Darazsak

Szubjektív szolgálati szereposztást
Kaptam, valami intelligencia
Nélküli borból ittam
A szavakat, s néztem
Halk duruzsolást
Egy kaptárban.

Repkedtek darazsak,
Szájtátva néztek rám,
Mit érdekel, hogy
Mit tesznek.

Most repülök én is
A rajban, darazsak
Királynak akarnak,
De átkozott fejemmel
Embernek
Születtem.

Mindig benned

Visszafolyt lelkembe
A gyönyör, amit
Adhatok, te visszaadod.

Áramütésként tölti fel
Szívem szemed,
Mikor mélyen belenézek,
Elhamvad a szomorúság,
S füstje a többi
Után száll.

Harmóniában vagyok
Én léteddel,
Kölcsönös hangulatba
Léphettem,
Hogy te feloldoztál,
S megtörted a vágyam,
Úgy érzem,
Mindig benned
Jártam.

Úgy

tizenhat éves lehettem,
Mikor először letettem,
Majd egy hónap után
Ismételtem, s aztán
Már napokra bontottam
Életem,

Hogy újra csírázott lelkemnek
Magvait újra lenyeljem.
Pörögtek napok lassú
Percei,

Éreztem, valaki bennem
Hiteti téves eszméit
Az életről,
Kaptam tapasztalási
Éveit a földnek,
Mikor néha hazatértem
Egy-egy utazásból.

Kismadár

Megrekedt lelkem,
A múltba ásott árok
Szélén ülve siránkozom,
Gyere ki onnan.

Most halk vigasz dala
Fúródik szívembe,
Sírok, és kietlen
Vidéken sétálok,
Míg elkap
Csendesen egy
Kismadár,
S elvisz őserdők
Telített terébe,
Bedob a jövőnek
Folyó vizébe.

Kisvakondi művészet

Megszaporodtak bensőmben
A gondolatok, mellé
Ezernyi gond,
Szürke valóság.

Boldogtalanságom átkai
Fonják körbe kezem,
Fülembe ordító
Hiedelmek zavaros
Porát teszem.

Mikor is te belépsz,
Egy szempillantás,
És ez az egész szürke
Világ átrendeződik,
Kisvakondi művészettel
Az erdőt átfestettem,
Minden állat benne
Papír szivárványi színt
Kap, s újra süt
A nap.

Mikor elmész,
Eső jön, s lemossa
Rólam a színeket,
Beborul az ég,
S a róka
Szedi áldozatait.

Rád emlékezem

Rád emlékezem,
Közben Cseh Tamás énekel
Egy komor, városi dalt,
A Másik János néha
Elhallgat,
S rád emlékezem.

Az én bátyám,
Kezében a város,
Hintette végig mosolyát,
Fogta kezében rosé borát,
S mint aki nem is
Itt él, nevetett felé.

Most nem itt élsz,
De látomásom szerint
Egy fa vagy, mely
Földedbe süpped,
Sár vagy, és por
Melyen lépek,
Míg sugaraid
Belepnek.

Éjjeli város

Elszunnyadt a nap,
A rétre szórta álmos
Sugarait, még utoljára
Rám nézett.
Mondta, most aludni
Térek, aludni fogok,
Nem zavarok.

Szemlátomást árnyakat
Hallok kopogni az éjszakai
Utcán, fülembe süvít
Érdes zaja a lámpafénynek,
Körömcsiszolva hozzám
Érnek fentről,
Míg a sötétség
Átölel, s csókol,
Egy fűszál a téren
Egy másiknak bókol.

Az erdő elcsendesült
Partvidékén a nap
Már bontja becsomagolt
Sugarait rám,
Elmosódik minden,
Mi eddig belepte
Az éjszakát.
Most újra világos lett,
Felbukott a nap,
Kómásan állok pereme alatt.

Sötétség

Mámoros hajlatban az est
Görcsös álmot fogott,
Hálóját beveti mégegyszer,
De aludni nem tudok.

Vigyáznak rám szelíd,
Elharapott szavak,
Bennem él már megint
Az elfeledett gondolat.

A sötétség eszi látásom,
Kínoz érthetetlenül,
Megbízom benne, mégis
Az érzés átkoz,
Szid, kibúvót keres,
Betakarja a fényt,
S közben nyekereg
A statikus erő
Ereimben.

Félek, bár nem a sötétség
Ijeszt, hanem a tudat,
Hogy nem kel föl
A nap.

Kékszín test

Kékszín testében az élet
Megbújik, átalussza velem
Az éjszakát,
Szemedben alszom tündéri
Fecském,
Benne látom életem
Legfőbb korszakát.

Szomorú hangon remegek
Érted, könnyeket hullatok
Déli sivatagok porába,
Fent szállsz az
Égben, míg kinövök
Lent, akár a pálma,
Csöndben,
Észrevétlen.

Reggeli teázás

Arcomban legel a gőz,
Fáradt reggeli kelés,
Szívem fáradt,
Megrekedt hősként ébredek,
Miközben hallom
Énekét.

Táncol az ablakon,
Kicsapódik teste,
Illata az egekbe visz,
Lelkem még fáradt,
Reggel van még,
Sűrű a hideg odakint.

Beszívom tüdőmbe forró
Lelkét, s testéből
Kortyolok nagyokat,
Felfrissül tőle minden
Teremtés, s bús szívemre
Lassan mosolyt csal.

Elönt izzó, lágy,
Selymes bőrével,
Beleissza magát
Napjaimba,
Ülök a konyhában,
Nézek kifelé,
Elmémben kerget
Habokat.