2012. április 26., csütörtök

végleges táborhely:

http://kovabor.hu

2010. március 31., szerda

Új helyen

mostantól itt:

2010. március 1., hétfő

Farsangi groteszk

Mikor jöttem,
Anyám arcát húztam magamra,
Anyám kezében ringtam el.

Jöttem, s maradásom
Arcai folytak,
Lebegtek,
Míg jöttek velem szembe
„Elszörnyesedettek”.

Gondoltam,
Magam valék egyedül,
S nincs más, ki szeressen,
Nincs ki újra mellére kapjon,
S bimbaján növekedjek.

Ledobtam magamról
Gyermeki arcom,
S felhúztam rá felnőttes fejemet,
Ideálok vonszoltak végig,
Míg korszakok peregtek felettem.

Hazug voltam, és hamis,
Istenem tagadtam meg,
Mondtam én magamat egy realista
Istennek, s nem törődtem,
Mint megy a másik,
S milyen farsangi jelmezben
Táncol felém.

Csak voltam.

Egymagamban táncoltam,
S a drognak maszkjába bújva féltem,
Míg Isten megérintett
Mind a két kezével.

Jött a halálgúnya,
S jött a nagy szerelem,
De mindig maszkban voltam,
S nem voltam fedetlen.

Majd jött az élet újra,
S ledobtam köntösöm,
Újra újszülöttként
Istenre esküszöm.

Most itt állok e farsangon,
S nem húzok jelmezt,
Most magamat játszom,
De meg sem ismertek.

2010. január 21., csütörtök

vigyázzak rád

bolyongok veled,
el nem mehetek,
mint sűrű foszlány
tengerek…

maradok.

ha halak úsznak,
én sírok,
még itt vagyok
veled,
nem mehetek.

árnyak leple alatt hulló csillagok
járnak,
én itt vagyok neked,
hogy vigyázzak

rád.

2010. január 12., kedd

LÁTHATATLANOK

elkerült a fogság,
most állok előtted szabadon,
harangok zúgnak,
köszönöm,
megvagyok.

vakon,
pánikba esett kellemetlen
szagok futnak át testemen,
éhes vagyok,
nincs menedékem,
míg ázott hajamba
lóg a nyár.

porba hull
az álom,
porba hullott álom
kel,
lépdel,

míg lépten-nyomon
úgy énekel a szív,
ahogyan ver.

port szívott
tüdőm,
abból is jobb fajtát,
mint gazdagéknál
a konyakot
mérni szokás,
nálam a súlyom.

kezembe hulljon
a tél.

MOST VALAKI SZOMJAS,
HÁT ADJ INNOM, URAM
MOST VALAKI ÉHES,
HÁT ADJ ENNEM NEKEM,
MERT KI MOST FÁZIK,
TE VAGY,
HÁT HADD TAKARJALAK
ELNYŰTT KÖNTÖSÖMMEL.

adj erőt URAM,
hogy lássak előre.

HOGY LÁSSAK...

kezemmel fogjalak

felhők alatt suhan el
a világ,
míg mögüle
a néma fogja magát,
s kiáll,
hogy ütötte már az óra.

csak egy pillanatra,
de az is sok,
hogy elég legyen,
elég legyen!
már.

túl csendes a világ,
hogy hátba veregesd,
s mondd:
jól vagyok,
itt egymagam.

agyam
kínzó sejhajait
hullatja a világ,
könnyek csepegnek ott,
hol egykoron eső,

s eső hullik onnan,
hol könnyem patakja
lépdelt felfelé,

óh! merengő isten,
halljam hát szavad, hogy
jössz,
léptedet látva
szaladjak
kezed ölelésébe,

míg vár csendben
a jövő,
én múltadból
kitépve testem
ölelkezem.

kezem feléd
nyújtva sikongok,
ó! uram! jöjj,
vasra vertek,
s megbénítottak
vén nem hívők,
kik még saját szavukat is
rabigába hajtva
maradtak meg
egy igazabb, szebb napra.

hát jöjj, s szabadítsd meg lelkem
lelkem fogságából,
én gyámoltalan,
én igen szűk pásztor,
ki hallja bár az égi
felszólítást,

de egyik oldaláról
a másikra alszik át.

süket vagyok, hát adj füleket
nékem,
mert vakságom van most
terítéken,
hogy szemem, mit adtál,
oly mostoha,
oly vak,
hát nem maradt nékem más,
mint hogy kezemmel fogjalak.

2009. december 25., péntek

nélküled

Miért van az,
Aminek lenni kéne,
Nincs sehogy,
s mint nincs,
úgy nem létezik.

Páratlan az est,
huszonötödike.

ha nem jössz,
hát várok,
miért böjtölnie kell
a szívnek,
s miért kell,
ha nem tetszik a világ,
kinevetnie
szívednek.

Várok.

Hát gyere.

Mert nem tetszik a világ,
Nélküled.

2009. december 16., szerda

A lélek fogadalma

Engem nem érint meg
A lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet,

Fogja,
Marja lelkem a való.

Szidom a bárkit,
Mintha isten lenne
Benne,
Keze az égre tekint,
De ima nem,
Nem hagyja el

Száján az igazság,
S lelkébe kényszerülve
Züllik el
Szerelem.

Értem miért nem,
Ha másért akár
A pokolba is.

Hogy ne jöjjön szembe a való,
Én elindulok háttal,
S így előz meg.

Itt maradtam egymagam
Vörösen izzó
Kényelmemben,
S míg szidtam papokat,
S templomod felé néztem,
Elhidegült szájízem,
S nem jöttél
Többet

Belém a kihűlt aszfalt
Illata szállt,
Megbabonázva,
Lelkem esődben
ázva árválkodott.

Hol a csend,
Melyet ígértél?
Hol a hely,
Melybe befogadsz?

Nincs kikelet,
A nap zuhatagát
Járja át a lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet.

2009. december 11., péntek

lépték

elmúló vidéken szalad,
szalad át a világ.

buborék.

hordó üti fel fejét,
borból,
jóból sohasem elég.

várj,
látom szomorú vagy.

hát mi a gond,
mi húzza fejed lefelé?

álmodj.
és lám,
most halk szavak varázsa
töri át a csendnek
zajtalan léptét.

egy lépték az élet.
most keserves
odalent állni,
és fázni.

ringat nyárnak
üde melege télen.
fázom,
vagy

vagy mégsem.

2009. november 29., vasárnap

egy a sok közül

várnak
fellegek

emlékek sorában
puszta
önsanyargatás.

megmaradtam,
hajlékom lábain
áll a tévedés,

jöttem,
menni kevés
erőm volt,

voltam hadak
vezére,
és ura voltam
helyzeteknek,

de nem bírtam győzni,
ha mások jönni
mentek.

váram.

hátha csak
apró vagyok,
de felnőttem,
s most gyermeki szívem
is felnőtt,
hát mit kíván a száj,
ha ízt,
ha kortyol borból,
ó teremtőm.

várok.

hátha csak én vagyok,
és senki nem hív,
csak kerget,
hát várok,
s míg vár a szív,
én vagyok az,

ki vagyok,

ki vagyok?

talán egy
a sok közül,
vagy a sok száz közül
egy vagyok.

vagy vagyok-e egy
a sok közül,
vagy sok közül
az-az egy?

hát nem.

csak én jövök fel a
pincéből,
szakadt papucsom
talp alatt,
fejem fölött a sík
teremtés,
elmúló csillagok
szalagja.

hát csak én vagyok,
ki jöttem,
de megyek is el,
hogy menjek.

megyek
jövők,
s míg jövendők mennek,
jönnek
felém,
míg megyek.

hadd zuhanjak ágyamba,
térjek nyugton,
szabaduljak
szürke életem
kénes mivoltától.
ne legyek porban tiport,
lázálomtól kelő
éjjel,

legyek nappal,
mindent eltipró,
mindent felcsipegető
seregéllyel.

lelkem
szalad,
járkál,
megy,

de itt marad nektek,
mi egykoron voltam,
mi leszek,
hát vagyok.

nektek egy.
egy a sok közül,
százezer-egy.

2009. november 28., szombat

elfeled a bánat

mit teszel te,
teszel-e bármit is
kulcsolt kezed által.

hát apránként elfeled a bánat.

apránként.

visszajön nemsokára,
akár a halál
von közénk
gátat,

időnként,
mikor nem figyelsz,
visszajön a bánat.

hát mit teszel te,
teszel-e bármit is
fokán a tűnek,

hát nem férnek
át.

mennének, szolga
hadak sietésével
fáradok,
álmodok,

hogy fáradt lelkem elalussza
reggelét a mának,

hát apránként
elfeled a bánat,

hát apránként,
apránként
elfeled,
a bánat.

2009. november 15., vasárnap

tudatállapot

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

te vagy

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!

2009. október 25., vasárnap

kép

befejezetlen
maradtam
kormos
képek
lápos
mocsarában.

Általános információgyülemlés

Tartózkodom.
Például attól is, hogy mondjak valamit. Eltúloztam. Viszontlátásra. Viszont látásra invitálom az olvasót. Higgyetek abban, amit láttok. Elétek tárul az igazság, s mégis nyomokban heverő múltról énekeltek. Szavaitok hamis látást ad, s a kérlelhetetlen momentumok csak peregnek. Nem jönnek vissza, hogy intsenek. Elmúlnak széles körökben, s hamis lábnyomok, akár sárból a hóba lépve tisztátalanodig meg a lelketek. Figyeljetek. Lássatok.
Én tartózkodom. Attól is, hogy szóljak. Látni sem vélek, s ha látok is, akkor is mit. Nem egyebet, mint tárgyakat, és megint.
Túlzok. Mert látok. Ha nem látnék, nem mondhatnám, hogy csak azt. Agyam felhőin keresztül homályos a látás. Bocsánat. Az írás is. Halljátok? Itt jönnek. Ezek a másodperc csendes ugrásai. Múlnak, mennek el. Én meg lassan haldoklom. Te is, és mindenki. Meghalunk egyszer, de addig látni kell. Hamis istenek tapossák össze lelkünk, s míg nem látunk, csak félünk, mindennek vége, és egyszer meghalunk. De mi van, ha látunk? Akkor a gondolatok képekké, a képek életté vállnak.
Tartózkodom. Ettől is. Meg attól, hogy most írok. Én bizony nem. Csak szólok. Egyszerűen csak látni akarom azt, amit mondok. Kijön. Elmegy. Vége.
Figyelek. Halljam a hangom. Érdes. Sírásba remeg át. Foszlányok igazságait hirdetem. Sokat írok, de mondok semmit. Üres leheletem vékony hámjára próbálok freskót alkotni. De kiszakad. És vége. Halott. Akár az év, mely elmúlt felettem. Akarom, hogy láss.
Tartózkodom. Bálványok rétjeitől, és hamis igazságok balga futáraitól. Köszönöm, megvagyok. Élek.
Ha nem is, akkor is. Vagy nem.
Talán igenlésem szörnyű tettéről álmodom. Tündérmese vagyok, és hamisan éneklem szívem énekét. Tévúton járok. Nélküled.
Zavar a frekvencia. Bezavarják adásom, s a sok krix-krax között elásom a gondot. A terhet. Míg tartózkodom. Lezárult egy szakasz, s most ismét itt vagyok. Halott énem élni akar. Kiengedem. Mint dzsinnt a palackból. Szomjazom. Gyere. Félek. Átásítom az éjszaka felét, mert a másikon sírok. Nélküled, egymagam.
Bátor vagy. Halljam hangod…
Tartózkodom. Egy szoba közepén fekszem, síkom ölelése az ágy. Egymagam járok, álomban, fel-alá.
Gyújts tüzet, és égni fogok. Mennyei lángként.
Ámen.
Tartózkodom… benned…