhinni, de láttam. Ezüstös por lengte körül, szemében vakító csillogás, és jött felém egy hatalmas karddal, hogy levágja vézna terhem. De nem engedtem. Ellenkezve gyűrtem alá magam egy arcátlan világ hitetlen mocsarába. Mikor pedig ráeszméltem, hogy kell nekem, már kopott, rozsdás kardja nem vitte le bűnöm. Itt maradtam egyedül, önmagam viselte teherrel, és néztem minden megnyugvó embert, amint hitnek hiszi azt, ha bedob ezer forintot a perselybe. Ezt ne várjátok tőlem. Nem adakozok. Adok inkább pálinkára az öreg csövesnek, és iszom vele egy sört, minthogy én egy egyháznak adakozni merjek.
Nem hiszem, hogy valaha istent megbántottam. Írtam róla szépet és jót. Ez most az esti fohászom, és tudom, olyan pistafajták most írnak, tőlem nem ezt várják. És kik ismertek régen, mondják el szent neveimet, hogy ne átkozzak se jót, se rosszat. Mind bolondok vagytok. Pap Laci meg a következő fok. Hát róla csak annyit, hogy szeretem. Nem érdekel mit tett, de isten látja lelkét, már múló pont életemben. Én nem nézek szemébe, ő se az enyémbe. De úgyis ráterhelem minden vétkét, és addig nem nyugszom, míg ki nem tagadja saját magát. Őrültek háza most a mi plébániánk. Mert csak egy ember van ott, de az a legpocsékabb hívő az egész világegyetem szívén. Undorító, ahogyan ő annak gondolja magát, inkább lógnék egy tetves ló hátán, mint ővele kezet fogjak.
Istenem, ha most tényleg hallod imám, hát képzeld magad elé tetted. Miként az embert megteremtetted. Nem gondoltál arra, hogy ennek a szörnyű lénynek lesz annyi esze, hogy önmagát újra megteremtse. Vagy lesz köztük egy gyurcsány, aki az egész országon nyúl át, hogy megszerezze, ami neki kell. Lesz benne orbán, meg csurkák is sorra, meg náci hordák, akik vakulva hisznek egy elvakult eszmében.
Gondolj most a csöndben elalvókra. Gondolj egy elhalkult tegnapra, és gondolj minden emberre, ki itt van. Gondolj a papírt evő népre. Adj nekik most boldog pillanatokat. A hallucináció örökké megmarad, így adj nekik kék, és zöld foltokat. Másszon le a tapéta nekik, és higgyék azt megint, te újra megszülettél. Adj a kokainnak kicsit nagyobb keltett. Mert míg emberek azt szívják, másfele nem mehetnek.
Nyugtasd meg mennyedben megnyugvó lelkek hadát, hogy majd mi megyünk, de még ideát van egy kis dolgunk. Hogy rendet teremtsünk.
Sújts le kezeddel, hogy hallják meg hangod. Ha létezel, hát irtsd ki azt, ki nem idevaló. Nem törődöm én már a halállal. Legyen meg, amit te akarsz, és nagy kanállal nyeljem amit adsz. Nem tudni, melletted az ördög meddig alhat.
Most lefekszem, hát mond meg, miként azt sokan megmondták, miként igazak álmait alusszák, hogy létezel. Én már nem hiszem, hogy valaki vakon is hiszi, hogy te vagy, de én bízom, és hitettem önmagam, jó sorunk lesz, ha meghalunk. Vigyázz arra, kit én mindig szerettem. Vigyázz arra is, akit most nem, és arra, akit legjobban. Vigyázz mindannyiunk álmára, és vidd a mennybe a lelkeket, akik azért halnak, hogy nekünk jobb legyen.
Most hozzá kellene szólnom, de megfontoltságom nem elég nagy hozzá. Ha azt mondanám, isten, most hallgass meg, akkor kicsiny lelkem még tovább törpülne. Olyasfajta ez az istenhit, mint egykor volt a nagy királyi fohász. Térden csúszva mentek akis földes munkások királyuk elé, és lábon csókolva, türtőztetet kívánságokat vágtak nagy uruk arcába. Most én is azt tenném, de ezzel a hatalmas, bennem élő csodával meg nem tehetem. Ezzel? Vagy nem inkább vele? Miféle erkölcs vezérel engem, hogy megszólítani nem tudom. Mit mondjak neki? Mint minden más ember istennek szólítsam? És akkor hol marad a magán megszemélyesítés? Az én állításom az, hogy az, ki bennem él, egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan hallucináció. Láttam már. Nem kell elhinni, de láttam. Ezüstös por lengte körül, szemében vakító csillogás, és jött felém egy hatalmas karddal, hogy levágja vézna terhem. De nem engedtem. Ellenkezve gyűrtem alá magam egy arcátlan világ hitetlen mocsarába. Mikor pedig ráeszméltem, hogy kell nekem, már kopott, rozsdás kardja nem vitte le bűnöm. Itt maradtam egyedül, önmagam viselte teherrel, és néztem minden megnyugvó embert, amint hitnek hiszi azt, ha bedob ezer forintot a perselybe. Ezt ne várjátok tőlem. Nem adakozok. Adok inkább pálinkára az öreg csövesnek, és iszom vele egy sört, minthogy én egy egyháznak adakozni merjek.
Nem hiszem, hogy valaha istent megbántottam. Írtam róla szépet és jót. Ez most az esti fohászom, és tudom, olyan pistafajták most írnak, tőlem nem ezt várják. És kik ismertek régen, mondják el szent neveimet, hogy ne átkozzak se jót, se rosszat. Mind bolondok vagytok. Pap Laci meg a következő fok. Hát róla csak annyit, hogy szeretem. Nem érdekel mit tett, de isten látja lelkét, már múló pont életemben. Én nem nézek szemébe, ő se az enyémbe. De úgyis ráterhelem minden vétkét, és addig nem nyugszom, míg ki nem tagadja saját magát. Őrültek háza most a mi plébániánk. Mert csak egy ember van ott, de az a legpocsékabb hívő az egész világegyetem szívén. Undorító, ahogyan ő annak gondolja magát, inkább lógnék egy tetves ló hátán, mint ővele kezet fogjak.
Istenem, ha most tényleg hallod imám, hát képzeld magad elé tetted. Miként az embert megteremtetted. Nem gondoltál arra, hogy ennek a szörnyű lénynek lesz annyi esze, hogy önmagát újra megteremtse. Vagy lesz köztük egy gyurcsány, aki az egész országon nyúl át, hogy megszerezze, ami neki kell. Lesz benne orbán, meg csurkák is sorra, meg náci hordák, akik vakulva hisznek egy elvakult eszmében.
Gondolj most a csöndben elalvókra. Gondolj egy elhalkult tegnapra, és gondolj minden emberre, ki itt van. Gondolj a papírt evő népre. Adj nekik most boldog pillanatokat. A hallucináció örökké megmarad, így adj nekik kék, és zöld foltokat. Másszon le a tapéta nekik, és higgyék azt megint, te újra megszülettél. Adj a kokainnak kicsit nagyobb keltett. Mert míg emberek azt szívják, másfele nem mehetnek.
Nyugtasd meg mennyedben megnyugvó lelkek hadát, hogy majd mi megyünk, de még ideát van egy kis dolgunk. Hogy rendet teremtsünk.
Sújts le kezeddel, hogy hallják meg hangod. Ha létezel, hát irtsd ki azt, ki nem idevaló. Nem törődöm én már a halállal. Legyen meg, amit te akarsz, és nagy kanállal nyeljem amit adsz. Nem tudni, melletted az ördög meddig alhat.
Most lefekszem, hát mond meg, miként azt sokan megmondták, miként igazak álmait alusszák, hogy létezel. Én már nem hiszem, hogy valaki vakon is hiszi, hogy te vagy, de én bízom, és hitettem önmagam, jó sorunk lesz, ha meghalunk. Vigyázz arra, kit én mindig szerettem. Vigyázz arra is, akit most nem, és arra, akit legjobban. Vigyázz mindannyiunk álmára, és vidd a mennybe a lelkeket, akik azért halnak, hogy nekünk jobb legyen.
Hihetetlen szorítás
Te rólad zeng minden földi ének,
Érted írtak eszményi költészetet,
Érted festettek meg minden képet,
És érted imádkozott minden szent
Lélek.
Ha oltanám szavaim a benned rejlő fába,
Ha érthetném, miként lettél te a
Bocsánat, és érthetnélek téged,
Most nem túlzó, ékes szavakkal
Dicsőítenélek, hanem
Érthető, megfontolt magyarázatot
Tartanék feléd,
Miként szeretlek, s lelkem
Miként él azért,
Hogy te maradj meg neki.
Érted írtak eszményi költészetet,
Érted festettek meg minden képet,
És érted imádkozott minden szent
Lélek.
Ha oltanám szavaim a benned rejlő fába,
Ha érthetném, miként lettél te a
Bocsánat, és érthetnélek téged,
Most nem túlzó, ékes szavakkal
Dicsőítenélek, hanem
Érthető, megfontolt magyarázatot
Tartanék feléd,
Miként szeretlek, s lelkem
Miként él azért,
Hogy te maradj meg neki.
Hogy te vagy nekem
Hogy te vagy nekem,
Az jelenti a múltat,
Hogy te vagy nekem,
Az jelenti a jövőt.
Hogy én elmúltam,
Nem biztos, hogy
Vagyok
A múltnak részlete,
De hogy te vagy,
Az már a jelenem.
Szeretlek, miként
Tücsök szerethet Fecskét,
Miként férfi
Szeretett nőt ezen a földön,
Álmaim csak rólad szólnak,
S miként én szeretlek,
Úgy hiszem,
Hogy létezel jövőmben
Mindörökké,
Amíg a szél fúj,
És a nap körül kering
Minden, mi szép.
Az jelenti a múltat,
Hogy te vagy nekem,
Az jelenti a jövőt.
Hogy én elmúltam,
Nem biztos, hogy
Vagyok
A múltnak részlete,
De hogy te vagy,
Az már a jelenem.
Szeretlek, miként
Tücsök szerethet Fecskét,
Miként férfi
Szeretett nőt ezen a földön,
Álmaim csak rólad szólnak,
S miként én szeretlek,
Úgy hiszem,
Hogy létezel jövőmben
Mindörökké,
Amíg a szél fúj,
És a nap körül kering
Minden, mi szép.
Téged
Most rád gondolok,
Hihetetlen árnyak világában vagyok,
Empatikus lények szürke
Implantátumától
Félek,
Hogy végleg beléd költözzek.
Más ugyan nincs, mi visszatartson,
Szeretnélek ölelni, míg élek,
Átaludni veled az
Ezeregy éjszakát,
S mindig csókolni
Lelked.
Ha nem lennél,
Már aludnék holtak
Vigasztalan erdején,
S mindig a halál
Ütné meg fejem.
Kopogtatna ajtómon
Addig, míg végül
Vele nem megyek.
Most viszont te vagy,
Ki életként hív,
Elszenderít,
És meghajolok szíved előtt,
Mert költsön kérem őt,
Hogy azzal is
Szerethesselek.
Hihetetlen árnyak világában vagyok,
Empatikus lények szürke
Implantátumától
Félek,
Hogy végleg beléd költözzek.
Más ugyan nincs, mi visszatartson,
Szeretnélek ölelni, míg élek,
Átaludni veled az
Ezeregy éjszakát,
S mindig csókolni
Lelked.
Ha nem lennél,
Már aludnék holtak
Vigasztalan erdején,
S mindig a halál
Ütné meg fejem.
Kopogtatna ajtómon
Addig, míg végül
Vele nem megyek.
Most viszont te vagy,
Ki életként hív,
Elszenderít,
És meghajolok szíved előtt,
Mert költsön kérem őt,
Hogy azzal is
Szerethesselek.
2008. augusztus 25., hétfő
’Alvász-avar’
Ambiciózus gondolatok százai élvezik agyam kínzását. Elhidegült, mégis érzéki tagadásokkal nyugtatom magam. Elhinném, ha azt mondanám, minden rendben van? Talán. Ezt viszont senki sem remélheti tőlem. Elgondolkozva féktelen habzású mosószer láttán le lehet-e mosni a bűnöket, és isten megbocsátja-e vétkeink. Ha egyáltalán vétkezünk, és amit teszünk, nem csak egy elhidegült világ hátrahagyott maradéka, öröksége.
Elképzelem, miként agyam most apró darabokra tőr, és hideg ágyam megvetett paplanja hallucinogén szerként testemen átszökken. Képzelem enyhe képzetembe szőtt ágyak felkelésére a napot, hogy most sötét van, de nekem ebből semmit sem hagyott. Álmaim nincsenek, fáradtságaim az esti órákkal alább hagynak. Elalél valami test, de az elme nem hagyja őt pihenni. ’Kényszerszülött’ torz lelkem hiányában most egymagam vagyok. Nem ringat édes, drága kéz, nem dúdol érdes torok altató dalokat. Álmaimban soha nem voltam hős, de most még az is lehetnék, ha végre aludnék.
Parányi parázna testem most szívdobogást hallgat. Már-már nyugovóra térnék, mikor kitérít az isten a hitéből. Ha most tél lenne, azt mondanám esik a hó, ha nyár, azt, hogy süt a nap. De jelenleg este van, és sötét. Kutyák vonyítanak az éjjeli csönddel, s most egy traktor hangja ad szerenádot egy fának. Meghitt szerelmi pillanatok szövődnek szerte a világon.
Láncreakciós reakciók méla viharába bújtatott hatásos csend a lelkem. Bizarr komolyságot igényel a megfejtése, de a tréfa is kell, hogy megbirkózzon a benne rejlő istenséggel.
Koponyám hártyája feszül agyvelőm szürke területére, s kisagyam fojtogatja a nagyobbikat. Rövid emlék-relém kiégve áll a füves pusztaság ajtajában, s kérlel egy hatalmas istent, hogy hozza le nékem csillagait.
Remélem, most alszik a ház. Mert ha fent lenne, akkor a lenti mélység is kiürülne. Belátom, már nem látom, miként szólamok húznak enyhe csíkot az égre, de van bennem némi szomorúság is. Legyek én a tiszteletbeli szinkronhős, ha nem értem mit mond a táj, lefordítani nem tudom.
Aludni, de szívem nem remeg bele a fájdalom ihlette szavakba. Igen, fáj még az emlék, és írni róla már épp oly nehéz, mint hazudni egy eltúlzott regényben, hogy nem halt meg a főhős.
Elképzelem, miként agyam most apró darabokra tőr, és hideg ágyam megvetett paplanja hallucinogén szerként testemen átszökken. Képzelem enyhe képzetembe szőtt ágyak felkelésére a napot, hogy most sötét van, de nekem ebből semmit sem hagyott. Álmaim nincsenek, fáradtságaim az esti órákkal alább hagynak. Elalél valami test, de az elme nem hagyja őt pihenni. ’Kényszerszülött’ torz lelkem hiányában most egymagam vagyok. Nem ringat édes, drága kéz, nem dúdol érdes torok altató dalokat. Álmaimban soha nem voltam hős, de most még az is lehetnék, ha végre aludnék.
Parányi parázna testem most szívdobogást hallgat. Már-már nyugovóra térnék, mikor kitérít az isten a hitéből. Ha most tél lenne, azt mondanám esik a hó, ha nyár, azt, hogy süt a nap. De jelenleg este van, és sötét. Kutyák vonyítanak az éjjeli csönddel, s most egy traktor hangja ad szerenádot egy fának. Meghitt szerelmi pillanatok szövődnek szerte a világon.
Láncreakciós reakciók méla viharába bújtatott hatásos csend a lelkem. Bizarr komolyságot igényel a megfejtése, de a tréfa is kell, hogy megbirkózzon a benne rejlő istenséggel.
Koponyám hártyája feszül agyvelőm szürke területére, s kisagyam fojtogatja a nagyobbikat. Rövid emlék-relém kiégve áll a füves pusztaság ajtajában, s kérlel egy hatalmas istent, hogy hozza le nékem csillagait.
Remélem, most alszik a ház. Mert ha fent lenne, akkor a lenti mélység is kiürülne. Belátom, már nem látom, miként szólamok húznak enyhe csíkot az égre, de van bennem némi szomorúság is. Legyek én a tiszteletbeli szinkronhős, ha nem értem mit mond a táj, lefordítani nem tudom.
Aludni, de szívem nem remeg bele a fájdalom ihlette szavakba. Igen, fáj még az emlék, és írni róla már épp oly nehéz, mint hazudni egy eltúlzott regényben, hogy nem halt meg a főhős.
Pákáról
Eltérő gondolataim hányadában
Állok, mint magasröptű
Filozófia az ablakon
Kiugorva hiteti el valóságát.
Most a szerelem nyugtat,
Mint megvetett ágy, ábrándozom rólad.
Alszom benned, és érted kelek,
Mint valami hihetetlen,
Megértő,
Néha borús táj.
Szeretlek.
Elmondhatatlan féltekén
Agyamnak kósza ingoványok
Közepette megyek
El melletted,
Nézek mélyen képzeletemben
Létező szemedbe.
Árnyak fosztott mivoltját
A nap süti meg,
Elérzékenyülve sírok feletted,
Mondok imát érted, maradj velem,
Mellettem.
Most rádtaláltam.
Szívem enyhült sugarába
A nap sugarai sem bírnak
Beférkőzni.
Szeretlek.
Ezt megfogalmazni kényszeres
Kimenőm alkalmával sem tudom.
Mint árva értékek pavilonján
Fekszem kiterítve,
Te meglátsz,
S megveszel.
Álmodom rólad,
Mert álmodni mesébe
Illő dolgokat,
Mint itt az óperenciás Ober Ens
Tenger mellett
Salakkal teli szívemben
Adsz magad mellé helyet.
Állok, mint magasröptű
Filozófia az ablakon
Kiugorva hiteti el valóságát.
Most a szerelem nyugtat,
Mint megvetett ágy, ábrándozom rólad.
Alszom benned, és érted kelek,
Mint valami hihetetlen,
Megértő,
Néha borús táj.
Szeretlek.
Elmondhatatlan féltekén
Agyamnak kósza ingoványok
Közepette megyek
El melletted,
Nézek mélyen képzeletemben
Létező szemedbe.
Árnyak fosztott mivoltját
A nap süti meg,
Elérzékenyülve sírok feletted,
Mondok imát érted, maradj velem,
Mellettem.
Most rádtaláltam.
Szívem enyhült sugarába
A nap sugarai sem bírnak
Beférkőzni.
Szeretlek.
Ezt megfogalmazni kényszeres
Kimenőm alkalmával sem tudom.
Mint árva értékek pavilonján
Fekszem kiterítve,
Te meglátsz,
S megveszel.
Álmodom rólad,
Mert álmodni mesébe
Illő dolgokat,
Mint itt az óperenciás Ober Ens
Tenger mellett
Salakkal teli szívemben
Adsz magad mellé helyet.
2008. augusztus 24., vasárnap
Monológ
Írj, közben, miközben beszélek. Halljam hangod a tollon át a papírig. Legyen szavad mélyebb a hangnál, legyen benned akarat, és alázat.
Most ülök itt csendben, érzéseim kavarogva a fülemből kifelé a nagyvilágba. Hallom beszédem belsőm morajában, s hallom, miként ezt más meg se hallja. Hallom, miként lélegzik a tó, s miként mélyet szippant az oxigénből a levegő.
Vizet iszik egy kiszáradt tómeder a parton, a nyár forró napsugarai kiülnek a szélbe. Futkározni lenne most kedvem, dalolni, de nincs hozzá hangom, kiabálni valami esztétának, hogy írjon érdekesebbet, szebbet.
Elhalkult szavaim egyre erősebben gondolkoznak saját magukból kirakott mondataimon. Én nézek elvakult szemekkel, s közben Fecském látom, miközben halkan dudorászik egy elsajátított dallamot. Valami ebben megfogott, s költészetem hadihajójára vonszoltam énekét. Ne legyek egymagam.
Ébrenlétem furcsa álmodozásai a lottó ötösre terelnék a szót. Most pillanatokon belül elvesztek mindent, és már annyi mindent írtam, hogy önéleti regényem unalmas lenne, ha magamról szólna.
Ez a 'herripotterek' kora. Multinacionális emberevő gépek tömkelege nyitott ajtóval várja a betévedt idegeneket. Lelki zálogházak akrobatikus jellemeket árulnak a kirakatban, s mellé most ajándékba három, netán négy új hajfesték.
Hát ne félj. Annyi fajta vagy te is, amennyit nem félsz bevallani. Elment mellettem múltkoriban egy nő, És megemlítette, hogy az új nadrágja akciósan, leértékelve, kedvezménnyel került annyiba, mint az előtte elmenő, elegáns, kosztümös hölgy cipője. Nézte lenézően egy darabig. Gondoltam, miféle ábrándokat keltenek magukban a nők. Persze sajnos nem volt alkalmam megragadni a pillanatot, ezért továbbszállt valami ismeretlen 28-as villamoson. Érzéki csalódásaim citrompótlóként savanyítják napjaim.
Egyre jobban hiszem, nincs maradásom sehol, s nem tudom miben látni a léptéket. Hatalmas akarok lenni, hogy le tudjam nézni magam.
Elmebeteg vagyok. Elmém hiányában erőszakos a heg. Kattog az agyam, s fortélyokat eszelek ki, hogy megvicceljem a képzeletem. Önmagam ellenségeként barát is vagyok. Igen, befogadtam annakidején önmagam, mert más az utcára dobott. Hát most jól elvagyok idebent.
Erkölcstelenségem moralizálódik egy kapocs nélküli testben. Finoman fogalmazva egy hajtűkanyarba estem.
Tréfásan megemlíteném, nem vagyok vicces, s komolyságom már kinevet.
Bocsáss meg, ha közbevágtam. Nem akartam itt sokáig beszélni. Most hallgatlak, miként hallgathatok. Miként írok, miközben hallgatsz, s közben hallgatom, miként elméd belsejében hallgatok.
Eltúlzott könnyeim fáradhatatlanul csorognak át szemem sarkától egészen lelkem közepéig. Teérted áldozzák magukat állam pereméről, s vetik bele maguk ruhám szívó üregébe.
Most ülök itt csendben, érzéseim kavarogva a fülemből kifelé a nagyvilágba. Hallom beszédem belsőm morajában, s hallom, miként ezt más meg se hallja. Hallom, miként lélegzik a tó, s miként mélyet szippant az oxigénből a levegő.
Vizet iszik egy kiszáradt tómeder a parton, a nyár forró napsugarai kiülnek a szélbe. Futkározni lenne most kedvem, dalolni, de nincs hozzá hangom, kiabálni valami esztétának, hogy írjon érdekesebbet, szebbet.
Elhalkult szavaim egyre erősebben gondolkoznak saját magukból kirakott mondataimon. Én nézek elvakult szemekkel, s közben Fecském látom, miközben halkan dudorászik egy elsajátított dallamot. Valami ebben megfogott, s költészetem hadihajójára vonszoltam énekét. Ne legyek egymagam.
Ébrenlétem furcsa álmodozásai a lottó ötösre terelnék a szót. Most pillanatokon belül elvesztek mindent, és már annyi mindent írtam, hogy önéleti regényem unalmas lenne, ha magamról szólna.
Ez a 'herripotterek' kora. Multinacionális emberevő gépek tömkelege nyitott ajtóval várja a betévedt idegeneket. Lelki zálogházak akrobatikus jellemeket árulnak a kirakatban, s mellé most ajándékba három, netán négy új hajfesték.
Hát ne félj. Annyi fajta vagy te is, amennyit nem félsz bevallani. Elment mellettem múltkoriban egy nő, És megemlítette, hogy az új nadrágja akciósan, leértékelve, kedvezménnyel került annyiba, mint az előtte elmenő, elegáns, kosztümös hölgy cipője. Nézte lenézően egy darabig. Gondoltam, miféle ábrándokat keltenek magukban a nők. Persze sajnos nem volt alkalmam megragadni a pillanatot, ezért továbbszállt valami ismeretlen 28-as villamoson. Érzéki csalódásaim citrompótlóként savanyítják napjaim.
Egyre jobban hiszem, nincs maradásom sehol, s nem tudom miben látni a léptéket. Hatalmas akarok lenni, hogy le tudjam nézni magam.
Elmebeteg vagyok. Elmém hiányában erőszakos a heg. Kattog az agyam, s fortélyokat eszelek ki, hogy megvicceljem a képzeletem. Önmagam ellenségeként barát is vagyok. Igen, befogadtam annakidején önmagam, mert más az utcára dobott. Hát most jól elvagyok idebent.
Erkölcstelenségem moralizálódik egy kapocs nélküli testben. Finoman fogalmazva egy hajtűkanyarba estem.
Tréfásan megemlíteném, nem vagyok vicces, s komolyságom már kinevet.
Bocsáss meg, ha közbevágtam. Nem akartam itt sokáig beszélni. Most hallgatlak, miként hallgathatok. Miként írok, miközben hallgatsz, s közben hallgatom, miként elméd belsejében hallgatok.
Eltúlzott könnyeim fáradhatatlanul csorognak át szemem sarkától egészen lelkem közepéig. Teérted áldozzák magukat állam pereméről, s vetik bele maguk ruhám szívó üregébe.
2008. augusztus 21., csütörtök
Rágyújtok
Rágyújtok,
Cigarettám zabálja
A levegőt.
Le kellene tennem örökre,
De nem megy.
Mintha a pillanatot ragadná
Ki, és adná vissza nekem.
Vagy netán tuborg édes
Sörízére akarnám szívni.
A bor nem alkot bennem,
Inkább csak szól hozzám.
Mellé komor érzések
Mély értelme hagyja el
A szám. Mintha tudnám,
Mit mondok.
Mintha okosabb lennék ezernyi
Jogásznál.
Hát persze.
Mit tudnak ők az életről.
Csak ültek egy padban,
S tanárra meredtek.
De egyenként biztosan
Mindegyik sokat ér,
De együtt nem mások,
Mint hazug emberek
Másokért.
Értem is.
A cigaretta viszont csak ég,
Csak halmaza változik,
S lesz enyém.
A semmi. Vagy netán tényleg
Szorgosabb a tüdő
Szűkülete után.
Talán azért zilál.
Megfagyott bennem a füst.
Kátrány, és feketeség
Eszi most testem.
Én mégis
Elteszem.
Bor, és cigaretta kavalkádja,
S ha már nem kell a bor,
Sört iszom.
Abból is csak egy kortyot.
Nem kell a földi halandó
Ének, most hallgatok
Egy felettébb merész zenésznek
Kijelentett hangot.
Fecskémet hívom,
Mindjárt,
Csak előtte
Még meggyújtom
Cigarettám.
Cigarettám zabálja
A levegőt.
Le kellene tennem örökre,
De nem megy.
Mintha a pillanatot ragadná
Ki, és adná vissza nekem.
Vagy netán tuborg édes
Sörízére akarnám szívni.
A bor nem alkot bennem,
Inkább csak szól hozzám.
Mellé komor érzések
Mély értelme hagyja el
A szám. Mintha tudnám,
Mit mondok.
Mintha okosabb lennék ezernyi
Jogásznál.
Hát persze.
Mit tudnak ők az életről.
Csak ültek egy padban,
S tanárra meredtek.
De egyenként biztosan
Mindegyik sokat ér,
De együtt nem mások,
Mint hazug emberek
Másokért.
Értem is.
A cigaretta viszont csak ég,
Csak halmaza változik,
S lesz enyém.
A semmi. Vagy netán tényleg
Szorgosabb a tüdő
Szűkülete után.
Talán azért zilál.
Megfagyott bennem a füst.
Kátrány, és feketeség
Eszi most testem.
Én mégis
Elteszem.
Bor, és cigaretta kavalkádja,
S ha már nem kell a bor,
Sört iszom.
Abból is csak egy kortyot.
Nem kell a földi halandó
Ének, most hallgatok
Egy felettébb merész zenésznek
Kijelentett hangot.
Fecskémet hívom,
Mindjárt,
Csak előtte
Még meggyújtom
Cigarettám.
Fecske, mond
Mi bánt? Mi zavarja lelked?
Nyugodni jöttem hozzád,
Hogy megnyugodj velem.
Mond, mi az, mit nem tudsz
Kimondani, mi az, mitől
Fél remegve valód,
Mi az, mi e földi életre
Nem való.
Mond, mi az, mit elmondanál
Még? Mond, ne félj,
Mondom én is, hogy
Hallja meg a világ.
Áruló lelkem teérted
A hűség zálogát
Húzta fel,
S most biccent fejem,
Hogy létezel.
Elhiszem, s tudom,
Mi fáj, az a múlt,
S mit kitörölni nem lehet,
De egyszer majd kifakul.
A rosszakból jó lesz,
Mint írtad is kedves,
A végén minden
Rendben, s csendesen fog
Ülni, és nézni,
Miként hajol fa a dunának
Partjára,
Úgy hajolok én is majd
Kezednek fátylába.
Majd nézem két szemed,
Mint senki más nem nézte,
S őrzöm tekinteted,
Hogy soha ne feledjem.
Álmaim lomha dolgaiba
Csak téged engedlek,
Senki nem tudhatja,
Mi volt,
S mi az, mi elenged tavaszi
Zápor hideg cseppjeire,
Az volt nekem a múlt,
S minden tévedését
Hamis pohárként
Üríti ki isten.
Most lelkem fáradt,
Megnyugvásra vár,
Most hallom hangod,
Miként szól,
Miként létezel apró
Faágak alatt,
S miként te sütsz a
Napról, mert ki vagy,
Ki vagy nekem,
El nem mondható,
Kinek mosolya a halandó
Emberi felfogás
Csodája.
Örülök, hogy te vagy
Nyári záporom,
Te vagy a vihart csendesítő
Szél, s te vagy,
Kitől szívem semmit
Sem remél,
Mert tudom,
Érzem, mindig
Mellettem vagy.
De tudd, nem adok semmit,
Mit nem kérnél tőlem,
Azt adom, ki vagyok,
S megváltozni
A maradandó kék
Ég alatt nem fogok,
Mert személyiségem
Enyhe zavarában
Már teljesen te vagyok.
Nyugodni jöttem hozzád,
Hogy megnyugodj velem.
Mond, mi az, mit nem tudsz
Kimondani, mi az, mitől
Fél remegve valód,
Mi az, mi e földi életre
Nem való.
Mond, mi az, mit elmondanál
Még? Mond, ne félj,
Mondom én is, hogy
Hallja meg a világ.
Áruló lelkem teérted
A hűség zálogát
Húzta fel,
S most biccent fejem,
Hogy létezel.
Elhiszem, s tudom,
Mi fáj, az a múlt,
S mit kitörölni nem lehet,
De egyszer majd kifakul.
A rosszakból jó lesz,
Mint írtad is kedves,
A végén minden
Rendben, s csendesen fog
Ülni, és nézni,
Miként hajol fa a dunának
Partjára,
Úgy hajolok én is majd
Kezednek fátylába.
Majd nézem két szemed,
Mint senki más nem nézte,
S őrzöm tekinteted,
Hogy soha ne feledjem.
Álmaim lomha dolgaiba
Csak téged engedlek,
Senki nem tudhatja,
Mi volt,
S mi az, mi elenged tavaszi
Zápor hideg cseppjeire,
Az volt nekem a múlt,
S minden tévedését
Hamis pohárként
Üríti ki isten.
Most lelkem fáradt,
Megnyugvásra vár,
Most hallom hangod,
Miként szól,
Miként létezel apró
Faágak alatt,
S miként te sütsz a
Napról, mert ki vagy,
Ki vagy nekem,
El nem mondható,
Kinek mosolya a halandó
Emberi felfogás
Csodája.
Örülök, hogy te vagy
Nyári záporom,
Te vagy a vihart csendesítő
Szél, s te vagy,
Kitől szívem semmit
Sem remél,
Mert tudom,
Érzem, mindig
Mellettem vagy.
De tudd, nem adok semmit,
Mit nem kérnél tőlem,
Azt adom, ki vagyok,
S megváltozni
A maradandó kék
Ég alatt nem fogok,
Mert személyiségem
Enyhe zavarában
Már teljesen te vagyok.
Hajnali képek
Hajnali háromkor
Kipattantak szemeim.
Felkeltem,
És roskatag testemre
Néztem.
Kikészültem.
Aludni akartam vissza
A megnyugvás perceibe,
Mikor is agyam kikapcsol,
És nem törődök semmivel.
Nem bírtam. Képek jöttek
Valami érdektelen helyről.
Nem emlék, s nem is a jövő.
Egy szobában voltam,
Nem is mozdultam.
Mintha ténylegesen
Azon a helyen lettem
Volna.
Összevisszaság.
Valami badarság lehetett.
Nem voltam még
Ezen a helyen.
Lehet, álmodban voltam
Ébren.
Egy ágyon zoknik heverésztek,
Nem volt rendje, de mégis
Minden a helyén volt.
Aztán egy ablakból tekintettem ki,
Egy sárga boltozatra néztem,
Téglás félkörívet
Írtak a képre.
Lenéztem,
Úgy négy emeletnyit,
Egy utca sora zárta a képet.
Majd megint vissza az egész
Elejéhez, és így tovább.
Nem tudom felejteni.
Az 'elesdé' sem adott
Soha ilyen pontos képet,
Sem másmilyen szerek nem
Hoztak hatásos vizualitást.
A boltozat. Az a sárgára festett
Ház, soha nem láttam,
De ismertem hiányát.
Ezután valami más jött.
A sötétben egy elemlámpa,
És egy lány ment elől.
Valami virtuális álom.
Ezután sötét lett minden.
Majd egy alakot véltem látni
Egy pixeles játékban.
Érdekes, gondoltam, ilyet se láttam.
Nem aludtam, csak szememet
Becsukva figyeltem a képekre.
A kis ugrálós játék mechanikája
Úgy ahogy megmaradt,
De az alak formája testvéremre utalt.
Hangok nem voltak,
Éber képek lettek a fejemben.
Hosszadalmas idő telt el,
S úgy két óra múlva már
Ki kellett kelnem.
Kipattantak szemeim.
Felkeltem,
És roskatag testemre
Néztem.
Kikészültem.
Aludni akartam vissza
A megnyugvás perceibe,
Mikor is agyam kikapcsol,
És nem törődök semmivel.
Nem bírtam. Képek jöttek
Valami érdektelen helyről.
Nem emlék, s nem is a jövő.
Egy szobában voltam,
Nem is mozdultam.
Mintha ténylegesen
Azon a helyen lettem
Volna.
Összevisszaság.
Valami badarság lehetett.
Nem voltam még
Ezen a helyen.
Lehet, álmodban voltam
Ébren.
Egy ágyon zoknik heverésztek,
Nem volt rendje, de mégis
Minden a helyén volt.
Aztán egy ablakból tekintettem ki,
Egy sárga boltozatra néztem,
Téglás félkörívet
Írtak a képre.
Lenéztem,
Úgy négy emeletnyit,
Egy utca sora zárta a képet.
Majd megint vissza az egész
Elejéhez, és így tovább.
Nem tudom felejteni.
Az 'elesdé' sem adott
Soha ilyen pontos képet,
Sem másmilyen szerek nem
Hoztak hatásos vizualitást.
A boltozat. Az a sárgára festett
Ház, soha nem láttam,
De ismertem hiányát.
Ezután valami más jött.
A sötétben egy elemlámpa,
És egy lány ment elől.
Valami virtuális álom.
Ezután sötét lett minden.
Majd egy alakot véltem látni
Egy pixeles játékban.
Érdekes, gondoltam, ilyet se láttam.
Nem aludtam, csak szememet
Becsukva figyeltem a képekre.
A kis ugrálós játék mechanikája
Úgy ahogy megmaradt,
De az alak formája testvéremre utalt.
Hangok nem voltak,
Éber képek lettek a fejemben.
Hosszadalmas idő telt el,
S úgy két óra múlva már
Ki kellett kelnem.
Szerelmi vallomás
Te vagy lélegzetem,
Minden szavam
A Tiéd.
Kifejezni nem lehet
Szerelmem, hogy
Érted égek én,
Hogy nap mint
Nap csak azért
Kelek,
Hogy veled
Legyek.
Álmodni rólad,
Mint akáclevél
Hull a fáról,
Oly csodás,
De veled lenni
Mint megannyi
Isteni teremtés,
Élni és szeretni
Téged,
Ezenkívül semmi más
Nem éltet.
Minden szavam
A Tiéd.
Kifejezni nem lehet
Szerelmem, hogy
Érted égek én,
Hogy nap mint
Nap csak azért
Kelek,
Hogy veled
Legyek.
Álmodni rólad,
Mint akáclevél
Hull a fáról,
Oly csodás,
De veled lenni
Mint megannyi
Isteni teremtés,
Élni és szeretni
Téged,
Ezenkívül semmi más
Nem éltet.
Hazafelé
Képzelem,
Most szótlanul
Mosolyogsz
A vonat ablakán
Ki a sötétbe.
Tekinteted
Megrázza a
Tájat,
És sok ember
Most azért
Fáradt,
Hogy te
Hazajuss.
De ne törődj
Most velük,
Helyetted
Én köszönöm,
Hogy visznek,
És vigyáznak
Rád.
Most szótlanul
Mosolyogsz
A vonat ablakán
Ki a sötétbe.
Tekinteted
Megrázza a
Tájat,
És sok ember
Most azért
Fáradt,
Hogy te
Hazajuss.
De ne törődj
Most velük,
Helyetted
Én köszönöm,
Hogy visznek,
És vigyáznak
Rád.
A test
A test egyfajta
Lélekkabát,
Egy húsos
Magzatvíz.
Egy hordó
A bornak,
Vagy héja a
Fának.
A test egyfajta
Borospince,
Ha megiszod
Belsejét,
Üressége
Megsorvasztja
Önmagát.
Lélekkabát,
Egy húsos
Magzatvíz.
Egy hordó
A bornak,
Vagy héja a
Fának.
A test egyfajta
Borospince,
Ha megiszod
Belsejét,
Üressége
Megsorvasztja
Önmagát.
Demagógia
Mondod, hogy mit
Tegyek,
S én mondom,
Hogy igenis,
Elkezdem,
Aztán
Mondom neki,
Hogy ezt kellene
Elkészíteni,
Ő pedig már megy
Is, hogy majd
Ő megmondja
Annak,
Aki majd
Neked,
S te vissza
Hozzám.
Tegyek,
S én mondom,
Hogy igenis,
Elkezdem,
Aztán
Mondom neki,
Hogy ezt kellene
Elkészíteni,
Ő pedig már megy
Is, hogy majd
Ő megmondja
Annak,
Aki majd
Neked,
S te vissza
Hozzám.
Önmagammal
Most a hitbe
Burkolom agyam,
Nem vágyom
Senki szavára.
Most önmagammal
Kell megtalálni
A hangot.
Burkolom agyam,
Nem vágyom
Senki szavára.
Most önmagammal
Kell megtalálni
A hangot.
Üzenet az istennek
Elmosódott arcod
Lelkem tengerén
Hihetetlen
Bizalmasságban
Ébredezik.
Tűnődök magas
Épületek
Aljáról,
Felugorjak-e.
De tériszonyom
Nem enged
Közelebb,
S ha van is
Nagy isten
Elhatárolódva
Odafönn,
Akkor mond
Meg neki,
Köszönök mindent,
De még
Nem
Bocsájtok.
Lelkem tengerén
Hihetetlen
Bizalmasságban
Ébredezik.
Tűnődök magas
Épületek
Aljáról,
Felugorjak-e.
De tériszonyom
Nem enged
Közelebb,
S ha van is
Nagy isten
Elhatárolódva
Odafönn,
Akkor mond
Meg neki,
Köszönök mindent,
De még
Nem
Bocsájtok.
Káromkodás
A borzalmas,
A magasságos,
A hihetetlen,
Gondoskodó,
Jóérzelmű,
Büntető,
Megbocsájtó
Jó, édes
Istened
Áldjon
Meg két
Kezével,
S adjon erőt,
Amíg
Én vissza nem
Térek.
A magasságos,
A hihetetlen,
Gondoskodó,
Jóérzelmű,
Büntető,
Megbocsájtó
Jó, édes
Istened
Áldjon
Meg két
Kezével,
S adjon erőt,
Amíg
Én vissza nem
Térek.
Párbeszéd
Általános alázattal kérdezem
Az istent,
Hagyott-e valakit
Nekem.
S mikor rád tekintek,
Tudom,
Te vagy,
Kit isten
Válaszul adott.
Az istent,
Hagyott-e valakit
Nekem.
S mikor rád tekintek,
Tudom,
Te vagy,
Kit isten
Válaszul adott.
Türelem
Anyám, adtál enni,
Apám, dolgoztál rám,
Most kicsit
Lelkem megbénult,
De lesz tovább.
Anyám, várj,
Majd megjavítom
Szívem,
Apám, ha lesz
Értelme,
Kicserélek mindent,
Mi földi,
És bajos.
Apám, dolgoztál rám,
Most kicsit
Lelkem megbénult,
De lesz tovább.
Anyám, várj,
Majd megjavítom
Szívem,
Apám, ha lesz
Értelme,
Kicserélek mindent,
Mi földi,
És bajos.
Elférsz
Elférsz-e odabenn?
Elférsz-e, hiszen
Lelked hatalmas,
Kell-e még hely,
Hogy bent csak te
Maradhass?
Semmit nem tudok kidobálni,
De Te úgyis válogatsz
"kell" és
"nincs rá szükségem"
Emlékeimben.
Elférsz-e, hiszen
Lelked hatalmas,
Kell-e még hely,
Hogy bent csak te
Maradhass?
Semmit nem tudok kidobálni,
De Te úgyis válogatsz
"kell" és
"nincs rá szükségem"
Emlékeimben.
Nem írok soha többé
Nem írok soha
Többé verset,
Inkább fizetek
Érte egy
Jöttmentnek.
Nem írok soha
Többé prózát,
Az én lelkemet
Ne aprózzák
El.
Nem írok soha
Többé regényt, se lírát,
Se balladába
Bújtatott
Érzelmi vívódást.
Inkább
Megveszek egy
Babits kötetet,
S kiadom azt
A saját nevemmel.
Többé verset,
Inkább fizetek
Érte egy
Jöttmentnek.
Nem írok soha
Többé prózát,
Az én lelkemet
Ne aprózzák
El.
Nem írok soha
Többé regényt, se lírát,
Se balladába
Bújtatott
Érzelmi vívódást.
Inkább
Megveszek egy
Babits kötetet,
S kiadom azt
A saját nevemmel.
Féltékenységi roham
Féltékeny vagyok
A fákra, a vízre,
A kezedben elhelyezkedő
Kólásüvegre.
Féltékeny a 'volt'-ra,
A 'nincs'-re,
De ha féltékeny lennék
Egy hangyára,
Az lenne az
Igazán vége.
A fákra, a vízre,
A kezedben elhelyezkedő
Kólásüvegre.
Féltékeny a 'volt'-ra,
A 'nincs'-re,
De ha féltékeny lennék
Egy hangyára,
Az lenne az
Igazán vége.
Zártosztály
Átkarol kezed,
Szemeidben akarok
Aludni.
Álmodni végleg
Zárt osztályon veled.
Nem az én bűnöm,
Hogy megszerettelek,
Ezáltal megbolondult
Kicsinyes agyam,
Hogy őrült lettem,
Nem az én hibám,
Hogy megszerettelek,
Az annál inkább.
Szemeidben akarok
Aludni.
Álmodni végleg
Zárt osztályon veled.
Nem az én bűnöm,
Hogy megszerettelek,
Ezáltal megbolondult
Kicsinyes agyam,
Hogy őrült lettem,
Nem az én hibám,
Hogy megszerettelek,
Az annál inkább.
Megvegyelek
Hitelt, kölcsönt,
Házra terhelt zálogot
Veszek fel,
Csakhogy
Istentől
Megvehesselek.
Eladom minden
Földi javam,
Eladom kölcsönöm,
S minden ingóságom,
Majd isten
Elé állok.
Ez nem csak egy
Olyan isten,
Ez a nagybetűs,
Megkérdezem,
Mit kér érted,
Ha pedig nem ad,
Hát elrabollak
Tőle.
Ő felel is nyomban,
Nem érti,
Mit kérek,
Eddig már mindent
Megtett, mi
Kitellett tőle,
De úgy érzi,
Az első pillanattól
Enyém lettél.
Házra terhelt zálogot
Veszek fel,
Csakhogy
Istentől
Megvehesselek.
Eladom minden
Földi javam,
Eladom kölcsönöm,
S minden ingóságom,
Majd isten
Elé állok.
Ez nem csak egy
Olyan isten,
Ez a nagybetűs,
Megkérdezem,
Mit kér érted,
Ha pedig nem ad,
Hát elrabollak
Tőle.
Ő felel is nyomban,
Nem érti,
Mit kérek,
Eddig már mindent
Megtett, mi
Kitellett tőle,
De úgy érzi,
Az első pillanattól
Enyém lettél.
Fecskémmel repülni
Már hideg van,
Legalábbis hűvös,
Iszom egy kiszáradt
Pohárból.
Mikor ezt egy
Fecske észleli,
Megtölti
Saját magából.
Visszahulltam
Alkonyba préselt
Hangulatomba,
Nem látom,
Miként a nap
Felkel,
Nem látok már
Semmit,
Mert semmi sem
Érdekel.
Fecském felszáll,
Visz magával
A föld kerekén,
És már mosolygok
Vele,
Mert az is érdekel,
Mi eddig elvesztette
Értelmét.
Legalábbis hűvös,
Iszom egy kiszáradt
Pohárból.
Mikor ezt egy
Fecske észleli,
Megtölti
Saját magából.
Visszahulltam
Alkonyba préselt
Hangulatomba,
Nem látom,
Miként a nap
Felkel,
Nem látok már
Semmit,
Mert semmi sem
Érdekel.
Fecském felszáll,
Visz magával
A föld kerekén,
És már mosolygok
Vele,
Mert az is érdekel,
Mi eddig elvesztette
Értelmét.
Bizonyosság
Hangulati bizonyságok sora
Tépi fürtjeim,
Gondomban keresem a hibát,
De már látom is,
Miként dob át
A kerítésen egy hatalmas,
Érintőleges kéz.
Nagyot puffanok a másik oldal
Hideg betonján.
Már várom, valaki
Szóljon hozzám,
De ekkor szótlanul odalép
Egy fecske,
Kezét nyújtja,
Míg a többiek elmennek.
Ott marad velem
Valami különös ciripelés
Közepette,
Látványától pedig
Elmosódik a világ.
Kezemet fogja,
El nem engedném.
Ha menni akar,
Hát engedem röptét,
De csak úgy,
Hogy ne tévesszem,
Hogy láthassam,
Miként tárja szárnyait
Az égre,
Miként néz le rám,
S úgy vigyázz,
Nehogy még egyszer
Elessek.
Tépi fürtjeim,
Gondomban keresem a hibát,
De már látom is,
Miként dob át
A kerítésen egy hatalmas,
Érintőleges kéz.
Nagyot puffanok a másik oldal
Hideg betonján.
Már várom, valaki
Szóljon hozzám,
De ekkor szótlanul odalép
Egy fecske,
Kezét nyújtja,
Míg a többiek elmennek.
Ott marad velem
Valami különös ciripelés
Közepette,
Látványától pedig
Elmosódik a világ.
Kezemet fogja,
El nem engedném.
Ha menni akar,
Hát engedem röptét,
De csak úgy,
Hogy ne tévesszem,
Hogy láthassam,
Miként tárja szárnyait
Az égre,
Miként néz le rám,
S úgy vigyázz,
Nehogy még egyszer
Elessek.
2008. augusztus 19., kedd
A halál
Folytonos következményei
Cselekvéseinknek
A halál.
Se oka, se magyarázata,
De közöttünk mindig
Ott rohangál.
Cselekvéseinknek
A halál.
Se oka, se magyarázata,
De közöttünk mindig
Ott rohangál.
Elölről
Most mindent
Elölről szeretnék
Kezdeni.
Ha lehetne
Téged az élet
Kezdetétől ismerni,
Végigmennék
Veled
Karöltve az úton,
Az egész
Huszonegyedik
Századon.
Elölről szeretnék
Kezdeni.
Ha lehetne
Téged az élet
Kezdetétől ismerni,
Végigmennék
Veled
Karöltve az úton,
Az egész
Huszonegyedik
Századon.
Magány
A reggel
Ébresztő napsugarai
Kezükben hozzák
Szavaid,
Együtt reményt
Alkotva
Lelkemet felébresztik.
Hogy gondolok-e
Rád? Az nem kérdés,
Elment a magány
Egy nem létező
Szigetre,
S most ott
Borba folytja
Bánatát.
Ébresztő napsugarai
Kezükben hozzák
Szavaid,
Együtt reményt
Alkotva
Lelkemet felébresztik.
Hogy gondolok-e
Rád? Az nem kérdés,
Elment a magány
Egy nem létező
Szigetre,
S most ott
Borba folytja
Bánatát.
Táplál
Elhidegült valóság
Csókja a vállon,
Felaprít az idegen
Jellem,
Apró tűzifát vág
Belőlem az isten,
S azt dobálja
Lelked tüzére.
Táplál téged,
Ne aludj ki,
S már a valóság
Is forró csókkal ég,
Az idegen kifejezés
Idegen tőlem,
Mert isten
Bemutatott,
Azóta nem
Felejtlek.
Csókja a vállon,
Felaprít az idegen
Jellem,
Apró tűzifát vág
Belőlem az isten,
S azt dobálja
Lelked tüzére.
Táplál téged,
Ne aludj ki,
S már a valóság
Is forró csókkal ég,
Az idegen kifejezés
Idegen tőlem,
Mert isten
Bemutatott,
Azóta nem
Felejtlek.
Variációk
Elkezdődött a befejezés,
Hogy kezdje a véget
A végzet.
Befejeződik az eleje,
Hogy a végére hagyja
A kezdetet.
S most a kezdet szidja
A végzetet, hogy
Elölről nem látni a
Végét, s hogy
A közepe már
Bele sem fér.
Hogy kezdje a véget
A végzet.
Befejeződik az eleje,
Hogy a végére hagyja
A kezdetet.
S most a kezdet szidja
A végzetet, hogy
Elölről nem látni a
Végét, s hogy
A közepe már
Bele sem fér.
Nemet bólogatsz
Nézel tereket alázó
Tekintettel,
Fecském,
Én nem hittelek.
Nézel rám, nem
Hiszed létezésem,
Nézel nemet bólogató
Tekintettel.
Nemet bólogatsz,
Igenre felelsz
Nemmel,
Mert hogy enyém vagy,
Az a leghihetetlenebb.
Tekintettel,
Fecském,
Én nem hittelek.
Nézel rám, nem
Hiszed létezésem,
Nézel nemet bólogató
Tekintettel.
Nemet bólogatsz,
Igenre felelsz
Nemmel,
Mert hogy enyém vagy,
Az a leghihetetlenebb.
Előbbre jársz
Mire felébredek,
Te már szóltál,
Mire kérdezhetnék,
Már rég válaszoltál.
Ha rád nézek,
Te már nézel rég,
Eltekintesz,
Ha eltekintenék.
Alszol,
Mikor már aludnék,
Álmodsz,
De álmod az
Enyém is,
De mire megálmodom,
Nálad már létezik.
Te már szóltál,
Mire kérdezhetnék,
Már rég válaszoltál.
Ha rád nézek,
Te már nézel rég,
Eltekintesz,
Ha eltekintenék.
Alszol,
Mikor már aludnék,
Álmodsz,
De álmod az
Enyém is,
De mire megálmodom,
Nálad már létezik.
Különbség
Nem tudok szólni
Senki nevében,
Nem tudok beszélni,
Mi lehetne jó.
Jót cselekszel,
Ha azt hiszed
Jót teszel,
De büntethetnek-e
Azért, ha szerintük
A törvénynek vétettél?
Nem értem ezt
A törvény-hidratált
Világot,
Bezárva élek,
Nem leszek soha
Szabad rabszolga,
Nem leszek az,
Ki amúgy lehetnék.
Megyek az út közepén,
Kezemben fegyverek,
Lövök egy idegenre,
Az ő hazájában,
De szerintük
Aranyosan szép,
És jó vagyok.
Senki nevében,
Nem tudok beszélni,
Mi lehetne jó.
Jót cselekszel,
Ha azt hiszed
Jót teszel,
De büntethetnek-e
Azért, ha szerintük
A törvénynek vétettél?
Nem értem ezt
A törvény-hidratált
Világot,
Bezárva élek,
Nem leszek soha
Szabad rabszolga,
Nem leszek az,
Ki amúgy lehetnék.
Megyek az út közepén,
Kezemben fegyverek,
Lövök egy idegenre,
Az ő hazájában,
De szerintük
Aranyosan szép,
És jó vagyok.
Gomb
Akarat, elmélkedés,
Mivoltja, és nemléte,
Akarat, öntudat,
Szép, és unalmas,
Szavak hiánya,
Nem lehet semmi,
Ami pótolná a gombot,
A gomb leszakadt,
De felvarrni a földön
Senki nem tudja.
Mivoltja, és nemléte,
Akarat, öntudat,
Szép, és unalmas,
Szavak hiánya,
Nem lehet semmi,
Ami pótolná a gombot,
A gomb leszakadt,
De felvarrni a földön
Senki nem tudja.
2008. augusztus 18., hétfő
Lassú tánc
Elmélyült csendben
Gondolkozó jóslataim
Erős megfogalmazásra
Vannak kényszerítve,
Nem látom mi lesz,
S miként lehetne szép,
De ami igaz,
Az mind értelmet ad
Annak, miszerint
Kényszerképzeteim
Lassú táncba kezdenek
Az élettel.
S táncolsz Te is mellettem,
Lépteim követik lábad,
S követsz Te is,
Lépsz vagy hármat,
Mikor minden
Kezdődik majd elölről,
Vagy netán már
Gyorsabb a tánc,
S irama rémisztőn
Csodás.
Gondolkozó jóslataim
Erős megfogalmazásra
Vannak kényszerítve,
Nem látom mi lesz,
S miként lehetne szép,
De ami igaz,
Az mind értelmet ad
Annak, miszerint
Kényszerképzeteim
Lassú táncba kezdenek
Az élettel.
S táncolsz Te is mellettem,
Lépteim követik lábad,
S követsz Te is,
Lépsz vagy hármat,
Mikor minden
Kezdődik majd elölről,
Vagy netán már
Gyorsabb a tánc,
S irama rémisztőn
Csodás.
Válasz
Kergetem az ég
Elhagyott angyalait,
S már nem fáj annyira,
Ha isten mellettem ül.
Rágondolni szomjúság,
S téves gondolatok
Elharapott csillagán
Érzem magam,
Ha egymagamban ülök.
Éreztem hitet,
S lassan megőszülök,
Már nem kell sok,
S kihullik hajam,
Megöregedek,
De nem magam vagyok
Már,
S a kor elmúlt
Rabjaiként
Mi leszünk csak,
Kik együtt vagyunk
Egyedül.
Velünk ülsz
Némán, csendben,
Isten,
Nézed,
Miként az idő megesz
Minket.
Elhagyott angyalait,
S már nem fáj annyira,
Ha isten mellettem ül.
Rágondolni szomjúság,
S téves gondolatok
Elharapott csillagán
Érzem magam,
Ha egymagamban ülök.
Éreztem hitet,
S lassan megőszülök,
Már nem kell sok,
S kihullik hajam,
Megöregedek,
De nem magam vagyok
Már,
S a kor elmúlt
Rabjaiként
Mi leszünk csak,
Kik együtt vagyunk
Egyedül.
Velünk ülsz
Némán, csendben,
Isten,
Nézed,
Miként az idő megesz
Minket.
Érintés
Gondba csavart belsőm
Fárasztó magvai
Halvány remegésként
Bocsájtják ki
Magukból fájdalmuk,
Sietős a dolguk,
Sokáig nem maradhatnak,
Mert érintésed
Formál át
Teret, és időt megmozgató
Hatalmas fenyővé.
Fárasztó magvai
Halvány remegésként
Bocsájtják ki
Magukból fájdalmuk,
Sietős a dolguk,
Sokáig nem maradhatnak,
Mert érintésed
Formál át
Teret, és időt megmozgató
Hatalmas fenyővé.
2008. augusztus 17., vasárnap
Én lennék az egyetlen
És most én teszem le
Előbb a telefont,
Hogy lásd, nem vagyok
Lassú.
S most én mondom előbb,
Hogy szeretlek,
Csakhogy ne feledkezz meg
Róla.
Most én kérlek, mond
Hangosan, miként te is
Mondod, mint lelked
Parányi helyéről
Felszabaduló hatalmas
Szeretete miként
Tölt el engem újra,
S miként érzem magam
Úgy, mintha
Én lennék az egyetlen,
Akit valaha is szerettek.
Előbb a telefont,
Hogy lásd, nem vagyok
Lassú.
S most én mondom előbb,
Hogy szeretlek,
Csakhogy ne feledkezz meg
Róla.
Most én kérlek, mond
Hangosan, miként te is
Mondod, mint lelked
Parányi helyéről
Felszabaduló hatalmas
Szeretete miként
Tölt el engem újra,
S miként érzem magam
Úgy, mintha
Én lennék az egyetlen,
Akit valaha is szerettek.
Utolsó ítélet
Ha fáznék, betakarnál,
Ha börtönben ébrednék,
Bennem akkor is őt látnád,
Ha szomjaznék,
Vizet adnál,
S ha éheznék, ennem,
Ha ruhátlan lennék,
Adnál rám valamit,
Ha pedig beteg,
Ápolnál, míg
Meg nem gyógyulok.
S most itt állok előtted
Étlen, szomjan,
Börtönből szabadultan,
Állok előtted felöltözve,
Egészségtől duzzadón,
S már nem is fázom,
Mert betakartál.
Ha börtönben ébrednék,
Bennem akkor is őt látnád,
Ha szomjaznék,
Vizet adnál,
S ha éheznék, ennem,
Ha ruhátlan lennék,
Adnál rám valamit,
Ha pedig beteg,
Ápolnál, míg
Meg nem gyógyulok.
S most itt állok előtted
Étlen, szomjan,
Börtönből szabadultan,
Állok előtted felöltözve,
Egészségtől duzzadón,
S már nem is fázom,
Mert betakartál.
Lemerítem magam
Értem, hogy lesz még,
S tudom, hogy úgy,
Nem hiszek senkinek,
S nem szedem szét
A jövőt,
Inkább csak várom.
Ha tudtam volna előbb,
Mi lesz az,
Mi ellazít, és tölt
Fel új erővel,
Akkor lemerítem magam,
Hogy minél több időbe
Kerüljön
Feltöltened.
S tudom, hogy úgy,
Nem hiszek senkinek,
S nem szedem szét
A jövőt,
Inkább csak várom.
Ha tudtam volna előbb,
Mi lesz az,
Mi ellazít, és tölt
Fel új erővel,
Akkor lemerítem magam,
Hogy minél több időbe
Kerüljön
Feltöltened.
Lehettem volna sokkal rosszabb
Már tudom szeretetem titkát,
Legalábbis megfejtésének
Szavakba foglalható
Oldalát,
Miszerint úgy szeretlek,
Mint szerethet ember bárkit,
Mint egybefogó szeretet a
Hazugság szavát gyötri
Halálra,
Hogy az igazság legyen
Felül,
S majd ha hazudni akarok,
Ne tudjak.
Most érzésem titka lelked
Tisztasága,
S azzal felfoghatatlan
Nézete a szónak,
Mondod szeretsz engem,
S persze, hogy szerethetlek.
Van még szövődmény abból is,
Hogy szemeid mosolya enyém már,
S hogy amit te szeretsz,
Eddig is azokat szerettem,
S hogy ami ellentétnek indult,
Az most azonos veled,
Kérlelhetetlen mosolyog a vágy.
Érzésem fokozója még
Angyali mivoltod,
S hogy tiszta lelkedben
Megmoshatom kezeim,
Hogy jó embernek látsz,
S nem érdekel múltjaim
Jellemtelen ábrázolásai,
S hogy bukásaim fejemre
Mindig bajt hoztak.
Most valahogy mégis ironikus,
Hogy téged szeretlek,
Mert lehetettem volna
Sokkal rosszabb,
S úgy meg sem ismerlek.
Legalábbis megfejtésének
Szavakba foglalható
Oldalát,
Miszerint úgy szeretlek,
Mint szerethet ember bárkit,
Mint egybefogó szeretet a
Hazugság szavát gyötri
Halálra,
Hogy az igazság legyen
Felül,
S majd ha hazudni akarok,
Ne tudjak.
Most érzésem titka lelked
Tisztasága,
S azzal felfoghatatlan
Nézete a szónak,
Mondod szeretsz engem,
S persze, hogy szerethetlek.
Van még szövődmény abból is,
Hogy szemeid mosolya enyém már,
S hogy amit te szeretsz,
Eddig is azokat szerettem,
S hogy ami ellentétnek indult,
Az most azonos veled,
Kérlelhetetlen mosolyog a vágy.
Érzésem fokozója még
Angyali mivoltod,
S hogy tiszta lelkedben
Megmoshatom kezeim,
Hogy jó embernek látsz,
S nem érdekel múltjaim
Jellemtelen ábrázolásai,
S hogy bukásaim fejemre
Mindig bajt hoztak.
Most valahogy mégis ironikus,
Hogy téged szeretlek,
Mert lehetettem volna
Sokkal rosszabb,
S úgy meg sem ismerlek.
El nem fogyhat
Szívemre helyzet hangsúly vagy,
Álom a vitathatóság felszínén,
Létezésed felborít mindent,
Mi volt, s eltűnik veled a
Félelmét felém táró hidegség.
Tűzforró lett lelkem,
Irántad táplált szerelmem
Már én magam vagyok.
Elnyelt hozzád fűződő viszonyom,
S kitöltötted régies,
Hazug iszonyom
A tájjal,
S az öreg dunával
Haragom kicsit
Kibontakozott.
Néhai kedveseim sorait
Kinevetem,
Hogy szerethettem,
Hiszen az érzés nem fakultatív.
Inaktív,
Vagy akár csak megöregedett.
Fiatal lelkem öregsége
Terád vágyakozik,
S kihúzza vele még az őszt,
De a télre
Húz majd új köntöst,
S új erővel vág a nyárba,
Hogy el nem fogyhat
Irántad táplált
Könnyű lélegzésem,
Mosolyom.
Álom a vitathatóság felszínén,
Létezésed felborít mindent,
Mi volt, s eltűnik veled a
Félelmét felém táró hidegség.
Tűzforró lett lelkem,
Irántad táplált szerelmem
Már én magam vagyok.
Elnyelt hozzád fűződő viszonyom,
S kitöltötted régies,
Hazug iszonyom
A tájjal,
S az öreg dunával
Haragom kicsit
Kibontakozott.
Néhai kedveseim sorait
Kinevetem,
Hogy szerethettem,
Hiszen az érzés nem fakultatív.
Inaktív,
Vagy akár csak megöregedett.
Fiatal lelkem öregsége
Terád vágyakozik,
S kihúzza vele még az őszt,
De a télre
Húz majd új köntöst,
S új erővel vág a nyárba,
Hogy el nem fogyhat
Irántad táplált
Könnyű lélegzésem,
Mosolyom.
Mennyei műhelyed
Dolgoztál, mint
Itt lent dolgoztál egykoron,
Arcodon az a bizonyos
Munkaszeretet-mosoly;
Dolgoztál vasat hegesztve,
Ütve, formáltál valami
Mennyei szerkezetet,
S isten melletted állt,
Figyelt, tanult tőled
Talán.
Nem szóltál hozzám,
Nem is tudhattad,
Hogy ott vagyok,
Mert isten mosolyából
Figyeltelek.
Köszönök mindent,
Mit itt a Földön adtál
Nekem.
Akartalak kérni,
Készíts Fecskémnek rózsád,
Hogy általad fejezzem ki
Szerelmem iránta,
De megmutattad,
S most nekem kell,
Egymagam formázni,
Ütni, harapni.
Köszönöm, hogy vagy nekem,
S nem tűntél el,
Soha nem is fogsz
Talán így örülni,
Mint mikor ma este
Láttalak,
Nyugodt,
S körültekintő
Mennyei műhelyedbe.
Itt lent dolgoztál egykoron,
Arcodon az a bizonyos
Munkaszeretet-mosoly;
Dolgoztál vasat hegesztve,
Ütve, formáltál valami
Mennyei szerkezetet,
S isten melletted állt,
Figyelt, tanult tőled
Talán.
Nem szóltál hozzám,
Nem is tudhattad,
Hogy ott vagyok,
Mert isten mosolyából
Figyeltelek.
Köszönök mindent,
Mit itt a Földön adtál
Nekem.
Akartalak kérni,
Készíts Fecskémnek rózsád,
Hogy általad fejezzem ki
Szerelmem iránta,
De megmutattad,
S most nekem kell,
Egymagam formázni,
Ütni, harapni.
Köszönöm, hogy vagy nekem,
S nem tűntél el,
Soha nem is fogsz
Talán így örülni,
Mint mikor ma este
Láttalak,
Nyugodt,
S körültekintő
Mennyei műhelyedbe.
2008. augusztus 16., szombat
Álmaim
Álmaimban
Fecskék gyülekeztek,
Álmaimban
Szédült
Szerelmes lettem,
S mikor
Felébredtem,
Újra álmomban
Keltem.
Fecskék gyülekeztek,
Álmaimban
Szédült
Szerelmes lettem,
S mikor
Felébredtem,
Újra álmomban
Keltem.
Kezed hiánya
Kezed hiánya
Még jobban visz feléd,
Ölelni akarlak,
S tudni, lesz-e
Még
Éltető erő,
Mi összetartson
Minket,
De rádöbbentem,
Az első pillanattól
Az utolsóig
Egyre jobban szeretlek.
Még jobban visz feléd,
Ölelni akarlak,
S tudni, lesz-e
Még
Éltető erő,
Mi összetartson
Minket,
De rádöbbentem,
Az első pillanattól
Az utolsóig
Egyre jobban szeretlek.
Nem leszek
Nem leszek kaleidoszkóp,
Hogy azzal nézzem
A szíved,
De ezt nem bízom senki másra,
Bár csak azzal
Töltöm időm,
Hogy
Szeretlek
Mindörökre.
Hogy azzal nézzem
A szíved,
De ezt nem bízom senki másra,
Bár csak azzal
Töltöm időm,
Hogy
Szeretlek
Mindörökre.
Istenem
Te vagy a Földem,
Te vagy az alkotóm,
Bármilyen érdekes,
Nem szerettelek,
De most
A erőd bennem
Lakozik,
S hitem csordultig
Szidja a
Szót,
Hogy kifejezni
Nem lehet vele
Semmit a "te" adta
Világon,
Remélem Imre
Most felpofoz
Kicsit,
Hogy ébredj,
Mert nem kértem
Részed a szenvedésből,
De te önzetlenül
Adtál.
Te vagy az alkotóm,
Bármilyen érdekes,
Nem szerettelek,
De most
A erőd bennem
Lakozik,
S hitem csordultig
Szidja a
Szót,
Hogy kifejezni
Nem lehet vele
Semmit a "te" adta
Világon,
Remélem Imre
Most felpofoz
Kicsit,
Hogy ébredj,
Mert nem kértem
Részed a szenvedésből,
De te önzetlenül
Adtál.
Az Istened
Nem hiszem el,
Mert hinni nem tudok,
Szemem előtt napok
Óta Istened ragyog.
A Te Istened milyen szép,
És jó,
Részt kérek belőle,
Mert az enyém fárasztó.
Az én istenem kicsi,
Összement a sok
Mosástól,
Az én istenem számít,
Mert kit szeret,
Azt elveszi.
A legszebb mégis
A Te Istenedben az,
Hogy a minap
Kiderült,
Ugyanazon,
Mint az enyém,
Csak eddig
Ezt nem vettem észre.
Mert hinni nem tudok,
Szemem előtt napok
Óta Istened ragyog.
A Te Istened milyen szép,
És jó,
Részt kérek belőle,
Mert az enyém fárasztó.
Az én istenem kicsi,
Összement a sok
Mosástól,
Az én istenem számít,
Mert kit szeret,
Azt elveszi.
A legszebb mégis
A Te Istenedben az,
Hogy a minap
Kiderült,
Ugyanazon,
Mint az enyém,
Csak eddig
Ezt nem vettem észre.
Petőfi után szabadon
Leszek én mindenkinek
Hangos szava,
Leszek én mindenki helyett
Boldog,
S leszek én Teérted hős
Katona,
Bár hazámért életem
Nem áldozom.
Leszek én megnémult,
Vad idegen,
Ha támadnak felénk
Amerikai szolgák,
De nem védem meg
A magyarokat,
Mert ők Petőfivel
Végleg kipusztultak.
Hangos szava,
Leszek én mindenki helyett
Boldog,
S leszek én Teérted hős
Katona,
Bár hazámért életem
Nem áldozom.
Leszek én megnémult,
Vad idegen,
Ha támadnak felénk
Amerikai szolgák,
De nem védem meg
A magyarokat,
Mert ők Petőfivel
Végleg kipusztultak.
Telnek a napok
Ráborult a nap,
Hogy azzal védje
Tekintetét,
Rálehelt az isten,
S megteremté
Az én fecském.
Repül szomjat oltva,
Végig a világban
S most nálam
Talál megnyugvásra.
Ne szállj tovább,
Maradj nálam örökre,
Ne haragudj a
Hangya
Incselkedéseire.
Szeretlek
Megnémult,
Érzéki csókkal,
Szeretlek megalkuvó,
Termékeny szóval,
S szeretlek,
Míg meg nem halok,
S azután is
Csak teérted
Telnek a napok.
Hogy azzal védje
Tekintetét,
Rálehelt az isten,
S megteremté
Az én fecském.
Repül szomjat oltva,
Végig a világban
S most nálam
Talál megnyugvásra.
Ne szállj tovább,
Maradj nálam örökre,
Ne haragudj a
Hangya
Incselkedéseire.
Szeretlek
Megnémult,
Érzéki csókkal,
Szeretlek megalkuvó,
Termékeny szóval,
S szeretlek,
Míg meg nem halok,
S azután is
Csak teérted
Telnek a napok.
Fecském lágy szellőjéhez
Képzet alkotta alkotás,
A vágyak kebleire
Borulva nézlek,
Várok rád,
Hogy szomjamat
Nálad enyhíthessem.
Mezők hajlatai
Hozzád képest
Sivár pusztaságai
Az esőerdők
Színes felületének.
Hozzád képest az
Én szerelmem
Kicsi,
Soha nem tudok
Hozzád felérni,
De mindig jó leszek,
Hogy így vagy úgy,
De kiérdemeljelek.
A vágyak kebleire
Borulva nézlek,
Várok rád,
Hogy szomjamat
Nálad enyhíthessem.
Mezők hajlatai
Hozzád képest
Sivár pusztaságai
Az esőerdők
Színes felületének.
Hozzád képest az
Én szerelmem
Kicsi,
Soha nem tudok
Hozzád felérni,
De mindig jó leszek,
Hogy így vagy úgy,
De kiérdemeljelek.
Regenerálódás
Elgondolkozik a jövő,
Miként fog teremteni
Nekem szállást,
S már hitem is
Kitér a hitből,
Mikor újra
Kezdek élni.
Visszahúz valami
Ideál,
Hogy hagyjam
Fokozott
Falamat magamra
Dőlni,
De jössz Te,
S mindent
Helyreállítasz.
Miként fog teremteni
Nekem szállást,
S már hitem is
Kitér a hitből,
Mikor újra
Kezdek élni.
Visszahúz valami
Ideál,
Hogy hagyjam
Fokozott
Falamat magamra
Dőlni,
De jössz Te,
S mindent
Helyreállítasz.
Szemeid
Ölelném szemeid,
Mint nap ölel meg fákat,
Ölelném szemeimmel,
Akár a hiánynak
Borostája lennék,
Elkap valami érthetetlen,
Hogy szemedben
A gyönyör
Tart két kezében.
Járkálok szemeid tengerén,
Akár egy pillanat,
Elhintem szavaim
Benned,
Hogy visszakapva
Megüljön a hit.
Apró érzékeim csalnak
Szemeidre mosolyt,
Hogy tudd,
Hogy érezd,
Már csak érted vagyok.
Mint nap ölel meg fákat,
Ölelném szemeimmel,
Akár a hiánynak
Borostája lennék,
Elkap valami érthetetlen,
Hogy szemedben
A gyönyör
Tart két kezében.
Járkálok szemeid tengerén,
Akár egy pillanat,
Elhintem szavaim
Benned,
Hogy visszakapva
Megüljön a hit.
Apró érzékeim csalnak
Szemeidre mosolyt,
Hogy tudd,
Hogy érezd,
Már csak érted vagyok.
2008. augusztus 15., péntek
Hogy csak szeresselek
Még aludni sem megy,
Úgy mint régen,
Apró gondok léha vállán
Ülhetnék kedélyen.
Most valahogy nem megy,
A szem alvadt virágként
Nyílik, bimbóból
Sohasem hervad.
Nem tudok nézni,
A levegő marja szemem,
S a te szemed hívogat.
Ölelnélek,
Már öleltél annyiszor,
Ajkad búzakalásza
Itt van az ajkamon.
Nem tudok már aludni,
Hallani akarlak,
Hívni édesen,
Hatalmas mosollyal.
Álmos tekintetem,
Sorra ásítok,
Mint valami félember
Megyek a másikhoz,
Hátha ott jobb a hely,
Hátha ott fáradtabb leszek,
De ott is hív a fájdalom.
Megalkuvás nincs,
Nincs maradásom,
Menni kell,
Hogy egyek,
S majd horkolásom veri
Föl a földet.
Aludj jól Fecském,
Majd én is azt teszem,
Álmodok veled,
Repülök fellegek
Mivoltában veled,
Hogy csak szeresselek,
Elég-e neked?
Úgy mint régen,
Apró gondok léha vállán
Ülhetnék kedélyen.
Most valahogy nem megy,
A szem alvadt virágként
Nyílik, bimbóból
Sohasem hervad.
Nem tudok nézni,
A levegő marja szemem,
S a te szemed hívogat.
Ölelnélek,
Már öleltél annyiszor,
Ajkad búzakalásza
Itt van az ajkamon.
Nem tudok már aludni,
Hallani akarlak,
Hívni édesen,
Hatalmas mosollyal.
Álmos tekintetem,
Sorra ásítok,
Mint valami félember
Megyek a másikhoz,
Hátha ott jobb a hely,
Hátha ott fáradtabb leszek,
De ott is hív a fájdalom.
Megalkuvás nincs,
Nincs maradásom,
Menni kell,
Hogy egyek,
S majd horkolásom veri
Föl a földet.
Aludj jól Fecském,
Majd én is azt teszem,
Álmodok veled,
Repülök fellegek
Mivoltában veled,
Hogy csak szeresselek,
Elég-e neked?
A ló nélküli lovag
(Ezt tegnap adtam be pályázatnak egy mesepályázaton. Remélem nyerek vele. Ajánlom mindazoknak, akik egy kicsit már felnőttek, de a gyerekek sem fognak unatkozni rajta. Lehet, most törvényt sértek ezzel, de nem volt sehoa feltüntetve, hogy nem lehet közölni máshol. Amúgy meg nem is érdekel.)
Hol volt, hol azon is túl volt, de volt valahol egy annak nevezett, híres és merész vitéz, kinek neve a mai napig ismeretlenül kering a magyar emlékekben. Századokon át nem felejtették tetteit, nem felejtették bátorságát, és kirívó tekintélyét. Mondjuk őt személy szerint egyetlen krónika sem említette, és nem voltak rá büszkék, de rangjával illetett társai őt is magukkal hordozták.
Történt ugyanis egyszer, hogy betérve egy falucska vendéglőjébe odaszólt a csaposnak, és leült az egyik, már igen rozoga asztalhoz. A szú ette poros pad közepén egy papírdarab volt, különböző rajzocskákkal, melyet szénnel írt rá valaki.
Abban az időben nem létezve Terminátor, meg Pókember, az emberek saját maguk cselekedtek, ha bajuk volt. Ezen a levélkén egy mondat volt feltűntetve!
Mivel olvasni nem tudván a vitéz, a csapost hívta segítségre.
A végén fel is számolta bérül, de ez már lényegtelen eleme lenne a mesének, így erre nem térnék ki igazán. Képzeljétek, a csapos felemelte a cetlit, s olvasni kezdte:
„Az én édes galambomnak nincsen drága párja,
Leszek én majd néki kedves, ha ő ugyan nem találja!”
Ezzel a csapos le is tette a papírt, nagyot nevetett, és visszament kiszolgálni a részegen támolygó papot. A cetli már nem is volt olyan érdekes, hiszen lovagunk képzete elhitte, hogy az bizony fontos momentuma a világmegmentéséről szóló képzeteinek. De nem.
A pap is érdekes, és furcsa egyede volt a falunak. Mindig részeg volt, s nem tudta hol van a templom. Rendszerint késve misézett, de két pohárral itta a bort. Odalépett hát a vitéz a paphoz. „Hát atyámfia, tudja-é, miként szorítja két kezem a kardot?” Erre a pap csak nézett, és hallgatott. „Hát dé atyámfia, azt mondja még nékem, az élet bölcsője a halál, vagy a halál bölcsője az élet?” Erre a pap már nagyon begurult, még talán a kisgömböc sem falta volna fel hamarább a vitézt, s lekevert néki egy hatalmasat. „Hát figyelj rám édesfiam! – szólalt meg a pap hangosan. Az élet nem borszagú istálló, és nem is szürke ló. Az élet bölcsője addig ringasson téged, míg jót cselekszel.”
Ezzel a pap háton fordult, s nekiment az ajtónak, majd eldőlt.
A vitéz még várt egy darabig majd megétkezett. Kiment körülnézni a városba, mit tud széjjelhordani. Nem volt ő komor, és jó szolgája az életnek, de tudta, majd ha megpihen, biztosan jó lesz. Így is történt, mikor leült az árokpartra, és nézte a lassan csordogáló vizet, megnyugodott lelke, és egy percre boldog volt. De menni kellett tovább, menni előre.
Abban az időben nem volt se rádió, se tévé. Hírnökök vitték az adást, s adták át a kiszemelteknek. Abban az időben egy hír még két héttel eseménye lezajlása után is hír volt. Amit vitézünk nyugodt pillanatában hallott, az bizony megrázta, de legbelülről. Kihirdettették a király parancsából, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. A hír úgy tarkón vágta, hogy két percig kifeküdt a semmibe. Ma úgy mondanák, elájult, de akkoriban csak egyszerűen: „Túl sokat ivott!” kifejezéssel illették.
Mikor aztán felébredt, kiderült, nem úgy van az, ahogyan ő azt fél fülével hallani volt képes. Ugyanis a másik füle az ott maradt az egyik mezei csatába, csak mivel győzelmük után elfogytak a kupák, hát nem volt ereje megkeresni.
A másik füle meg félig megsüketült, mert kapott egy akkora pofont, hogy a csattanás berepesztette a dobhártyáját. Akkoriban ezt is más szavakkal fejezték ki, valahogy úgy, hogy ez a tenyeres vakság. Mert utána három hétig se nem hall, se nem lát.
Képzelhetitek mennyire megnyugodott, mikor is istenadta okból találkozott a hírnökkel, s megkérdezte. „Fiam, most mond meg, mi az igazság.”
Az meg mondani kezdte, hogy a király kijelenti, a földek zálogát eladja, és a földek nagy részét visszahelyezi eredeti tulajdonosuk kezébe. A csatákban győztes vitézeknek fél hold földet, és tíz aranyat ad. – Szóval nemes egyszerűséggel kiszúrták a szemét. – Kijelenti azt a rendeletet ezen felül, hogy minden királysági lakosnak dolgoznia kell, különben börtönbe zárják, és éhezésre ítélik.
Na az eleje jól hangzott, gondolta vitézünk, de a vége annyira már nem az ő fogának volt való. Elindult hát lova híján gyalog, hogy felkeresse ezt a bizonyos királyt.
Gyalogolt hetedvármegyén, és földesúron át, míg végül meglátta a hatalmas királyt. A terebélyes vár bejáratánál állt két őr. Jobban mondva aludtak, de ez történetesen lényegtelen esete a mesénknek.
A király elé kérette magát, s az egyik nagyot horkantva felébredt. „Mivén vezetett utad erre a térségre?” – kérdezte lekezelő hangsúllyal az őr. Megismételve kérését a király fogadta őt.
„Mélyen elszánt, és hírös királyuramkirályom. Mint szolgád, és alattvalód, kérlek segíts bajomban. Üzentél nekem, hogy dolgozzak, de nem értek semmihez a fegyverforgatáson kívül.” A király csak nézett, hogy ki ez, és hogy miért van itt, de aztán a jobbján álló mecénás kezébe adta a kiáltványt. Erre egetrengető sóhaj kerekedett nagy szakálla mögött. „Már értelek fiam!” – szólalt meg bölcs, királyi hangon. „Mit végeztél eddig dolgodul?” „Lovag voltam, s védtem hazám, s koronáját!”
A király elmagyarázta neki, miként ítélkezett a hős lovagok felett, s hogy néki már gondja nem lesz e föld kerekén. A lovagnak nagy kő esett le szívéről, hogy még a márványpadlón is lehetett hallani koppanását.
A lovag megkapta kijáró jutalmát, eladta földjét, vett magának egy paripát, s kivándorolt egy élhetőbb világba, ahol nem voltak törökök, oroszok, és egyéb bevándorlók, s ahol nem dúlta szét senki szívét. Így történt, hogy a magyar hon porrá őrlődőt, és a senki földjeként emlegetik mind a mai napig.
A lovag pedig boldogan élt, míg el nem fogyott a pénze.
Gyerekvers
Damadi dumudu dimdimdim,
Dimdamdum, dumhejdem dumdumdám,
Dedudádudedé dámdámdám,
Dadudi dudedi demdámdém.
Dimdamdum, dumhejdem dumdumdám,
Dedudádudedé dámdámdám,
Dadudi dudedi demdámdém.
A keszekuszaság örömei
Maradok egyben,
Összeforrottan,
Maradok félénken
Önmagam.
Nem kísértek meg senkit,
Nem hívok szeretetre,
Nem áldozom föl magam senkiért,
Csak Teérted, mint valami vallomás,
Hiszek benned, s hiszek a miért,
Tudom, s elfogadom, hogy vagy
Rád gondolok, s Téged hívlak.
Összeforrottan,
Maradok félénken
Önmagam.
Nem kísértek meg senkit,
Nem hívok szeretetre,
Nem áldozom föl magam senkiért,
Csak Teérted, mint valami vallomás,
Hiszek benned, s hiszek a miért,
Tudom, s elfogadom, hogy vagy
Rád gondolok, s Téged hívlak.
Csak én vagyok
Csak én vagyok,
Vagy azt hitted más jön?
Csak én,
Senki más,
Halkan jövök,
Senkit se zavarjak,
Ne ébresszelek fel
Egy pisszenéssel.
Most csak én vagyok,
Csak én jöttem közétek,
Halkan, mint a fény,
Ha elmúlik az éjjel.
Csak én vagyok,
Ne félj,
Most én jöttem fölénnyel,
Nem beszélek,
Csak megölelni
Jöttem, ha engeded.
Én vagyok,
Csak én,
Egyszerű alakomban,
Csak én vagyok,
Hogy láss
Egy pillanatra.
Egyedül jöttem,
Nem akarok zavarni,
Máris megyek,
Csak gyere velem,
S nem fogunk
Unatkozni.
Vagy azt hitted más jön?
Csak én,
Senki más,
Halkan jövök,
Senkit se zavarjak,
Ne ébresszelek fel
Egy pisszenéssel.
Most csak én vagyok,
Csak én jöttem közétek,
Halkan, mint a fény,
Ha elmúlik az éjjel.
Csak én vagyok,
Ne félj,
Most én jöttem fölénnyel,
Nem beszélek,
Csak megölelni
Jöttem, ha engeded.
Én vagyok,
Csak én,
Egyszerű alakomban,
Csak én vagyok,
Hogy láss
Egy pillanatra.
Egyedül jöttem,
Nem akarok zavarni,
Máris megyek,
Csak gyere velem,
S nem fogunk
Unatkozni.
Fecske
Ábrándok méla kertjében
Sétálva felfigyeltem
Fészkedre.
Ott ültél, gondos dalba
Fogva az életet,
S dalod egy percre
Megpihentetett.
Képzeletem röpke árnya
Szelíd érintésként
Hajolt szívemre,
Mosolyt csaltál
Búsuló,
Hallgatag lelkemre.
Letekintettél,
Ott ültem
Sírva egy fűszálon,
Hallgattad
Levert muzsikám,
S úgy daloltál tovább.
Kísértem éneked,
Mint egy zenész,
Tücsköd lettem,
Akármerre mész,
Tücsköd, bogarad,
Hogy soha el ne hallgass
Csak énekelj tovább.
Ha feltekintek édes
Mosolyodra,
Elmosódik bánatom,
Bensőm zenéje
Elhallgat,
A Te dalodat hallgatja,
Mint egy tücsök,
Ki már nem zenél.
Sétálva felfigyeltem
Fészkedre.
Ott ültél, gondos dalba
Fogva az életet,
S dalod egy percre
Megpihentetett.
Képzeletem röpke árnya
Szelíd érintésként
Hajolt szívemre,
Mosolyt csaltál
Búsuló,
Hallgatag lelkemre.
Letekintettél,
Ott ültem
Sírva egy fűszálon,
Hallgattad
Levert muzsikám,
S úgy daloltál tovább.
Kísértem éneked,
Mint egy zenész,
Tücsköd lettem,
Akármerre mész,
Tücsköd, bogarad,
Hogy soha el ne hallgass
Csak énekelj tovább.
Ha feltekintek édes
Mosolyodra,
Elmosódik bánatom,
Bensőm zenéje
Elhallgat,
A Te dalodat hallgatja,
Mint egy tücsök,
Ki már nem zenél.
Üzenet a barátoknak
Most mindenki értem aggódik,
Aggódjatok saját magatok
Miatt.
Az élet úgyis hasztalan,
Ha mindig másnak hiszünk.
Higgyetek önmagatok
Lelkéért, s ne az enyémért.
Nézzetek mélyen magatokba,
Ne az én lelkemet kutatva
Határolódjatok el
Ön-ön saját magatoktól.
Most nektek kell az erő,
Hogy megértsétek,
Én már soha nem leszek
Az, ki egykoron volt.
De malasztalom magam,
S van vigaszom.
Van kit szerethetek,
Hogy önmagam lássam benne,
Van kivel feledhetek,
S van ki aggódik,
Hogy hogy lesz a mának
Befejezése.
De már az agyamra megy
Játékotok,
Hogy kérditek,
Hogy vagyok.
Majd leszek úgy,
Mint senki más sem,
De addig hagyatok
Ezzel a kérdéssel.
Jobban esne most valami igazán más,
Egy igaz, baráti
Kézfogás,
Vagy csak egy mosoly,
Mi hagyná el szájatok,
Örülök,
Hogy ti most megvagytok.
Nem kell engem sajnálni,
Nem vagyok szegény.
Nem kell engem átölelni,
S mondani:
Milyen igazad van, ha sírsz.
Nem kell senki most,
Egyedül az Ő kell,
Kivel most magam
Őszintének érzem.
Lesz még rosszabb is,
De inkább csak szóljatok
Valami másról,
Ne az alkalom adta hibákról,
És nézzetek magatokba most.
Elúszik messze hajótok,
S lehet, akkor már én sem leszek,
Hogy vigyázzak rátok.
De köszönök mindent,
Minden kis szót, hallgatást.
Minden egyes együtt érző
Pillantást,
Minden vállveregetést,
És igaz mondatot,
S köszönöm, hogy nekem
Ti megmaradtatok.
Aggódjatok saját magatok
Miatt.
Az élet úgyis hasztalan,
Ha mindig másnak hiszünk.
Higgyetek önmagatok
Lelkéért, s ne az enyémért.
Nézzetek mélyen magatokba,
Ne az én lelkemet kutatva
Határolódjatok el
Ön-ön saját magatoktól.
Most nektek kell az erő,
Hogy megértsétek,
Én már soha nem leszek
Az, ki egykoron volt.
De malasztalom magam,
S van vigaszom.
Van kit szerethetek,
Hogy önmagam lássam benne,
Van kivel feledhetek,
S van ki aggódik,
Hogy hogy lesz a mának
Befejezése.
De már az agyamra megy
Játékotok,
Hogy kérditek,
Hogy vagyok.
Majd leszek úgy,
Mint senki más sem,
De addig hagyatok
Ezzel a kérdéssel.
Jobban esne most valami igazán más,
Egy igaz, baráti
Kézfogás,
Vagy csak egy mosoly,
Mi hagyná el szájatok,
Örülök,
Hogy ti most megvagytok.
Nem kell engem sajnálni,
Nem vagyok szegény.
Nem kell engem átölelni,
S mondani:
Milyen igazad van, ha sírsz.
Nem kell senki most,
Egyedül az Ő kell,
Kivel most magam
Őszintének érzem.
Lesz még rosszabb is,
De inkább csak szóljatok
Valami másról,
Ne az alkalom adta hibákról,
És nézzetek magatokba most.
Elúszik messze hajótok,
S lehet, akkor már én sem leszek,
Hogy vigyázzak rátok.
De köszönök mindent,
Minden kis szót, hallgatást.
Minden egyes együtt érző
Pillantást,
Minden vállveregetést,
És igaz mondatot,
S köszönöm, hogy nekem
Ti megmaradtatok.
Köszönet
Mindent,
Minden égitestet,
Minden apró mozzanatot,
S minden eltöltött
Percet
Köszönök.
Minden vigasztalást,
S benned rejlő megnyugvást
Köszönök,
S köszönöm neked
Az értelmet,
A vágyat,
És minden
Ígéret nélküli
Ígéretet.
Köszönöm egyszerűen csak
Azt hogy létezel,
S hogy ezzel
Együtt szerethetlek.
Minden égitestet,
Minden apró mozzanatot,
S minden eltöltött
Percet
Köszönök.
Minden vigasztalást,
S benned rejlő megnyugvást
Köszönök,
S köszönöm neked
Az értelmet,
A vágyat,
És minden
Ígéret nélküli
Ígéretet.
Köszönöm egyszerűen csak
Azt hogy létezel,
S hogy ezzel
Együtt szerethetlek.
Ma este
Jó, egy kicsit berúgtam,
Egy fél percre elittam az agyam,
De csak rád gondolok,
Merre jász,
Milyen most a hajad.
Milyen lehetsz most,
Mielőtt felhívnál,
S felfogsz,
Mert érzem,
S ebben a pillanatban
Már csörögsz is
Ismeretlen
Számról.
Egy fél percre elittam az agyam,
De csak rád gondolok,
Merre jász,
Milyen most a hajad.
Milyen lehetsz most,
Mielőtt felhívnál,
S felfogsz,
Mert érzem,
S ebben a pillanatban
Már csörögsz is
Ismeretlen
Számról.
Bánat
Apró darabjai lelkemnek
Hiányolnak téged,
Nincs ki összetartson,
Félek, hogy elenged a
Szó, s nem lesz
Soha többé ehhez
Fogható.
Hiányolnak téged,
Nincs ki összetartson,
Félek, hogy elenged a
Szó, s nem lesz
Soha többé ehhez
Fogható.
2008. augusztus 14., csütörtök
Jólvan
Jólvan az úgy,
Ne rágódj rajta,
Szeretlek,
S Isten tudja,
Perceim.
Jólvan, most
Leteszem,
S fülembe
Visszacseng
A szó,
Jólvan, leteszem.
Jólvan,
Ne aggódj annyit,
Vigyázni fogok
Magamra,
De mond még,
Oly jól esik,
Hogy
Vigyázzak.
Jólvan,
S most képzelem
Arcodat hangod
Mellé,
S jólvan,
Mondom,
Hogy mondjad,
Hallgatlak.
Jólvan úgy,
Ahogy ez most van,
Nem keresem kérdéseit.
Jólvan nekem
Így a Te,
Jólvagyok,
Hogy Jó legyél.
Ne rágódj rajta,
Szeretlek,
S Isten tudja,
Perceim.
Jólvan, most
Leteszem,
S fülembe
Visszacseng
A szó,
Jólvan, leteszem.
Jólvan,
Ne aggódj annyit,
Vigyázni fogok
Magamra,
De mond még,
Oly jól esik,
Hogy
Vigyázzak.
Jólvan,
S most képzelem
Arcodat hangod
Mellé,
S jólvan,
Mondom,
Hogy mondjad,
Hallgatlak.
Jólvan úgy,
Ahogy ez most van,
Nem keresem kérdéseit.
Jólvan nekem
Így a Te,
Jólvagyok,
Hogy Jó legyél.
Könnyebb
Most, hogy beszéltünk,
mennyivel könnyebb,
Mennyivel szebb így a délután,
Mert tudom,
Hogy még mindig gondolsz rám.
Most, hogy beszéltünk,
Már nem fáj annyira a tett,
Emlékeimből kiűzted
A rémképeket.
Megint kezdtem visszaesni
Valami depressziós múltba,
S okolni magam valamiért,
Hogy csak hibáztassak.
Gondolok rád,
Gondolok sokat,
Hiszen oszlatod felhőim,
Gondoskodón
Tekintesz rám,
Megóvod terveim.
mennyivel könnyebb,
Mennyivel szebb így a délután,
Mert tudom,
Hogy még mindig gondolsz rám.
Most, hogy beszéltünk,
Már nem fáj annyira a tett,
Emlékeimből kiűzted
A rémképeket.
Megint kezdtem visszaesni
Valami depressziós múltba,
S okolni magam valamiért,
Hogy csak hibáztassak.
Gondolok rád,
Gondolok sokat,
Hiszen oszlatod felhőim,
Gondoskodón
Tekintesz rám,
Megóvod terveim.
Kerestelek
Hegyeket másztam meg,
Sétáltam erdőkben,
Kerestelek téged
Minden mozzanatban.
Félreeső helyeket néztem,
Hátha ott talállak,
Meglellek,
Néztelek minden bokron,
És fán, de sehol,
Sehol nem voltál.
Felmentem a hegyre érted,
Hátha ott vagy,
De nem leltelek
Egyetlen bozótban
Sem,
S mikor lejöttem
Onnan,
Feltekintve
Megláttalak
A jégről visszavert
Napfényben.
Sétáltam erdőkben,
Kerestelek téged
Minden mozzanatban.
Félreeső helyeket néztem,
Hátha ott talállak,
Meglellek,
Néztelek minden bokron,
És fán, de sehol,
Sehol nem voltál.
Felmentem a hegyre érted,
Hátha ott vagy,
De nem leltelek
Egyetlen bozótban
Sem,
S mikor lejöttem
Onnan,
Feltekintve
Megláttalak
A jégről visszavert
Napfényben.
Egy mondatban
Lélegzetem vagy,
És tüdőm,
Gondolatom, és
Szavaim.
Rezzenésem,
Minden porcikám
Te vagy,
S az,
Ki boldogít.
És tüdőm,
Gondolatom, és
Szavaim.
Rezzenésem,
Minden porcikám
Te vagy,
S az,
Ki boldogít.
Délelőtt
Messzibe hajló két kezem a nap,
Átkarol, ölel csendesen.
Közeli érzékeim mind elhagynak,
Ébredek foszlányok kebliben.
Ájultan fogok bele a mába,
Nézem halkuló szavad.
A teringettét,
Nekem csak ez maradt.
Állok vizes bokrok
Szél fújta tekintete előtt,
Mint állandó monstruma,
De szép délelőtt.
Átkarol, ölel csendesen.
Közeli érzékeim mind elhagynak,
Ébredek foszlányok kebliben.
Ájultan fogok bele a mába,
Nézem halkuló szavad.
A teringettét,
Nekem csak ez maradt.
Állok vizes bokrok
Szél fújta tekintete előtt,
Mint állandó monstruma,
De szép délelőtt.
Az ősz
Megbénult szervezet,
Hiányos öltözékű nyár,
Ugyanaz az élet,
Csak kicsit silány
Köntösbe bújtatva.
Várja ő is, hogy elmúljon,
Várja a lélek jelenlétét,
Körülötte minden élettelen,
De a legszínesebb költemény.
Rágondolva mindig
Szomorú leszek,
Hogy jön,
De meg nem állíthatom,
Kell jönnie,
Tudom nagyon,
De képzeteim látványa
Hiú,
Akár egy kisfiú
Nézem zord szemmel,
S taposnám létébe a gyönyört,
Tudsz-e nekem olyat mutatni,
Mint más,
Félek kicsit az ősztől.
Megbabonáz mégis,
Ahogyan kibírja,
Hogy szépséget takar,
Hogy ha majd újra
Virágzik a táj,
Eszünkbe jut,
Létezik elmúlás.
Hiányos öltözékű nyár,
Ugyanaz az élet,
Csak kicsit silány
Köntösbe bújtatva.
Várja ő is, hogy elmúljon,
Várja a lélek jelenlétét,
Körülötte minden élettelen,
De a legszínesebb költemény.
Rágondolva mindig
Szomorú leszek,
Hogy jön,
De meg nem állíthatom,
Kell jönnie,
Tudom nagyon,
De képzeteim látványa
Hiú,
Akár egy kisfiú
Nézem zord szemmel,
S taposnám létébe a gyönyört,
Tudsz-e nekem olyat mutatni,
Mint más,
Félek kicsit az ősztől.
Megbabonáz mégis,
Ahogyan kibírja,
Hogy szépséget takar,
Hogy ha majd újra
Virágzik a táj,
Eszünkbe jut,
Létezik elmúlás.
Tükörkép
Feléd nézek, át a világon,
Benned rejlő önmagammal
Nézem magam,
S Te belőlem nézel
Önmagad szemébe,
Egyként ébredek veled,
S egyként fekszem,
Együtt vagyok benned
Tévedésben,
S reményben.
Rád nézve önmagam
Részleteit látom,
Rád nézve máris
Hiányzol,
S bensőd fogalmai
Tükröződnek rám,
S ezáltal vissza Tehozzád.
Benned rejlő önmagammal
Nézem magam,
S Te belőlem nézel
Önmagad szemébe,
Egyként ébredek veled,
S egyként fekszem,
Együtt vagyok benned
Tévedésben,
S reményben.
Rád nézve önmagam
Részleteit látom,
Rád nézve máris
Hiányzol,
S bensőd fogalmai
Tükröződnek rám,
S ezáltal vissza Tehozzád.
Önnek egy új üzenete érkezett
Képzetemben gombolkozik ki
A nyár,
Ez az egész fennforgás,
Hogy egy nyáron vesztek,
S kapok,
Egy életben sokkal több vagyok,
S ha már csak élni kellene,
Mondhatnám,
Megéltem életem hátralevő
Részét,
S talán még többet is.
A nyár,
Ez az egész fennforgás,
Hogy egy nyáron vesztek,
S kapok,
Egy életben sokkal több vagyok,
S ha már csak élni kellene,
Mondhatnám,
Megéltem életem hátralevő
Részét,
S talán még többet is.
Üzenet
A HÉV most lassú indulóra hív,
Felkér egy egyirányú táncra,
Most keringőzünk ketten,
S álmodunk a nagyvilágba.
Reggeli szellők édes mosolyának
Mondom el a tegnapot,
Mondok nekik hozzád szépet,
Vigyék el a napsütésben,
Súgják füleidben,
Mert ezt biztosan meghallod.
Hallani fogod,
Ahogyan a tücskök is a réten
Már csak teérted veszik elő
Hegedűjük,
S a hangyák szorgosan
Reggelhez készülődnek,
A kávé még forró,
A munka sok,
A Föld Teérted forog.
A zöldellő táj egy pillanatra
Megáll,
S új dalba fog,
Most más a vidék,
És a házak is máshol
Állnak,
Miattad az éghez kiabálnak.
Felkér egy egyirányú táncra,
Most keringőzünk ketten,
S álmodunk a nagyvilágba.
Reggeli szellők édes mosolyának
Mondom el a tegnapot,
Mondok nekik hozzád szépet,
Vigyék el a napsütésben,
Súgják füleidben,
Mert ezt biztosan meghallod.
Hallani fogod,
Ahogyan a tücskök is a réten
Már csak teérted veszik elő
Hegedűjük,
S a hangyák szorgosan
Reggelhez készülődnek,
A kávé még forró,
A munka sok,
A Föld Teérted forog.
A zöldellő táj egy pillanatra
Megáll,
S új dalba fog,
Most más a vidék,
És a házak is máshol
Állnak,
Miattad az éghez kiabálnak.
Késztetés
Késztetést érzek,
Hogy közöljek neked
Közbevetett érzéseket.
Késztetést érzek,
Ritka késztetést,
Hogy hasonló
Szavakat préseljek
Egymás mögé.
Késztetést érzek,
Hogy keresselek meg,
Hogy fogjam két kezed,
Az már nem késztetés,
Hogy nézzek szemedbe,
S lássalak,
Hogy veled legyek,
S úgy imádjalak.
Hogy közöljek neked
Közbevetett érzéseket.
Késztetést érzek,
Ritka késztetést,
Hogy hasonló
Szavakat préseljek
Egymás mögé.
Késztetést érzek,
Hogy keresselek meg,
Hogy fogjam két kezed,
Az már nem késztetés,
Hogy nézzek szemedbe,
S lássalak,
Hogy veled legyek,
S úgy imádjalak.
2008. augusztus 13., szerda
Tücskök
Elküldtem a tücsköket,
Most játszanak neked víg balladát,
Kicsit szomorkást,
Hiszen nem vagy itt.
Bár itt vagy,
S látom magam előtt arcod,
Érzem mosolyod és csókod,
Nem vagyok egészen boldog.
Bár megsüt legbelül
Az, ami téged is,
Bár nem vagyok már e világon
Egyedül,
Bár megint ölelnélek,
Ölellek.
Engedj magadhoz,
Láncolj szavaidhoz,
S a mennyország tornácán
Valami istenség dalol,
Hogy bennem
Most az egyszer
Egy Kis Vakond
Tényleg
Lakozik.
Most játszanak neked víg balladát,
Kicsit szomorkást,
Hiszen nem vagy itt.
Bár itt vagy,
S látom magam előtt arcod,
Érzem mosolyod és csókod,
Nem vagyok egészen boldog.
Bár megsüt legbelül
Az, ami téged is,
Bár nem vagyok már e világon
Egyedül,
Bár megint ölelnélek,
Ölellek.
Engedj magadhoz,
Láncolj szavaidhoz,
S a mennyország tornácán
Valami istenség dalol,
Hogy bennem
Most az egyszer
Egy Kis Vakond
Tényleg
Lakozik.
Csakis veled
Érzékeim lelassulva,
Pihenten távoznak lelkemből,
Eltompulva agyam
Fokozott figyelmet igényel,
S mondok olyan dolgokat,
Amiket később
Megbánok.
Ma is mondhattam volna olyat,
De Te itattad szavaimat.
Minden, mi vagy,
Az most vagyok én,
Élek a földön
Hatalmas újszülöttként.
Érzem hangod testemben dobogni,
Létezésed minden perce
Tüdőmben zilál,
Hatalmas hal vagyok
Gömbölyű szívedben,
S Te vagy a minden,
Az örökké, és az ámen,
Te vagy a dicsőség,
És a nő, ki vár rám.
Te vagy a hatalom,
S te vagy az elmúlás,
Érzéki vitathatóság,
S az örök számadás.
Nevezni nem tudlak,
Mert nem vagy fogható,
Nem vagy a földön besorolható,
Valami létnek neveznélek,
Melyet fogok,
Szorítok,
El nem eresztenélek,
Csak halljam édes hangod,
Csak egy percig ölelj ma többet,
Hogy kihúzhassam azzal
Ami még jöhet.
Pillanathevében táncolok,
S ez lesz majdan örök életem,
Neveden szólítalak,
S várlak ébrenléttel,
Gondolataimban te vagy a cethal,
Kivel isten figyelmeztet,
Képzeletemben te vagy a vakond,
S túrja lelkem.
Elkezdődött létem színes vihara,
Eddigi álnokságom a föld alá borítja,
S Te leszel benne
Örök vigaszom,
Mint mikor két kezébe zár az isten,
Senki mással,
Csakis veled.
Pihenten távoznak lelkemből,
Eltompulva agyam
Fokozott figyelmet igényel,
S mondok olyan dolgokat,
Amiket később
Megbánok.
Ma is mondhattam volna olyat,
De Te itattad szavaimat.
Minden, mi vagy,
Az most vagyok én,
Élek a földön
Hatalmas újszülöttként.
Érzem hangod testemben dobogni,
Létezésed minden perce
Tüdőmben zilál,
Hatalmas hal vagyok
Gömbölyű szívedben,
S Te vagy a minden,
Az örökké, és az ámen,
Te vagy a dicsőség,
És a nő, ki vár rám.
Te vagy a hatalom,
S te vagy az elmúlás,
Érzéki vitathatóság,
S az örök számadás.
Nevezni nem tudlak,
Mert nem vagy fogható,
Nem vagy a földön besorolható,
Valami létnek neveznélek,
Melyet fogok,
Szorítok,
El nem eresztenélek,
Csak halljam édes hangod,
Csak egy percig ölelj ma többet,
Hogy kihúzhassam azzal
Ami még jöhet.
Pillanathevében táncolok,
S ez lesz majdan örök életem,
Neveden szólítalak,
S várlak ébrenléttel,
Gondolataimban te vagy a cethal,
Kivel isten figyelmeztet,
Képzeletemben te vagy a vakond,
S túrja lelkem.
Elkezdődött létem színes vihara,
Eddigi álnokságom a föld alá borítja,
S Te leszel benne
Örök vigaszom,
Mint mikor két kezébe zár az isten,
Senki mással,
Csakis veled.
Imre,
Mindjárt otthon vagyok,
S nem hallom ékes hangod,
Nem vagyok mosolytól duzzadó,
De szakadatlan örömöm.
A fájdalom órái letelőben vannak,
S döbbenetem arra,
Miként lesz a világ űrtartalma
Kisebb,
hát ez mégis lehetetlen,
De gondomban felszáll lelkem,
S valami hihetetlen,
Vagy lehet, ezt hinni lehet,
Örökké szívemben lélegzel.
Eredendően bűnöm
Kikerülte sűrű,
Homályos testem,
S egyszerre megvakít
A földön.
S nem hallom ékes hangod,
Nem vagyok mosolytól duzzadó,
De szakadatlan örömöm.
A fájdalom órái letelőben vannak,
S döbbenetem arra,
Miként lesz a világ űrtartalma
Kisebb,
hát ez mégis lehetetlen,
De gondomban felszáll lelkem,
S valami hihetetlen,
Vagy lehet, ezt hinni lehet,
Örökké szívemben lélegzel.
Eredendően bűnöm
Kikerülte sűrű,
Homályos testem,
S egyszerre megvakít
A földön.
Időkorlátok
Egykoron volt szép,
Az, ami akkor volt.
Most a 'most'-ot éljük,
Legalábbis jövőnk múltját.
Hogy legyen holnap,
Azt csak reméljük,
S hogy a múltam igaz volt,
Attól ne féljünk.
Az, ami akkor volt.
Most a 'most'-ot éljük,
Legalábbis jövőnk múltját.
Hogy legyen holnap,
Azt csak reméljük,
S hogy a múltam igaz volt,
Attól ne féljünk.
Pragmatikus vers
Mint a hihető a jónak
Álcájaként mondja,
Lesz cselekményem,
S lesz belőle gondja
A világnak.
Most kézre állok,
És felteszem fejem
A polcra,
Hogy eme cselekménynek
Ne is legyen oka
Vizsgálni a valót.
Most áthidalok messze országokat,
S veled együtt cselekszem,
Átgondolom, miként kellett volna,
S miként lesz most helyette.
Elborul az agyam,
A tenni vágy késztet,
Rálehel ajkamra,
S viszi az egészet,
Úgy térdel orcámba,
Mint valami hajó,
Ha zúg a vihar,
S nincs kapaszkodó.
Most elkezdtem tenni
Furcsa dolgokat,
Addig teszem,
Míg a késztetés hívogat,
S ha nem lesz igazság,
Szépség, és jó,
Majd akkor is megmarad
Mi egykoron volt.
Álcájaként mondja,
Lesz cselekményem,
S lesz belőle gondja
A világnak.
Most kézre állok,
És felteszem fejem
A polcra,
Hogy eme cselekménynek
Ne is legyen oka
Vizsgálni a valót.
Most áthidalok messze országokat,
S veled együtt cselekszem,
Átgondolom, miként kellett volna,
S miként lesz most helyette.
Elborul az agyam,
A tenni vágy késztet,
Rálehel ajkamra,
S viszi az egészet,
Úgy térdel orcámba,
Mint valami hajó,
Ha zúg a vihar,
S nincs kapaszkodó.
Most elkezdtem tenni
Furcsa dolgokat,
Addig teszem,
Míg a késztetés hívogat,
S ha nem lesz igazság,
Szépség, és jó,
Majd akkor is megmarad
Mi egykoron volt.
Megtévedtél
Elnehezül a hang,
Ami az enyém marad,
Az volt részed neked,
Az volt tekinteted,
S míg szemedbe nézek,
Úgy érzem,
Én is felfelé megyek.
Most itt lent vagyok,
A magasság meg olyan nagy,
Hogy nevezzelek,
Hogyan hívjalak,
Miként jelentésed
Értetlen számomra,
Az én agyam ezt fel nem fogja,
Mintha egy angyal lennél,
Melyet küldtek fentről,
Hogy vigyázz rám,
Vigyázz szellő,
S árnyak mögül,
De a végén megtévedtél.
Ami az enyém marad,
Az volt részed neked,
Az volt tekinteted,
S míg szemedbe nézek,
Úgy érzem,
Én is felfelé megyek.
Most itt lent vagyok,
A magasság meg olyan nagy,
Hogy nevezzelek,
Hogyan hívjalak,
Miként jelentésed
Értetlen számomra,
Az én agyam ezt fel nem fogja,
Mintha egy angyal lennél,
Melyet küldtek fentről,
Hogy vigyázz rám,
Vigyázz szellő,
S árnyak mögül,
De a végén megtévedtél.
Besült vers
"
Mészáros Tímea: Itt voltál eddig is...
Itt voltál eddig is
mindig,
valahol a nagyvilágban,
s ha tudtam volna,
Te vagy az,
róttam volna az utcákat, a tereket
képeddel szívemben,
kérdeztem volna fáradhatatlan az embereket,
Ő az...Ugye, ugye ismeritek?
És most itt vagy...
és ez már a második vers
tegnap óta,
amibe belesülök,
na de ne rójátok ezt fel nekem,
ha ismernétek őt,
értenétek miért teszem...
Mészáros Tímea: Itt voltál eddig is...
Itt voltál eddig is
mindig,
valahol a nagyvilágban,
s ha tudtam volna,
Te vagy az,
róttam volna az utcákat, a tereket
képeddel szívemben,
kérdeztem volna fáradhatatlan az embereket,
Ő az...Ugye, ugye ismeritek?
És most itt vagy...
és ez már a második vers
tegnap óta,
amibe belesülök,
na de ne rójátok ezt fel nekem,
ha ismernétek őt,
értenétek miért teszem...
"
Ott voltam,
Ott a nagyvilágban,
Ha tudtad volna,
Tudtam volna én is,
Róttam volna az utcákat.
Így befejezem helyetted,
Mert Te nem teszed,
Pedig van folytatása
A versednek.
S most itt vagy,
Hallom édes hangod,
Bár most ismerve rovom az utcákat,
Hogy a világnak
Hírül vigyem:
Emberek! Más nem érdekel!
Ismertétek őt,
De meg nem mutattátok,
Láttátok őt,
De most csak én,
Csak én nézem
Két szemében
Meglapuló
Hangos tekintettel.
A viharos időkre
S újra fáj bennem valami.
A hiány apróra zúzva szétárad
Bennem,
Ellene küzdök,
De nem tehetem.
Megállok belsőm
Oszlopai mögött,
Onnan nézem,
Miként Ő tekint rám,
Ott van mellette az isten,
De Ő megy, meg nem áll.
Most alszik csendesen,
Emlékemben nyugszik,
Fájdalmam nagy,
De rágondolva
Lenyugszik a táj,
S egy pillanatra
Az emlékek lázadnak föl,
Nyugodj meg,
Mész majd hozzá,
Majd látni fogod,
De abban a világban is
Ő lesz a tapasztaltabb.
A hiány apróra zúzva szétárad
Bennem,
Ellene küzdök,
De nem tehetem.
Megállok belsőm
Oszlopai mögött,
Onnan nézem,
Miként Ő tekint rám,
Ott van mellette az isten,
De Ő megy, meg nem áll.
Most alszik csendesen,
Emlékemben nyugszik,
Fájdalmam nagy,
De rágondolva
Lenyugszik a táj,
S egy pillanatra
Az emlékek lázadnak föl,
Nyugodj meg,
Mész majd hozzá,
Majd látni fogod,
De abban a világban is
Ő lesz a tapasztaltabb.
Türelmetlenség
Már látni akarlak,
Ölelni a folyónál,
Nézni szemedbe zárt önmagam,
S mutatni,
Miként lakozol bennem.
Csókolni tüneményes szád,
Nézni, miként látod
Te a világot,
S miként mutatod meg nekem,
Mi lesz,
Ha veled nevethetek.
Ölelni a folyónál,
Nézni szemedbe zárt önmagam,
S mutatni,
Miként lakozol bennem.
Csókolni tüneményes szád,
Nézni, miként látod
Te a világot,
S miként mutatod meg nekem,
Mi lesz,
Ha veled nevethetek.
Újra kell tanulnom
Újra kell tanulnom az életet,
Lágy dalok körbeölelése,
Sivár, kegyetlen
Megvetése a hangnak,
Vagy csak egyszerűen
Elfeledtem élni.
Újra kell tanulnom
Az igét, és újra
Hosszadalmas estéket
Töltenem könyvek felett,
Elfelejtettem már
Rég,
Mi az a szeretet.
Elestem hitvány igazságaimban,
S elestem kövek zúgásánál,
Elestem hazug szavak
Ingoványos jegén,
Elestem,
De te felkaroltál.
S most újra kell tanulnom,
Mi az, ami az életet jelenti,
Hogy csak egy pillanat is
Lehet, de az felér
Az egész
Északkeleti háborúk
Poros zajával,
Vagy a Balkánon
Ropogó fegyverek
Szavával.
S most újra tanítod nekem,
Miként kell szeretni,
Miként kell újra
Fegyver nélkül élni.
Most újra megtanítod nekem,
Mi az, hogy fájdalom,
Megtanítod nekem
Szépségeddel,
Miként,
Miként szeresselek.
Lágy dalok körbeölelése,
Sivár, kegyetlen
Megvetése a hangnak,
Vagy csak egyszerűen
Elfeledtem élni.
Újra kell tanulnom
Az igét, és újra
Hosszadalmas estéket
Töltenem könyvek felett,
Elfelejtettem már
Rég,
Mi az a szeretet.
Elestem hitvány igazságaimban,
S elestem kövek zúgásánál,
Elestem hazug szavak
Ingoványos jegén,
Elestem,
De te felkaroltál.
S most újra kell tanulnom,
Mi az, ami az életet jelenti,
Hogy csak egy pillanat is
Lehet, de az felér
Az egész
Északkeleti háborúk
Poros zajával,
Vagy a Balkánon
Ropogó fegyverek
Szavával.
S most újra tanítod nekem,
Miként kell szeretni,
Miként kell újra
Fegyver nélkül élni.
Most újra megtanítod nekem,
Mi az, hogy fájdalom,
Megtanítod nekem
Szépségeddel,
Miként,
Miként szeresselek.
Ha kicsi lennék
Ha kicsi lennék
Magvak selymes bőrébe
Bújnék,
S úgy szeretnélek téged.
Ha kicsi lennék,
S mag, akkor is hatalmas,
Mert elültetnél.
Megöntöznéd földemet,
Hogy kelljek,
Lássam a napsütést,
És mindent mi éltet.
Ha kicsi lennék,
Remélem benned,
Benned lelnék új
Életre,
Mert ha kicsi lennék,
Törékeny,
S nem lenne senki,
Ki megvédjen.
Magvak selymes bőrébe
Bújnék,
S úgy szeretnélek téged.
Ha kicsi lennék,
S mag, akkor is hatalmas,
Mert elültetnél.
Megöntöznéd földemet,
Hogy kelljek,
Lássam a napsütést,
És mindent mi éltet.
Ha kicsi lennék,
Remélem benned,
Benned lelnék új
Életre,
Mert ha kicsi lennék,
Törékeny,
S nem lenne senki,
Ki megvédjen.
Most rád gondolok
Álmos vagyok,
Gyalogol a nap,
Mindenki pihen,
Csak én álmodozom.
Habok puha mezsgyébe
Tévedtem veled,
Még alig láttalak,
De lettél ébredésem.
A közönyös hajók
Sorra továbbúsznak,
S vizeik a folyóknak,
Mint sáros egyveleg,
Örülök,
Hogy megismertelek.
Fából készült csónakom
Most a habokat szeli,
Visz előre a rongyos
Vitorla,
Kezemben egy iránytűvel
Kereslek,
De nem látom hol vagy.
Megyek,
Megyek, bár tudnám
Meddig,
Megkoronáznám
Szép életed,
Elvinnélek a világ
Végére is,
Ha csak ott lennénk
Boldogak.
És most valami más
Történt,
Pesti utcákon a házak,
Mind-mind
Most csak Terólad szólnak.
Ha ezt is láthatnám veled,
Jaj, ha azt megnéznénk,
Ha szemedben az élet,
Jaj, ha én érteném.
Most már ketten megyünk
Végig a nagy vízen.
Reméltem,
Hogy lesz hitem,
S valami görcsös
Megnyugvás
A lelkem,
De te kiegyenesítetted.
Gyalogol a nap,
Mindenki pihen,
Csak én álmodozom.
Habok puha mezsgyébe
Tévedtem veled,
Még alig láttalak,
De lettél ébredésem.
A közönyös hajók
Sorra továbbúsznak,
S vizeik a folyóknak,
Mint sáros egyveleg,
Örülök,
Hogy megismertelek.
Fából készült csónakom
Most a habokat szeli,
Visz előre a rongyos
Vitorla,
Kezemben egy iránytűvel
Kereslek,
De nem látom hol vagy.
Megyek,
Megyek, bár tudnám
Meddig,
Megkoronáznám
Szép életed,
Elvinnélek a világ
Végére is,
Ha csak ott lennénk
Boldogak.
És most valami más
Történt,
Pesti utcákon a házak,
Mind-mind
Most csak Terólad szólnak.
Ha ezt is láthatnám veled,
Jaj, ha azt megnéznénk,
Ha szemedben az élet,
Jaj, ha én érteném.
Most már ketten megyünk
Végig a nagy vízen.
Reméltem,
Hogy lesz hitem,
S valami görcsös
Megnyugvás
A lelkem,
De te kiegyenesítetted.
Az élet és elmúlás
Filozófiám hiánya miatt
Most csak porból vert hangulat
Disznaja lettem.
Egy semmi kis tévedés alkarjára
Ültettem életem,
S átgondolva
Merész terveket eszeltem.
Sárból gyúrtam gombócot,
Hogy a drog jobban hasson,
Ha már bent van a szervezetben.
De már az sincs.
Megannyi éve.
Csak a tévedés határai
Rajzolódnak bennem,
Ha van élet,
S van halál,
Akkor nekem nincs
Filozófiám.
Elképzelt szörnyek
Élőhelyének közelében
Most én vagyok a király,
Ki rendez valamilyen
Lakomát,
Hogy hetedhét országra szóló
Elemózsiát
Eltegyünk a gyomorba,
S ha valami nem sikerül,
Akkor majd elölről
Úgyis elkezdjük.
Visszatért minden
A helytelen kerékvágásba,
S megyünk újra a másik
Irányba, csak hogy menjünk.
De igazából nincs történelmünk.
Nem maradunk fönt a jövőnek,
Mint példaképek,
És nem avatnak be fiaink
Semmibe,
Úgy múlunk el,
Mint egy perc,
Ami már
Végképp
Senkit sem érdekel.
Most csak porból vert hangulat
Disznaja lettem.
Egy semmi kis tévedés alkarjára
Ültettem életem,
S átgondolva
Merész terveket eszeltem.
Sárból gyúrtam gombócot,
Hogy a drog jobban hasson,
Ha már bent van a szervezetben.
De már az sincs.
Megannyi éve.
Csak a tévedés határai
Rajzolódnak bennem,
Ha van élet,
S van halál,
Akkor nekem nincs
Filozófiám.
Elképzelt szörnyek
Élőhelyének közelében
Most én vagyok a király,
Ki rendez valamilyen
Lakomát,
Hogy hetedhét országra szóló
Elemózsiát
Eltegyünk a gyomorba,
S ha valami nem sikerül,
Akkor majd elölről
Úgyis elkezdjük.
Visszatért minden
A helytelen kerékvágásba,
S megyünk újra a másik
Irányba, csak hogy menjünk.
De igazából nincs történelmünk.
Nem maradunk fönt a jövőnek,
Mint példaképek,
És nem avatnak be fiaink
Semmibe,
Úgy múlunk el,
Mint egy perc,
Ami már
Végképp
Senkit sem érdekel.
2008. augusztus 12., kedd
Amit most látok igazán
Most látom igazán benned,
Amit már előtte is láttam,
Csak elvakított szemem.
Lehetsz süket, vagy
Nagyothalló,
Én azt is szeretem benned,
S lehetsz a 'mindegyek' asszonya,
Az sem bánt,
Csak maradj mellettem,
Ameddig jónak látsz.
S örök szemed tüze
Ne aludjon ki,
Azt is szeretem,
Mert folyton megvakít,
S ha most nem írnál,
Nem szolnál,
Biztos megőrülnék,
Hogy senki nem szól
Hozzám,
S az a mindenki
Csakis Te lehetsz,
Kinek én
Felosztom
Egyetlen életem.
Amit már előtte is láttam,
Csak elvakított szemem.
Lehetsz süket, vagy
Nagyothalló,
Én azt is szeretem benned,
S lehetsz a 'mindegyek' asszonya,
Az sem bánt,
Csak maradj mellettem,
Ameddig jónak látsz.
S örök szemed tüze
Ne aludjon ki,
Azt is szeretem,
Mert folyton megvakít,
S ha most nem írnál,
Nem szolnál,
Biztos megőrülnék,
Hogy senki nem szól
Hozzám,
S az a mindenki
Csakis Te lehetsz,
Kinek én
Felosztom
Egyetlen életem.
Oly könnyű vagy
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint nádnak a virága,
Mint szélnek halk
Suttogása.
Oly könnyű vagy szívemnek,
Mint gondnak a vallomás,
Mint fájdalom nélküli,
Örök kivirágzás.
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint gyertyának füstje,
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint élet az álomba rejtve.
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint a virágra ráeső napfény,
Mint a földet vonzó
Gravitáció a nap felé.
Mint nádnak a virága,
Mint szélnek halk
Suttogása.
Oly könnyű vagy szívemnek,
Mint gondnak a vallomás,
Mint fájdalom nélküli,
Örök kivirágzás.
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint gyertyának füstje,
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint élet az álomba rejtve.
Oly könnyű vagy lelkemnek,
Mint a virágra ráeső napfény,
Mint a földet vonzó
Gravitáció a nap felé.
Várok
Várok,
Még idegen a szellő,
S még idegen a táj,
Idegen minden,
Mi a boldogság.
Még várok,
Hogy mondhassam
Szeretlek,
Mert a szó,
Az is idegen.
Még várok,
Várok,
De nem sokáig bírom,
Még várok vele,
S betakarom.
Várok, hogy
Legyen pillanat a mának,
Hogy legyen bejárata
A mennyországnak,
Hogy várok,
Hogy várjak,
De várni,
Várni nem lehet.
Már kimondtam
Kimondatlanul,
Kimondtam valami
Mást,
Kimondtam a várost,
S az ásítás is
Vár,
Mert az is
Benned van,
Azt is te adtad,
Hogy a végén
Mindezt elmondjam.
Még idegen a szellő,
S még idegen a táj,
Idegen minden,
Mi a boldogság.
Még várok,
Hogy mondhassam
Szeretlek,
Mert a szó,
Az is idegen.
Még várok,
Várok,
De nem sokáig bírom,
Még várok vele,
S betakarom.
Várok, hogy
Legyen pillanat a mának,
Hogy legyen bejárata
A mennyországnak,
Hogy várok,
Hogy várjak,
De várni,
Várni nem lehet.
Már kimondtam
Kimondatlanul,
Kimondtam valami
Mást,
Kimondtam a várost,
S az ásítás is
Vár,
Mert az is
Benned van,
Azt is te adtad,
Hogy a végén
Mindezt elmondjam.
Titok
Már minden percben
Fel akarlak hívni,
Hogy halljam a hangodat,
Most minden perc,
Mi az élet része lett,
Úgy hiszem,
Van igazam,
Bár nélküled most
Parányi lelkem,
Mert nagy részét
Otthagytam nálad,
De érzem
Adtál Te is magadból,
Hisz részemmé vált,
S most bent mosolyog,
Bent nevet,
Hogy ez most
Nem olyan más.
Ugyanaz, mint a többi,
Csak ez a miénk,
És csak a miénk,
A titok,
Mely belepi a határt,
Nem hallja senki,
Senki más.
Fel akarlak hívni,
Hogy halljam a hangodat,
Most minden perc,
Mi az élet része lett,
Úgy hiszem,
Van igazam,
Bár nélküled most
Parányi lelkem,
Mert nagy részét
Otthagytam nálad,
De érzem
Adtál Te is magadból,
Hisz részemmé vált,
S most bent mosolyog,
Bent nevet,
Hogy ez most
Nem olyan más.
Ugyanaz, mint a többi,
Csak ez a miénk,
És csak a miénk,
A titok,
Mely belepi a határt,
Nem hallja senki,
Senki más.
Megalkuvás
S most fizettem az
Istennek,
Fizettem kővel
Kenyérért,
Most fizettem újra
Ki hitem,
Hogy adjon, maradjon,
És jusson,
De a kenyér elfogyott,
S bús lakoma része nélkül
Elhamvadt a gyertya.
Istennek,
Fizettem kővel
Kenyérért,
Most fizettem újra
Ki hitem,
Hogy adjon, maradjon,
És jusson,
De a kenyér elfogyott,
S bús lakoma része nélkül
Elhamvadt a gyertya.
Mert nem vagy itt
Nem tudok szépet mondani,
Csak hallgatok,
Mint árva, piros
Madár
Az útszélen
Bandukol, most
Olyan vagyok én is
Nélküled.
Halk, erőtlen mosoly,
Ami most elhagyja számat,
S megy bele a világba,
Mert nem vagy itt,
S a bánat lidércei
Körbevezetnek,
Szitálják
Lelkem kifelé,
Hogy ne maradjon
Benne semmi,
Mert nem vagy itt,
S én nem ott
Vagyok.
Csak hallgatok,
Mint árva, piros
Madár
Az útszélen
Bandukol, most
Olyan vagyok én is
Nélküled.
Halk, erőtlen mosoly,
Ami most elhagyja számat,
S megy bele a világba,
Mert nem vagy itt,
S a bánat lidércei
Körbevezetnek,
Szitálják
Lelkem kifelé,
Hogy ne maradjon
Benne semmi,
Mert nem vagy itt,
S én nem ott
Vagyok.
Melletted
Mit is mondjak,
Már annyit mondtam én,
A gyümölcs a kertben,
Az is érted él.
A fák lombhulláskor
Miattad sírnak,
S melletted én
Hiszek mindenben
Újra.
Már annyit mondtam én,
A gyümölcs a kertben,
Az is érted él.
A fák lombhulláskor
Miattad sírnak,
S melletted én
Hiszek mindenben
Újra.
Ha holnap lenne
Mintha eddig is bennem
Éltél volna,
Csak nem vettelek észre,
Már biztosan láttalak az utcán,
S egymásra mosolyogtunk.
Már biztosan láttalak azelőtt,
Már biztosan érzem,
Mióta megszülettem,
Csak teérted éltem.
Most biztos vagyok benne,
Hogy ha holnap lenne,
Akkor is mondanám,
Szeretlek végleg.
Éltél volna,
Csak nem vettelek észre,
Már biztosan láttalak az utcán,
S egymásra mosolyogtunk.
Már biztosan láttalak azelőtt,
Már biztosan érzem,
Mióta megszülettem,
Csak teérted éltem.
Most biztos vagyok benne,
Hogy ha holnap lenne,
Akkor is mondanám,
Szeretlek végleg.
Nélküled
Már alig várom,
Hogy újra itt legyél,
Már alig várom,
Hogy lássam,
Mit megér
A perc,
Hogy veled legyek.
Szomjazom szemed
Tekintetére,
Mint nap hidrogén
Nélkül
Feketén bólogat,
Úgy van az én
Szívem is most,
Nélküled,
Gyászban,
Egymagam.
Hogy újra itt legyél,
Már alig várom,
Hogy lássam,
Mit megér
A perc,
Hogy veled legyek.
Szomjazom szemed
Tekintetére,
Mint nap hidrogén
Nélkül
Feketén bólogat,
Úgy van az én
Szívem is most,
Nélküled,
Gyászban,
Egymagam.
Látom
Látom mosolyod,
Miközben ezt olvasod,
S kerekedő szemeid,
Miszerint kérded vele,
Na mikor.
Látom magam előtt,
Amint ezt olvasod,
Mondod magadban,
Te meg iszol.
S halk kacaj,
Hangos nevetés
Elegyeként
Tárul tiszta lelked
Elém.
Miközben ezt olvasod,
S kerekedő szemeid,
Miszerint kérded vele,
Na mikor.
Látom magam előtt,
Amint ezt olvasod,
Mondod magadban,
Te meg iszol.
S halk kacaj,
Hangos nevetés
Elegyeként
Tárul tiszta lelked
Elém.
Lelkemnek
Lelkemnek apró
Zuhataga lettél,
Végigfolysz
Lassú ereimben.
Lelkemnek apró
Erdeje lettél,
Oxigénnel
Táplálod testemet.
Lelkemnek apró
Rózsakertje lettél,
S ezzel emeled
Értelmem szépjét.
Lelkemnek apróságai,
Mind Te lettél,
S ezzel nőttél
Óriássá bennem.
Zuhataga lettél,
Végigfolysz
Lassú ereimben.
Lelkemnek apró
Erdeje lettél,
Oxigénnel
Táplálod testemet.
Lelkemnek apró
Rózsakertje lettél,
S ezzel emeled
Értelmem szépjét.
Lelkemnek apróságai,
Mind Te lettél,
S ezzel nőttél
Óriássá bennem.
Csak neked
Kilökött magából a puszta
Fennforgás,
Most én is taposva megyek
Majd haza.
Ha megtekintek egy fát,
Egy bokrot,
S megcsillan illata,
Úgy fogom hinni,
Hogy te bennem is élsz,
S két életem vált
Újra egyé.
Fennforgás,
Most én is taposva megyek
Majd haza.
Ha megtekintek egy fát,
Egy bokrot,
S megcsillan illata,
Úgy fogom hinni,
Hogy te bennem is élsz,
S két életem vált
Újra egyé.
Álom
Elmosódott álmokat
Tereget az este,
Volt benne minden,
Mi meg lehet festve,
Vagy külön voltak együtt,
De úgy volt bizony
Szép, hogy reggelre
Nem láttam
Semmilyen értelmét.
Tereget az este,
Volt benne minden,
Mi meg lehet festve,
Vagy külön voltak együtt,
De úgy volt bizony
Szép, hogy reggelre
Nem láttam
Semmilyen értelmét.
Szerelmes vers
Most feltámaszt mindent,
Feltámasztja hitem
Hitetlen részeit,
S bekebelezi asztalom
Zálogát.
Most eltorlaszol mindent,
El a nagy folyókat,
S lelkemben apró
Patakként csordogál.
Felfrissíti minden
Porcikám a nap,
S nem bánom már,
Ha szemembe süt,
Úgy szeretnék tovább
Élni, hogy Te mindig
Mellettem ülsz.
Ma reggel felkeltem,
Sírva ugyan, de fel,
S rád gondolva arcomon
Megjelent valami,
Életerős, igenlő jel.
Egy apró sóhaj áltatta,
Hogy igen is létezem,
S várom, hogy újra
Megfogjam lágyan ölelő
Két kezed.
Feltámasztja hitem
Hitetlen részeit,
S bekebelezi asztalom
Zálogát.
Most eltorlaszol mindent,
El a nagy folyókat,
S lelkemben apró
Patakként csordogál.
Felfrissíti minden
Porcikám a nap,
S nem bánom már,
Ha szemembe süt,
Úgy szeretnék tovább
Élni, hogy Te mindig
Mellettem ülsz.
Ma reggel felkeltem,
Sírva ugyan, de fel,
S rád gondolva arcomon
Megjelent valami,
Életerős, igenlő jel.
Egy apró sóhaj áltatta,
Hogy igen is létezem,
S várom, hogy újra
Megfogjam lágyan ölelő
Két kezed.
Miatyánk
Miatyánk, ki a mennyekben,
Odafönn lakozol,
Ki látsz szépet,
És jót,
Tudod mi a fájdalmunk nekünk,
S tudod azt is,
Ha úgy szeretünk.
Mi atyánk,
Ki látsz engem most sírni,
És nevetni,
Add meg, mi lelkemnek
Adható, s kell,
Ne többet,
De ne is kevesebbet.
Miatyánk, ki teremtő
Voltál, most nézz
Mélyen két szemembe,
S mond,
Majd mikor eljön a Te országod,
Akkor legyek melletted,
S legyen az is,
Kit én mindig szerettem.
Miatyánk,
Ki szeplőtelen anyát
Adtál nekünk,
S most felébresztesz
Vágyakat bennünk,
Add, hogy azt tehessem
Ami színed előtt helyes.
Miatyánk,
Ki forgatod világunk,
Kit nagyon szeretsz,
Azt elveszed,
Kit szeretnünk kell,
Nekünk adod,
Hát legyen meg
A Te akaratod.
Odafönn lakozol,
Ki látsz szépet,
És jót,
Tudod mi a fájdalmunk nekünk,
S tudod azt is,
Ha úgy szeretünk.
Mi atyánk,
Ki látsz engem most sírni,
És nevetni,
Add meg, mi lelkemnek
Adható, s kell,
Ne többet,
De ne is kevesebbet.
Miatyánk, ki teremtő
Voltál, most nézz
Mélyen két szemembe,
S mond,
Majd mikor eljön a Te országod,
Akkor legyek melletted,
S legyen az is,
Kit én mindig szerettem.
Miatyánk,
Ki szeplőtelen anyát
Adtál nekünk,
S most felébresztesz
Vágyakat bennünk,
Add, hogy azt tehessem
Ami színed előtt helyes.
Miatyánk,
Ki forgatod világunk,
Kit nagyon szeretsz,
Azt elveszed,
Kit szeretnünk kell,
Nekünk adod,
Hát legyen meg
A Te akaratod.
Levél fentre
Most kicsit kikészültem,
Nem mondhatom el,
Mit érzek,
S mi az, mi történt velem.
Mesélni már meséltem neked róla,
S Te mondtál valamit,
De nem tudod most
Azt mondani,
Amit mondtál volna ekkor.
Legalábbis nem hallom,
Nem hallom okító szavad,
"Hogy nem vagy normális,
Hogy mi a fenének
Üssem bele az orrom,
Ez csakis a te ügyed."
De akkor is örülnél velem,
S most besüppedtem.
A boldogság most határokat
Feszít, s szorítja ki láncaim,
Mellyek megkötözve elítéltek.
Nem mondhatom el,
Mit érzek,
S mi az, mi történt velem.
Mesélni már meséltem neked róla,
S Te mondtál valamit,
De nem tudod most
Azt mondani,
Amit mondtál volna ekkor.
Legalábbis nem hallom,
Nem hallom okító szavad,
"Hogy nem vagy normális,
Hogy mi a fenének
Üssem bele az orrom,
Ez csakis a te ügyed."
De akkor is örülnél velem,
S most besüppedtem.
A boldogság most határokat
Feszít, s szorítja ki láncaim,
Mellyek megkötözve elítéltek.
2008. augusztus 11., hétfő
Mindegy
Egy vagy nekem,
Mint szőlőnek fürtje,
Egy vagy a végtelen űrben,
S egy a messzi tájak
Elhagyott medreiben.
Egy vagy, hogy legyél nekem,
Egy, hogy lelkedet cipeljem,
S egy a méltó 'teországod',
Egy, ki nekem jutott.
A 'mindegyek' elmúltak,
S most mi egyek lettünk.
Egy lélekként érve
A duánál értettük,
Miként az az egy,
Az lett kettő ugyan,
De a kettő lett
A minden,
S egyként
A minden
Most már minden
Mindegy,
Hogy mi folyik
Rajta át.
Mint szőlőnek fürtje,
Egy vagy a végtelen űrben,
S egy a messzi tájak
Elhagyott medreiben.
Egy vagy, hogy legyél nekem,
Egy, hogy lelkedet cipeljem,
S egy a méltó 'teországod',
Egy, ki nekem jutott.
A 'mindegyek' elmúltak,
S most mi egyek lettünk.
Egy lélekként érve
A duánál értettük,
Miként az az egy,
Az lett kettő ugyan,
De a kettő lett
A minden,
S egyként
A minden
Most már minden
Mindegy,
Hogy mi folyik
Rajta át.
Mikor veled vagyok
Mikor veled vagyok,
Elmenekül az isten
Az égből,
Hogy köztünk legyen.
Mikor veled vagyok,
Mindent érzek,
A világ összes
Mámora reggelre
Bennem ébred,
Mikor veled vagyok,
Egyszerűen múlik
A pillanat,
Az idő nem gyalogol,
Szalad,
S kezében fogja
Lelkemnek zászlaját.
Mikor veled vagyok,
Elenged egy percre minden,
Csak az aznapi képnek élek,
De nem akarom feledni,
Mit tettél értem.
Elmenekül az isten
Az égből,
Hogy köztünk legyen.
Mikor veled vagyok,
Mindent érzek,
A világ összes
Mámora reggelre
Bennem ébred,
Mikor veled vagyok,
Egyszerűen múlik
A pillanat,
Az idő nem gyalogol,
Szalad,
S kezében fogja
Lelkemnek zászlaját.
Mikor veled vagyok,
Elenged egy percre minden,
Csak az aznapi képnek élek,
De nem akarom feledni,
Mit tettél értem.
Ábrándjaim
Mint mikor csak szívem
Ült egy pillanatra lelkedre,
Most egész testem érezhette,
Miként fagy le rólam
A fájdalom,
S olvad igaz,
Meggyőző ihletté.
Ábrándjaim kifakultak,
De te vissza színezted őket,
Egy szín még hiányzik,
De az már soha nem lesz,
De a színek összekeverednek,
S így alkotnak
Rólad elfogult,
Gyönyörű képet.
Ült egy pillanatra lelkedre,
Most egész testem érezhette,
Miként fagy le rólam
A fájdalom,
S olvad igaz,
Meggyőző ihletté.
Ábrándjaim kifakultak,
De te vissza színezted őket,
Egy szín még hiányzik,
De az már soha nem lesz,
De a színek összekeverednek,
S így alkotnak
Rólad elfogult,
Gyönyörű képet.
Végleg megpihentem
Lelkem ajtaja most
Színekben tombol,
Harapok én is az
Isteni kenyérből,
Iszom a mennyek
Borait sorra,
S most én vagyok
Ki idegent szeret.
S mégis ezredek óta
Hozzád láncolt a nap,
Csak nem vettem észre,
Miként hívogat.
Lelkem most egy percre
Elaludt, s a duna sem
Komor, messziről néztem ugyan,
De lelkem összeroppant.
De megnyugodott válladon,
S ajkad szomja betakarta.
Csak néztem a dunát,
A nagybetűs szavak
Így se mennek,
Nem akarok mondani sokat,
Csak annyit,
Végleg megpihentem.
Színekben tombol,
Harapok én is az
Isteni kenyérből,
Iszom a mennyek
Borait sorra,
S most én vagyok
Ki idegent szeret.
S mégis ezredek óta
Hozzád láncolt a nap,
Csak nem vettem észre,
Miként hívogat.
Lelkem most egy percre
Elaludt, s a duna sem
Komor, messziről néztem ugyan,
De lelkem összeroppant.
De megnyugodott válladon,
S ajkad szomja betakarta.
Csak néztem a dunát,
A nagybetűs szavak
Így se mennek,
Nem akarok mondani sokat,
Csak annyit,
Végleg megpihentem.
Képek
Mint valami kényszer,
Most a képeket nézem,
Elfekszik szívemben
Az igazi fájdalom.
Mikor rádöbbensz,
Nincs már több képed,
S többé már sohasem láthatod.
Emlékek vannak,
Vannak bizony, sok,
S lehetett volna
Még megannyi száz,
De a test roskatag,
S nem bírja a vízfolyást.
Álmában ott leszek,
S ő is itt bennem,
Majd úgy, hogy ne fájjon,
Emlékezem,
S most a dicsőség oszlopát
Húzom fel az égre,
Ne csak én,
Ti is szeressétek.
A vállamon nyugszik keze,
S én átadom nektek,
Mit mond,
Bár csak hallanám,
De csak hallgat,
Nem szól.
Most magamba roskadva
Hajlik lelkemre a bánat,
Eltűnik minden,
Egy perc az a csodálat.
Ha most újra élnél,
Hát vigyáznék én rád,
Ha most megmenthetnék
Ezernyi csalódást,
Akkor is fájna
Újra elvesztenem téged,
De feledni nem foglak,
Akármeddig élek.
Most a képeket nézem,
Elfekszik szívemben
Az igazi fájdalom.
Mikor rádöbbensz,
Nincs már több képed,
S többé már sohasem láthatod.
Emlékek vannak,
Vannak bizony, sok,
S lehetett volna
Még megannyi száz,
De a test roskatag,
S nem bírja a vízfolyást.
Álmában ott leszek,
S ő is itt bennem,
Majd úgy, hogy ne fájjon,
Emlékezem,
S most a dicsőség oszlopát
Húzom fel az égre,
Ne csak én,
Ti is szeressétek.
A vállamon nyugszik keze,
S én átadom nektek,
Mit mond,
Bár csak hallanám,
De csak hallgat,
Nem szól.
Most magamba roskadva
Hajlik lelkemre a bánat,
Eltűnik minden,
Egy perc az a csodálat.
Ha most újra élnél,
Hát vigyáznék én rád,
Ha most megmenthetnék
Ezernyi csalódást,
Akkor is fájna
Újra elvesztenem téged,
De feledni nem foglak,
Akármeddig élek.
Egy mai kisfiú filozófiája
Majd ha felnövök,
Lesz majd kocsim, házam,
Lesz egy kövér feleségem,
S három elhízott,
Kompjuter gyerekem.
Majd, ha megnövök,
S nagy leszek egyszer,
Lesz egy cégem is,
Mely gyárt majd egy vegyszert.
Majd, ha nagy leszek egyszer,
Lesznek majd álmaim,
Lesznek ezer, meg ezer
Eltúlzott vágyaim.
Majd, ha nagy leszek,
S kiengednek a börtönből,
Akkor leszek majd politikus,
Meg drogbáró,
S lesznek hatalmas helyek,
Ahová én mehetek,
De ti még
Gondolni se mertek rá.
Lesz majd kocsim, házam,
Lesz egy kövér feleségem,
S három elhízott,
Kompjuter gyerekem.
Majd, ha megnövök,
S nagy leszek egyszer,
Lesz egy cégem is,
Mely gyárt majd egy vegyszert.
Majd, ha nagy leszek egyszer,
Lesznek majd álmaim,
Lesznek ezer, meg ezer
Eltúlzott vágyaim.
Majd, ha nagy leszek,
S kiengednek a börtönből,
Akkor leszek majd politikus,
Meg drogbáró,
S lesznek hatalmas helyek,
Ahová én mehetek,
De ti még
Gondolni se mertek rá.
Ráveszem magam az evésre
Az 'abrak a dabrára'
Mondtam én szöveget,
Varázsoljam el
Az elhízott szörnyeket,
S most elhitet valami
Kényszeres evésteszt,
Hogy enni azt kell,
De menni most miért
Nem lehet.
Bemegyek egy ócska,
Elhagyott 'teszkóba',
Elülök elázott könyvei
Felett,
Siránkozok kicsit,
Azután elmegyek
A parazitaváros,
Otromba termébe,
A 'mekdonáldsz' étterem
Viharos lelkébe,
Hogy ennivaló
Jusson,
S most elvegyülök közétek,
Mivel én is
Vagyok a kapitalizmus
Akkora terméke,
Mint ti!
Mondtam én szöveget,
Varázsoljam el
Az elhízott szörnyeket,
S most elhitet valami
Kényszeres evésteszt,
Hogy enni azt kell,
De menni most miért
Nem lehet.
Bemegyek egy ócska,
Elhagyott 'teszkóba',
Elülök elázott könyvei
Felett,
Siránkozok kicsit,
Azután elmegyek
A parazitaváros,
Otromba termébe,
A 'mekdonáldsz' étterem
Viharos lelkébe,
Hogy ennivaló
Jusson,
S most elvegyülök közétek,
Mivel én is
Vagyok a kapitalizmus
Akkora terméke,
Mint ti!
Elkészültem
Úgy érzem felfalt valami
Jókedv, s akkor visszaestem.
Elhitette velem a jóság,
Hogy nem történt semmi,
De nem is fog,
És lábatlan percek
Tűntek fel az égen,
Hozták nékem az éji
Csillagokat.
Peregtek észrevétlen
A napok,
S most megint itt vagyok.
Átlátható boldogtalanság
Tiszta vizét iszom,
Sűrűsége megfolytja lelkem.
Néha kiköpöm,
De utána visszanyelem.
Elrabolt valami
Iszonyat fájdalom,
S váltságdíjul kéri
Létemet.
Szürkék lettek
Azok a bizonyos napok,
Amiket előtte
Két kanállal ettem.
Felrobbant lelkemben,
Atomjaira hullva boncolja
Szét emlékeim porctérdét.
Lábra se tudok állni,
Érzem,
De ekkor elvonja figyelmem
Egy enyhült pillanat,
Így emlékeim újra
Boldogan sétálnak.
Jókedv, s akkor visszaestem.
Elhitette velem a jóság,
Hogy nem történt semmi,
De nem is fog,
És lábatlan percek
Tűntek fel az égen,
Hozták nékem az éji
Csillagokat.
Peregtek észrevétlen
A napok,
S most megint itt vagyok.
Átlátható boldogtalanság
Tiszta vizét iszom,
Sűrűsége megfolytja lelkem.
Néha kiköpöm,
De utána visszanyelem.
Elrabolt valami
Iszonyat fájdalom,
S váltságdíjul kéri
Létemet.
Szürkék lettek
Azok a bizonyos napok,
Amiket előtte
Két kanállal ettem.
Felrobbant lelkemben,
Atomjaira hullva boncolja
Szét emlékeim porctérdét.
Lábra se tudok állni,
Érzem,
De ekkor elvonja figyelmem
Egy enyhült pillanat,
Így emlékeim újra
Boldogan sétálnak.
Cigaretta
Mondom mindig,
Majd lefogom tenni,
S abban a pillanatban
Újra felveszem.
Füstje most oly jól esik,
Megnyugtatja elmém,
Hogy most borozni kellene,
S pipafüstöt mellé,
Vagy akár azt a szivart
Meggyújtani este,
Élvezni az
Ízét,
Élvezni a
Percet.
Majd lefogom tenni,
S abban a pillanatban
Újra felveszem.
Füstje most oly jól esik,
Megnyugtatja elmém,
Hogy most borozni kellene,
S pipafüstöt mellé,
Vagy akár azt a szivart
Meggyújtani este,
Élvezni az
Ízét,
Élvezni a
Percet.
Ha újra születnék
Ha újra születnék,
Nem az lennék,
Aki lenne helyettem,
Inkább valami vak kutya,
Aki az utcán
Sétál leverten.
Lennék inkább egy örökzöld
Fenyő,
S gyantámmal kenném
Testemet,
Lennék inkább csak egy virág,
Mellyel kifejezném
Létemet.
Inkább csak
Egy bokor,
Egy száraz gally-temető,
Lennék érzések nélküli,
Csendben elmúló
Őszi rózsa.
Nem az lennék,
Aki lenne helyettem,
Inkább valami vak kutya,
Aki az utcán
Sétál leverten.
Lennék inkább egy örökzöld
Fenyő,
S gyantámmal kenném
Testemet,
Lennék inkább csak egy virág,
Mellyel kifejezném
Létemet.
Inkább csak
Egy bokor,
Egy száraz gally-temető,
Lennék érzések nélküli,
Csendben elmúló
Őszi rózsa.
Esztétika
Minden, ami körbevesz,
Valami hihetetlen alkotás.
Ezernyi vaspor
Lengedez,
S elmúlik a hervadás.
Alkalmi érzések
Felületére
Helyeződik a hangsúly,
S elfelejt mindenki
Szeretni,
Nem tudják,
Hogy miben rejlik,
Van a lényeg,
Csak úgy vannak,
De nem tudnak
Meglenni.
Esztétikus virágokat
Klónoznak,
Majd megcsinálják
Önmaguk az este,
S elhiszik,
Jobb a világ,
Ha ki van cserélve
Minden szerve.
Valami hihetetlen alkotás.
Ezernyi vaspor
Lengedez,
S elmúlik a hervadás.
Alkalmi érzések
Felületére
Helyeződik a hangsúly,
S elfelejt mindenki
Szeretni,
Nem tudják,
Hogy miben rejlik,
Van a lényeg,
Csak úgy vannak,
De nem tudnak
Meglenni.
Esztétikus virágokat
Klónoznak,
Majd megcsinálják
Önmaguk az este,
S elhiszik,
Jobb a világ,
Ha ki van cserélve
Minden szerve.
Értelmezés
Addig, míg leírom,
Százszor kimondja más,
Addig míg elhangzik,
Eltelik vagy száz
Év,
És már senki sem fogja
Hallani,
Mit akartam
Valójában mondani.
Százszor kimondja más,
Addig míg elhangzik,
Eltelik vagy száz
Év,
És már senki sem fogja
Hallani,
Mit akartam
Valójában mondani.
Dehogy
Dehogy vagy nekem
Elapadó folyó,
Dehogy vagy rekkenő hőség,
Nem vagy elmenő napsütés,
Csak az,
Miben elférek én.
Elapadó folyó,
Dehogy vagy rekkenő hőség,
Nem vagy elmenő napsütés,
Csak az,
Miben elférek én.
Újra érzel
Adhat-e okot az értelem
Arra, hogy elhagyta
Fejem.
Elképzelhetetlenül üres
Lett minden,
Mi egykor kacajtól volt
Édes,
Kirekesztően érzem
A foltok
Összekuszálódott
Támaszát,
Hogy most zeng
Egy érthetetlen hang,
Halkan muzsikál
A tücsök a barlangban,
Fekszem
Elhalványult hangulatban,
És képzetet diktál
Az eltűnő hangulat.
Borzad a reggel,
Hogy újra kelni kell,
A madár is felszáll,
S olvad a feszület.
Arra, hogy elhagyta
Fejem.
Elképzelhetetlenül üres
Lett minden,
Mi egykor kacajtól volt
Édes,
Kirekesztően érzem
A foltok
Összekuszálódott
Támaszát,
Hogy most zeng
Egy érthetetlen hang,
Halkan muzsikál
A tücsök a barlangban,
Fekszem
Elhalványult hangulatban,
És képzetet diktál
Az eltűnő hangulat.
Borzad a reggel,
Hogy újra kelni kell,
A madár is felszáll,
S olvad a feszület.
Szürkület
Mint akinek porból van
Lelke,
Meredek a napsütésbe,
És silány galambok
Téri ténfergése
Ad alkalmat,
Hogy végre
Letérdeljek.
Mikor felállok,
Már a szürkület hamva
Száll,
Beterítve az
Egész éjszakát,
S meredek ott,
Nézve a Holdat,
Érzem,
Mindenem
Éhesen szomjas.
Lelke,
Meredek a napsütésbe,
És silány galambok
Téri ténfergése
Ad alkalmat,
Hogy végre
Letérdeljek.
Mikor felállok,
Már a szürkület hamva
Száll,
Beterítve az
Egész éjszakát,
S meredek ott,
Nézve a Holdat,
Érzem,
Mindenem
Éhesen szomjas.
Ne hidd
Álmomból,
Ne hidd,
Hogy eleresztelek.
Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Én is ott leszek,
És zümmögök lelkednek.
Álmodból,
Ne hidd,
Hogy én is elmegyek.
Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Te is zümmögsz lelkemnek.
Ne hidd,
Hogy eleresztelek.
Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Én is ott leszek,
És zümmögök lelkednek.
Álmodból,
Ne hidd,
Hogy én is elmegyek.
Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Te is zümmögsz lelkemnek.
Ha bolygó lennék
Ha bolygó lennék,
Csakis a Föld,
Hogy hátamon cipelve
Körbevezesselek.
Ha bolygó lennék,
Csakis a Jupiter,
Hogy sebes forgásommal
Szeresselek.
Ha bolygó lennék,
Csakis az Uránusz,
Hogy koronámat fejedre
Helyezzem.
Ha bolygó lennék,
Én lennék a legszebb,
Ha a földön laksz,
Nézz távcsöveddel.
Csakis a Föld,
Hogy hátamon cipelve
Körbevezesselek.
Ha bolygó lennék,
Csakis a Jupiter,
Hogy sebes forgásommal
Szeresselek.
Ha bolygó lennék,
Csakis az Uránusz,
Hogy koronámat fejedre
Helyezzem.
Ha bolygó lennék,
Én lennék a legszebb,
Ha a földön laksz,
Nézz távcsöveddel.
Hogy veled nevessek
A nevetés ereje,
Mint valami hangos robaj,
Lázítja lelkem,
Hogy veled legyek.
Akarok nevetni,
Ha csak azért is,
Mert szívedet enyhítem,
S hogy beteljél,
De soha nem adnék
Annyit, hogy megund,
Hogy másnap felkelve
Újra akard.
S nevetek veled,
Hogy ne legyen időd
Sírni,
És sírok veled,
Ha nincs már,
Mi nevetni késztessen.
Ha szomorú voltam,
Csak egy pillanat az egész,
Elővettelek szívem mélyéről,
Hallottam,
Ahogyan hallgatsz,
S ezzel mindent
Kielégítettél.
Forr bennem valami
Igazán híres,
Valami régóta
Elvetemült dolog,
Amit eddig soha nem érzett,
S talán többé
Senki iránt nem is fog
Lelkem mámora áldozni,
Hogy legyen meg,
Mi egykor,
Hogy úgy csillanjon
Szemeden a nap,
Mint szívedből kiáradó,
Tiszta tekintet.
Mint valami hangos robaj,
Lázítja lelkem,
Hogy veled legyek.
Akarok nevetni,
Ha csak azért is,
Mert szívedet enyhítem,
S hogy beteljél,
De soha nem adnék
Annyit, hogy megund,
Hogy másnap felkelve
Újra akard.
S nevetek veled,
Hogy ne legyen időd
Sírni,
És sírok veled,
Ha nincs már,
Mi nevetni késztessen.
Ha szomorú voltam,
Csak egy pillanat az egész,
Elővettelek szívem mélyéről,
Hallottam,
Ahogyan hallgatsz,
S ezzel mindent
Kielégítettél.
Forr bennem valami
Igazán híres,
Valami régóta
Elvetemült dolog,
Amit eddig soha nem érzett,
S talán többé
Senki iránt nem is fog
Lelkem mámora áldozni,
Hogy legyen meg,
Mi egykor,
Hogy úgy csillanjon
Szemeden a nap,
Mint szívedből kiáradó,
Tiszta tekintet.
Istenhez
Általad váltam én azzá,
Aki most nem vagyok,
Mert általad hiányom
Keletkezett,
Általad állok én
A fájdalom hegyén,
S általad mondok
Átgondolt szavakat.
Általad vagyok megáldva,
S átkozva ezzel,
Hogy annyira hittem,
Hogy szerettél engem.
S most elmos mindent
Egyetlen könnycsepp,
Mert ismét hozzád menekülök,
Lassan dombbá menekül a hegy,
De vele
Én is eltörpülök.
Vádolni akarlak,
De nem visz rá a lélek,
Mely általad lett
Az életre éhes,
S most általad virágzik
Bennem a jó,
Mert általad lett
Az élet
Finom,
S enni való.
Általad becsülöm
Most, a mindent,
Mi szép,
S általad átkozom
A perceket.
Általad sétálok a merész
Ég alatt,
Hogy általad féljek,
S higgyek,
Hogy van még,
Van még.
Van, talán ha jó,
Akkor az, mi
Nekem való,
Vagy valótlan vagy,
S ezzel általad leszek hamis,
Általad vitatható,
De általad lett
A halál
Olyan megnyugtató.
Aki most nem vagyok,
Mert általad hiányom
Keletkezett,
Általad állok én
A fájdalom hegyén,
S általad mondok
Átgondolt szavakat.
Általad vagyok megáldva,
S átkozva ezzel,
Hogy annyira hittem,
Hogy szerettél engem.
S most elmos mindent
Egyetlen könnycsepp,
Mert ismét hozzád menekülök,
Lassan dombbá menekül a hegy,
De vele
Én is eltörpülök.
Vádolni akarlak,
De nem visz rá a lélek,
Mely általad lett
Az életre éhes,
S most általad virágzik
Bennem a jó,
Mert általad lett
Az élet
Finom,
S enni való.
Általad becsülöm
Most, a mindent,
Mi szép,
S általad átkozom
A perceket.
Általad sétálok a merész
Ég alatt,
Hogy általad féljek,
S higgyek,
Hogy van még,
Van még.
Van, talán ha jó,
Akkor az, mi
Nekem való,
Vagy valótlan vagy,
S ezzel általad leszek hamis,
Általad vitatható,
De általad lett
A halál
Olyan megnyugtató.
Majd
Ha egyszer én is jó leszek,
S lelkembe nem süppednek
Annyian,
Mikor kiirtom magamból
A rosszat, a kényelmet,
Akkor mondjad,
Mi az, mi kell neked.
Majd, ha egyszer én is átalakulok,
S rózsakertként
Benned felébredek,
Tudom,
Hogy akkor jó leszek,
S benned fognak létezni
Eltúlzott képzetek.
Most még rossz vagyok,
Nem vagyok jó gyerek,
Nem vagyok élénk,
Mert lusta képeket
Alkotok a nyárba,
Ne kelljen reggel felkelnem,
Hogy majd a kilenc
Megüti az órát,
Addig alszom én is
Csendesen.
Majd, ha megjavulok,
És lesz majd lelkemben gyönyör,
Majd ha nem lesznek ideálok,
Melyek befedik énemet,
Addig csak rosszként
Tudlak szeretni,
Vagy imádni mindenben.
S lelkembe nem süppednek
Annyian,
Mikor kiirtom magamból
A rosszat, a kényelmet,
Akkor mondjad,
Mi az, mi kell neked.
Majd, ha egyszer én is átalakulok,
S rózsakertként
Benned felébredek,
Tudom,
Hogy akkor jó leszek,
S benned fognak létezni
Eltúlzott képzetek.
Most még rossz vagyok,
Nem vagyok jó gyerek,
Nem vagyok élénk,
Mert lusta képeket
Alkotok a nyárba,
Ne kelljen reggel felkelnem,
Hogy majd a kilenc
Megüti az órát,
Addig alszom én is
Csendesen.
Majd, ha megjavulok,
És lesz majd lelkemben gyönyör,
Majd ha nem lesznek ideálok,
Melyek befedik énemet,
Addig csak rosszként
Tudlak szeretni,
Vagy imádni mindenben.
Ihlet
Mámor, és megannyi alkohol,
Vagy akár csak a drog,
Nem adhat annyi,
Megannyi ihletet,
Mint két szemed,
Melybe nézhetek.
A fájdalom,
Mely kerülget,
S lelkembe költi ki
Dalát,
Úgy hiszem,
Az is többet ér,
Mint megannyi
Szorongás.
S most kiadom félelmem,
Kifelé az űrbe,
Veszek magamnak egy
Bolygót,
Hogy ne a Földön
Üljek,
S majd repülünk
Évekre,
Fényekre
Innen,
Hogy ne láthassam,
Mi az, mi szépsége
Által okoz
Akkora fájdalmat.
Vagy akár csak a drog,
Nem adhat annyi,
Megannyi ihletet,
Mint két szemed,
Melybe nézhetek.
A fájdalom,
Mely kerülget,
S lelkembe költi ki
Dalát,
Úgy hiszem,
Az is többet ér,
Mint megannyi
Szorongás.
S most kiadom félelmem,
Kifelé az űrbe,
Veszek magamnak egy
Bolygót,
Hogy ne a Földön
Üljek,
S majd repülünk
Évekre,
Fényekre
Innen,
Hogy ne láthassam,
Mi az, mi szépsége
Által okoz
Akkora fájdalmat.
Beszélj
Elpattan egy húr,
S már nem szól a zene,
Hallgatok tőletek
Ideálokat.
A hatalmas csend,
Jaj, már nem vigasztal,
Nem lehetek mindig egyedül.
Ha nem lennétek itt,
Ti zajos zenészek,
Ha nem hallanám
Dallamos szavatok,
Ha nem szólna az
Az átkozott rádió,
Úgy érezném,
Lassan megnémulok.
Beszélj még,
Szólj,
Egyetlen múzsám,
Egyetlen szavadnak
Többet hiszek én,
Mint megannyi zenekar
Játszik
Egy elfuserált,
Komor, bús
Zenét.
S már nem szól a zene,
Hallgatok tőletek
Ideálokat.
A hatalmas csend,
Jaj, már nem vigasztal,
Nem lehetek mindig egyedül.
Ha nem lennétek itt,
Ti zajos zenészek,
Ha nem hallanám
Dallamos szavatok,
Ha nem szólna az
Az átkozott rádió,
Úgy érezném,
Lassan megnémulok.
Beszélj még,
Szólj,
Egyetlen múzsám,
Egyetlen szavadnak
Többet hiszek én,
Mint megannyi zenekar
Játszik
Egy elfuserált,
Komor, bús
Zenét.
Kik nem voltatok nekem
Ha elhagynak mind,
Kik vigaszt nyújtanak,
Kik velem voltak boldogabb
Pillanatban,
Akkor sem merülök.
Álmaim szele hozza a
Nyugalmat,
S majd úgyis kiderülök.
Felkel a nap
Szívem országában,
S majd ott álltok
Szomorún,
Vártok egy
Vígasztaló szóra,
De senki sem
Szól majd.
Álmaim vizére
Hajtom most a fejem,
Álmaim tengerén
Hajózom most,
S kérek valami
Hatalmas erőt,
Törje össze kabinom,
Lássak már
Egy szigetet,
Lássak valami reményt.
A megnyugvás óceánja
Hatalmas,
Rajta sokan lebegünk,
De jaj,
Ha jön a vihar,
Valaki
Mindig elmerül.
Kik vigaszt nyújtanak,
Kik velem voltak boldogabb
Pillanatban,
Akkor sem merülök.
Álmaim szele hozza a
Nyugalmat,
S majd úgyis kiderülök.
Felkel a nap
Szívem országában,
S majd ott álltok
Szomorún,
Vártok egy
Vígasztaló szóra,
De senki sem
Szól majd.
Álmaim vizére
Hajtom most a fejem,
Álmaim tengerén
Hajózom most,
S kérek valami
Hatalmas erőt,
Törje össze kabinom,
Lássak már
Egy szigetet,
Lássak valami reményt.
A megnyugvás óceánja
Hatalmas,
Rajta sokan lebegünk,
De jaj,
Ha jön a vihar,
Valaki
Mindig elmerül.
Igen, említette nekem
Megemlített nekem az isten
Egy fontosat,
Hogy akik itt vagytok,
Hát mindenkit szeret.
S te mondtad,
Beszéltél vele,
S üzente,
Engem különösen szeret.
Erre az égvilágon
Semmi sem felelet,
A legszebb mondat,
Amit valaha is
Mondtál nekem.
S most szólnod
Sem kell,
Már némán is szeretlek.
Egy fontosat,
Hogy akik itt vagytok,
Hát mindenkit szeret.
S te mondtad,
Beszéltél vele,
S üzente,
Engem különösen szeret.
Erre az égvilágon
Semmi sem felelet,
A legszebb mondat,
Amit valaha is
Mondtál nekem.
S most szólnod
Sem kell,
Már némán is szeretlek.
Átlátható
Átlátható, ami nem látható át,
Valami erős kézfogás
Rombolja esztétikám,
Szorítja szívem össze
A hang,
Tudom, Te örökké
Enyém maradsz,
De fizikai valód
Eltűntével
Az emlékek közt
Kell leélnem
Még nekem kirótt
Idődet.
Valami erős kézfogás
Rombolja esztétikám,
Szorítja szívem össze
A hang,
Tudom, Te örökké
Enyém maradsz,
De fizikai valód
Eltűntével
Az emlékek közt
Kell leélnem
Még nekem kirótt
Idődet.
Bartók
Elvetemült hangzás az arcomat
Marja, lekem ürességét
Egy időre befalazza,
Szép emléket állít a múltnak,
Hogy ő igenis van,
S a negyedik concerto
Szinesztéziája
Furcsa hallucinációt okoz,
Reggel van,
A klubok kinyitnak,
A pubok zárják
Kapuik,
S minden kezdődik elölről,
Mégis valahogy más,
Ez az egész,
A megszokott klasszicizmus
Nélküled folyik szét.
Marja, lekem ürességét
Egy időre befalazza,
Szép emléket állít a múltnak,
Hogy ő igenis van,
S a negyedik concerto
Szinesztéziája
Furcsa hallucinációt okoz,
Reggel van,
A klubok kinyitnak,
A pubok zárják
Kapuik,
S minden kezdődik elölről,
Mégis valahogy más,
Ez az egész,
A megszokott klasszicizmus
Nélküled folyik szét.
2008. augusztus 10., vasárnap
Ölelni
Dereng valami apró kis tévedés,
Hogy minek mentem oda,
Minek néztem én
A természet lágy ölén,
Gondba csavartam az időt.
Most peregnek lassú,
Iszonyatos percek,
Kik lázadnak,
S ellenem óráról órára
Ítélőn felkelnek.
Szeretném már kezedet fogni,
Átölelni mélyen,
Tűnődni azon,
Mikor lehet vége,
S feledni mindent,
Feledni elmúlást,
Ölelni Téged,
Századokon át.
Hogy minek mentem oda,
Minek néztem én
A természet lágy ölén,
Gondba csavartam az időt.
Most peregnek lassú,
Iszonyatos percek,
Kik lázadnak,
S ellenem óráról órára
Ítélőn felkelnek.
Szeretném már kezedet fogni,
Átölelni mélyen,
Tűnődni azon,
Mikor lehet vége,
S feledni mindent,
Feledni elmúlást,
Ölelni Téged,
Századokon át.
Lázár verse
Támadjatok fel,
Mind kik alusztok,
Víg ünnepet üljünk
Itt este.
Hallom odaát Ti
Együtt boroztok.
Hát száz évig mi arra
Még nem megyünk.
Mind kik alusztok,
Víg ünnepet üljünk
Itt este.
Hallom odaát Ti
Együtt boroztok.
Hát száz évig mi arra
Még nem megyünk.
Szemembe nézz, s úgy prédikálj
(Válasz a tegnap esti prédikációdra, mert csak füllel hallottam, hogy megemlítettél. Remélem híres leszel verseim által, úgy kívánom, hogy csak egyszer higgy abban, amire felszenteltek!)
Milyen erkölcsi norma,
Ami ezt hagyja,
Milyen az egyház,
Ha ezt kibírja.
Prédikálunk hívekről,
Meg ostoba játékról,
Megfáradt szívét
Nem látni árnyaktól.
Édes, Drága Gyermekem,
Miért nem mondod el,
Mi az, mi téged bánt,
Hát mond a szemembe.
Választ adni nem tudok,
Nem hallom kérdésed,
Hát hogy lehetsz így pap,
Nincsenek értékek?
Mi fáj,
Mond, mi az mi kín?
Miért mondod,
Nincsen, ki benned
Bízzon,
Nem mondom,
Mert nincs szavam ebben
Az országban,
De az is többet ér,
Mint te egyfolytában...
Általad
A fájdalom volt földje
Lelkem virágának,
S most a vigasz gyümölcsei
Teremnek rajta.
Gondomban Te voltál
Éltető vizem,
S most Te vagy
Reggeli harmatom.
Még hideg az este,
S annyira fázom,
Szavaid azonban
Takarón ölelnek,
Nehéz a súly,
De benned könnyebb
A megnyugvás,
Általad születtem újjá,
S általad lesz
Virágom terhe
Különösen szép.
Lelkem virágának,
S most a vigasz gyümölcsei
Teremnek rajta.
Gondomban Te voltál
Éltető vizem,
S most Te vagy
Reggeli harmatom.
Még hideg az este,
S annyira fázom,
Szavaid azonban
Takarón ölelnek,
Nehéz a súly,
De benned könnyebb
A megnyugvás,
Általad születtem újjá,
S általad lesz
Virágom terhe
Különösen szép.
Érted
Hát a háborúdból adj részt,
Veled harcolok,
Hittel mondom,
Van ígéret,
S én betartom.
Kezemben a vízipisztoly,
S jéggel harcolok,
Leheletem nagyon vékony,
De soha
Fel nem adom.
Áldozatul estek sokan,
Élni akarok,
Ha életemben,
Ha csak egyszer,
De veled akarok.
A felhőidből nem is kérek,
De ha ott vannak,
Adj belőle részt,
S fel is oszlanak.
Nem kértem én soha,
Hogy velem gyászolj,
Sírj, de te ott voltál,
S most rajtam van a hit.
Megpecsételt igaz hited,
S az életed,
Akkor se szólj, ha van kínod,
Mert én ígérem,
Ott leszek.
Veled harcolok,
Hittel mondom,
Van ígéret,
S én betartom.
Kezemben a vízipisztoly,
S jéggel harcolok,
Leheletem nagyon vékony,
De soha
Fel nem adom.
Áldozatul estek sokan,
Élni akarok,
Ha életemben,
Ha csak egyszer,
De veled akarok.
A felhőidből nem is kérek,
De ha ott vannak,
Adj belőle részt,
S fel is oszlanak.
Nem kértem én soha,
Hogy velem gyászolj,
Sírj, de te ott voltál,
S most rajtam van a hit.
Megpecsételt igaz hited,
S az életed,
Akkor se szólj, ha van kínod,
Mert én ígérem,
Ott leszek.
2008. augusztus 9., szombat
Szavaid mindig bennem élnek
Sok itt a felhő,
Már nem férne egy sem,
Hogy az én fejemre
Viharát eressze,
Engedd csak hozzám,
Ne legyen feletted,
Lássad inkább a napot,
Láss helyettem, kérlek,
Általad látok én,
S általad élek.
Mint alakul az élet,
Ki tudja már,
Senki,
Mint szavaid zengenek,
Úgy hiszem,
Érzem,
Szavaid fülembe mindig
Vissza térnek,
S örökké bennem él,
Amint Te mosolyogsz,
Amint a felhőket
Magadhoz
Láncolod.
Már nem férne egy sem,
Hogy az én fejemre
Viharát eressze,
Engedd csak hozzám,
Ne legyen feletted,
Lássad inkább a napot,
Láss helyettem, kérlek,
Általad látok én,
S általad élek.
Mint alakul az élet,
Ki tudja már,
Senki,
Mint szavaid zengenek,
Úgy hiszem,
Érzem,
Szavaid fülembe mindig
Vissza térnek,
S örökké bennem él,
Amint Te mosolyogsz,
Amint a felhőket
Magadhoz
Láncolod.
Enyhülés
Úgy szomjazom én is
forrásod vizére,
Inni szeretnék belőled,
Mélyen két szemedbe nézni,
S hallani istened.
Átlátni értelmed minden
Pillanatát,
Várni rád értelmetlen
Órákon át,
S megenyhülni, ha
Végre jössz,
Ha végre beköszönsz;
Itt vagy.
És nézni, miként
Isten nézhet téged,
Hogy igen,
Ez a legbecsesebb
Teremtményem,
S most itt vagyok.
Valami zavaros képzetek
Hosszú viharából jöttem,
Átgondoltam létezésem,
S talán örülök,
Hogy most érted élek.
S van még,
Mi áltatja a napot,
Vannak ígéretek,
S vannak szép szavak,
De isten azokat
Nem nekem adja.
forrásod vizére,
Inni szeretnék belőled,
Mélyen két szemedbe nézni,
S hallani istened.
Átlátni értelmed minden
Pillanatát,
Várni rád értelmetlen
Órákon át,
S megenyhülni, ha
Végre jössz,
Ha végre beköszönsz;
Itt vagy.
És nézni, miként
Isten nézhet téged,
Hogy igen,
Ez a legbecsesebb
Teremtményem,
S most itt vagyok.
Valami zavaros képzetek
Hosszú viharából jöttem,
Átgondoltam létezésem,
S talán örülök,
Hogy most érted élek.
S van még,
Mi áltatja a napot,
Vannak ígéretek,
S vannak szép szavak,
De isten azokat
Nem nekem adja.
Féltve
Egyszerre minden elém állt,
Láttam csodaszép alkotást,
És mégsem.
Angyali ajkak leple
Szállt felettem,
Álltam ott,
És némán meredtem
A kigombolt utcák
Reggeli gyönyörében.
Valaki nézett,
S nézte velem,
Miként az égre a Nap
Felkelni megy.
Miként átdúdol hamvas
Éjjeleket a Hold,
Míg csendben az ismeretlen,
Távolról átkarolt.
Láttam csodaszép alkotást,
És mégsem.
Angyali ajkak leple
Szállt felettem,
Álltam ott,
És némán meredtem
A kigombolt utcák
Reggeli gyönyörében.
Valaki nézett,
S nézte velem,
Miként az égre a Nap
Felkelni megy.
Miként átdúdol hamvas
Éjjeleket a Hold,
Míg csendben az ismeretlen,
Távolról átkarolt.
Rád gondolok
Az idő nem lehet vigasz,
De az időben élni,
Mintha csak ezernyi gombostű
Taposná lelkem,
Örülök, hogy
Ismeretlenül
Ismerlek Téged.
Az az ezer tűszúrás
Már nem is fájdalom,
Az a kereszt
Megnyugtató
Lehorzsolt vállamon,
Ha Rád gondolok.
De az időben élni,
Mintha csak ezernyi gombostű
Taposná lelkem,
Örülök, hogy
Ismeretlenül
Ismerlek Téged.
Az az ezer tűszúrás
Már nem is fájdalom,
Az a kereszt
Megnyugtató
Lehorzsolt vállamon,
Ha Rád gondolok.
2008. augusztus 8., péntek
Írok
S míg élek, már csak neked írok,
Míg testemben szíved dobog,
Addig feléd,
Feléd fordulok,
Míg láthatlak nevetni,
Vagy velem sírsz,
Míg a vigasz
Benned rám talál,
Addig is örök órákon át,
S még utána is,
Ha lehet,
Megtalálom
Önmagam
Igaz lelkedben.
Míg testemben szíved dobog,
Addig feléd,
Feléd fordulok,
Míg láthatlak nevetni,
Vagy velem sírsz,
Míg a vigasz
Benned rám talál,
Addig is örök órákon át,
S még utána is,
Ha lehet,
Megtalálom
Önmagam
Igaz lelkedben.
Könnyek
Még hozzám senki nem intézett
Szavakat,
Nem mondta senki,
Ha nem szól,
Miért hallgat.
Nem értette senki
Megnyúzott lelkemet,
Nem köszönte senki,
Ha én vagyok vele.
Ha csak azért sírok,
Mert örülök lelkednek,
Ha csak azért gyűlnek
Könnyek a lelkemen,
Nyugodj meg,
Csak azért sírok,
Mert megismerve téged,
Mindig megnyugodok.
Szavakat,
Nem mondta senki,
Ha nem szól,
Miért hallgat.
Nem értette senki
Megnyúzott lelkemet,
Nem köszönte senki,
Ha én vagyok vele.
Ha csak azért sírok,
Mert örülök lelkednek,
Ha csak azért gyűlnek
Könnyek a lelkemen,
Nyugodj meg,
Csak azért sírok,
Mert megismerve téged,
Mindig megnyugodok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
