Egy elképzelhetetlen regény X.

"Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya,
mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd."
/Gabriel Garcia Marquez/

Kelj föl, és láss. Hazug istenek komoly táncba kezdenek, részeg pénzt dobálsz egy cserfes leány elé. Halkul a zene, a véred megfagy ereid képzelt csatornáiban. Szinkronban vagy önmagad ásításával, de kétbal-kezed süllyed egy “megnemalkotott” földbolygóra, ahol törpeállítok építenek kuckót magunknak, és sántán kérdezik az istenük, mit hoz nekik a kosárban, piroska tálal, és nagymama belenéz! Bele a kosárba. De te nem látod, és éhes farkasként falod, falod a nagymamát. Anyád hitte a világot, míg rómában szoptatta “romuluszrémuszt”, de hitt e valaha a te hited világában, vagy csak erőltette rád istene mosolyát. Kérdezted e valaha a meglevés tévelyét, ráztál e kezet, mondtad-e szép reményt.
Rángatja szádat a megalkuvás hite, ha elfogy a borod, töltesz e még bele. Vagy mész tovább torkaszakadtából, elhagyhat e téged Judit, és a város. Messze alkonyokat rángat őszi szellő, tél van és ború, hazámban eső szárítja leveleit megmosott gallyaknak. Apám mondta, menny, és haladj, nézd a fákról lehulló madarat. Lőtted nekem, vagy magától esik? Várhatsz e szerelmet, ha nem keresik szíved, vagy nem néznek melléd andalító könnyel. Bujdosik a szíved, szakállas temető, ott lebeg a föld fölött a lelked, és szeretőd.

Egy elképzelhetetlen regény IX.

“Kényszer, érdek, ösztönélet
Három Nagy Fekete Fabábu
Döntsd le őket
Menj el Délnek
Bérelj szobát, fess a falára egy képet
Amin a tenger öregember
Mégis a lábad közé megy be a sodra
Emlékszel én kövér voltam
Te meg hal, és behívtál a tóba”
/Kispál és a Borz: Kényszer, érdek, ösztönélet /

Rátenni két kezem összeomlott hangra, és kényszerérzés közepette dörömbölni. Nincs hangom, hogy mondjam, mennyire szeretem, és mégis fordul az élet. Kettészedve elemzem életét, hosszú haladás mér reá mély mércét. Fogná kezem, és mennénk lassan a boldogság folyásán. Kettőnk egyyé válva nézné szederbokorként a napot, és Judit egyre csak otthagyott, miként a nap is mindent, és éjjel lett.

Forgásként a virág pajzán képet lebegtet, és felmegy a vércukor az egekbe, hogy kérjen inzulint. De akárhányszor akar, a vér alvad, és a csőd szélére mered. A fák borulnak bennem, és árvíz lesz. A tó szénát pakol a vízre, eltemetve önmagát, és a hideg levegőt. Pénzé téve önmagát strandot nyit, és ahol eddig csak én jártam, mások falazzák átokra szórt képzetük.

Belémfolyt a szó, és kicsillan a világ, akár a hiány által keltet végzet tűnődő széle adja át magát a délnek. Piros lesz arcom, és két kezem még mindig a hangon, de már elmúlt a félelem. Judit csak mered a képtelen hangok általam nyújtott tengerére, de nem mer alkotni szépet. Nem mer újra nézni a vidékre, és tudja, sejti, nincs kiút. Szeretni valakit, aki nem szeret vissza, annyi, mint ha leömlött szikla alatt állnék, és a halálra várnék, akár a bolt. És a madarak leple alatt kékes sárga fények alszanak.

A víz a tóban befagy, és a strand bezár. A világ árnyéka szétzuhan, és leleplezi a görcsöket az agyban. Füvet tépni volna most jó a rétről, valami gombát szedni az erdőből, és ebből főzni forró teát. Kedvesem alkonyára borulni, és nézna felhők elvonuló illatát. Megmerevedve kelteni értelmet az asszony tavába, miként szirtek vadulnak a gondok pázsitján. Akarom, hogy legyen szallag, mely lebben a szél átkozott leplén, és álmos nézéssel görbe tükröt fog a dal. Piros leejtőről gurul a drága víz, kettészelve a tájat, és belefut a tóba. Mi ott fürdünk, köpcös denevérként, és mély, tiszta szívás a tüdőbe, a füst felszáll, és eltűnik egy kis időre. Ha visszajön, köszön, mintha ismerne, de félek ez már csaka víz tükre.

A múlt hamis vágy, dereng a dilettáns váladék, néhol gyerekek rohannak, de itt vagy nekem, és félek, hogy eltűnsz, elmerülsz.

Porzik a felhő feletti ég, amikor ott velem repültél. Sasszárnyakat meresztve a földre, árnyékunk méla röheje fonta körbe élvezetünk szűkös lámpáját.

Egy elképzelhetetlen regény VIII.

“Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már unja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.”
/József Attila: Ha a hold süt../.

És terítve szaladgál monoton a fény, elhalkul a csönd, zaj lép szürke helyére. Elaprózva dirigál az ördögnek isten, mondva megtérül az elhanyagolható. Apró halak érnek a folyó végéhez, és közben tengeri eledellé válva megnézik a por hatalmát a parton, majd visszafordulva elkezdik a harcot, és mindennek vége egy időre.

A nagyhalak fordulva nekik megeszik őket, és híznak súlyos táplálékká. Életük furcsa körjáték, akár az enyém, mint szívek szaladnak végig az utcán, melyben ezer éve nem ült már senki. Ajkam forró lehellete csendül, öregszem néma kisdedként. Mikor megszült anyám, nem tudta, hogyan válnak fiai a semmivé. És itt állok mégis apró halként a szennyvízben, úszom a hatalmas tenger felé, farkam csóválva próbálom menteni ami végetért. Hadban állok a forró vizzel, és kifognak a vadászok.Mivel viszont kicsi vagyok, odadobnak a kutyához. Rágja fejem, had szenvedjek, élvezi a vér szagát. Anya szülte a teremtőt, és anya eszi a vadkacsát.

Mozdulatlan, sárga réten álmodom az életről. Mellbe döf a mindenható, majd két kezével elsöpör. Ásót ragad, nagy pofájút, azzal ássa sírgödröm. Felhúzza a gyásznadrágját, és táncot lejt a hátamon. Megalázva fekszem éjjel, mellettem a mélység, élelmes a jóisten is, és kényszerezve élteti, ha nem gyilkol, csak élvezi.

Reggel, mikor döglött halként száll a szag a vidéken, arra jön egy borszakértő, és elviszi a tetemem. Forgatja a szemét jobbra, és kezével balra csap. Tüzet arak a testem fölé, és énekelve riogat. Elképzeli, milyen voltam, és énekli a halálom. A borból vizet fakaszt, és megissza a virágot. Lelkem apró darabjai összeállnak félénken, de olyan, mint előtte, sohasem lehetek.

Forrnak a nagyvizek, a kicsik már szárazok. Gőzként terjednek végig az ablakon. Betekintve éneklem a sámánnak hű dalát, értelmem nem lesz már a végtelen igazág. A zöld rét fakót vetít. Méreg rágja alakom, tűzbe dob a nagy istenség, és elzárja a vízcsapot.

Látásom javul, dereng a kékség. A vízből merítve a magyarok istenét… hívom, akár a csend hívja a számat, kelltsem valóra a lidérces vágyat. Kezdem is nagy lommal, de nem akar megaludni a tej, és kérdezi félénken az isten, te itt mit keresel. Boldog szárazság, nem kell már víz, és a világ engem önmagához hív. Dereng a félelem, de a víz nem sugároz. Letörve magamról a rozsdálló láncot szabad lettem.

A rét virul, segít a holnap, hogy a félelmet az igazság szopja.

Egy elképzelhetetlen regény VII.

“Van, ami idejét múlta.
Milyen találó kifejezés arra, hogy később van vége,
Mint amikor a befejezés.
Ki ír ma például balladát?
Aki balladát ír, az időben téved.
Kivéve persze mondjuk engem, Nick Cave-et
És maximum még téged.”
/Müller Péter Sziámi/

És lapzártakor bealszik aterem, hangsúlyozva, ki-miként arat, ugyanúgy vet, s azt hiszi meredek a leejtő felfelé, akár a napfoltok télidején. Messze hazugságok szavaszűnt alkonyán didereg a vén alkoholista, és közben hasist szív. Megnémul a tévé, és a telefonfülke az aluljáró derített félelmét szaggatja ketté, és kinéz az ablakon a tér.

A forró szoba lágy hangulalatot teremt a téli éjszaka forró zivatarába. Az emberek alkotnak gyereket, és nézik a szomorú, vasárnap esti műsort, miközben a hihetetlen rájuk vár. De ők nem mennek, nincs mit aratni, hiszen a tévé helyettük vet. Vet képet arcuk ráncos homlokára, akár a dinnyét rágó férek nyárnak reggelén.

Abszolút képeket ír le magának a szív, hogy ha hazug vagy az ember nem bír kimondani ezt-azt, vagy akár csak… vagy akár csak.

Néma szemérmetlenségek futnak körbe a vidéken. A nap széthúzza a felhőtakarót, és kényes pillantással alkalmi szexet kiállt. A vér rámosódik a szélvédő falára, és kitekint a kocsiból egy árva kurva. De jó volt, és néznek arréb álló mecénások várva egy igaz könnyre. Mert alkoholista társuk a discoba várva kúrvákra tépte a fogát, és nézte, miként szomorú lányok tengenek egymáson, és háton, vagy netán papírgalacsint tolva szájukba, belelátnak a szemhélyak mögé.

Derítőt vesznek, és asztali bort, hogy szebb legyen az este. Délután kedvet lelnek, és táncot, akár a port felverő pók a hálón. Detekciók félelme hamisan kellene nekem is, akár a tétlen görnyedő félelem a szívben, hogy hallani akárhogy lehetne, de nem teszem, meg nem teszem azt sem, meg ezt és folytatva tovább a hangulaton átmegyek a szobán.

Mellettem fröcsköl a vér, az álom szerteszét, és vár. Hogy álmos a bánya, és kicsiny rágókat orraszúrva tépik füleit a macskák. Nézik a kerítésen mely társaik szúrják karba a félelmet, hogy ez az este is szép legyen. És megkergült libák húznak a parkon át, délre, mint anyaszült meztelenül dugták őt a réten, vagy harminc üres fickó, de kényelmetlen volt a póz, és inkább eljöttek.

Maradásuk a bőrbe félve állnak, meghátrálnak, és tízszer annyit költnek pénzre, mint napsütésre.

Elvesztette kényelmét a hang, és bomlásnak indult a harag. Mindenki szereti egymást, hogy vagy, és tényleg, alkalmi a szösszenet, mely felüti tárcáját, és ezzel béemvével dúlja szét a nőnek haját.


Boldogok voltunk, míg meg nem haltunk, de a befejezés valóban később jött el, már talán tegnap volt a vége, és újrakezdeni a halott vodkát, a megszúrt szoknyát nem lehet. Vérrel keverve össze hangunk gyilkosnak tűnve arrébbtoljuk amit lehet, és forgalmas út helyett Kínába költözünk.

Egy elképzelhetetlen regény VI.

"Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá."
/Szabó Lőrincz: A légy/

Példaképp mutatkozik meg a valóság, hogy még egyszer nem, nem szabad elkövetni ugyanazt a hibát. Lidércek – ha vannak egyáltalán – jönnek, és néznek, és visznek. Mindent, ami csak előttük van, de hátra sohasem, soha nem térnek vissza.

A boldogság csak ritka álom, s ha eléd áll, akkor nincs. Ha viszont a távol szemeivel nézzük mozzanatát, meglátva réseit, és magát a csodát, el, elhisszük. A bajnokság feléhez érve, a mezőny már fáradt, s mi ott futunk közöttük, akár az állat, a semmiért.

A légy repül, s nézzük, mi is, mint Lóci, de mi agyoncsapni ugyanolyan szívvel, mint lélekkel. Egyszerre. S szárnyait lenyúzva ritkítjuk lábait, ahogyan velünk mások, s egyre többen teszik. Akarnak minket, forgatják szemeiket, és lassan álommá válik az is, ami egykor rémes valóság, fogatcsikorgató merész hanyagság volt. A téli idők elmélyült parazitái lángokban égnek, akár a férgek rágják a húst az asztalon kiterítve, mikor nincs képünk a valóságról.

A képek, a lények, a sárga méhek zavarják álmunk, ha nem mászunk fölfele, mert ha csak kaparunk, eltörik a körmünk.

Egy elképzelhetetlen regény V.

"Elegáns viccek, meg értelmiségi vívódások, csak megannyi régi
kabát, meg amit magunkra húzva a szélnek háttal repít a csúszda,
és a csúszda alján van egy kis homok, a homokban csikkek, formák meg nyomok,
és a seggünkre esve szemléljük:
nahát, csak elszakadt ez az újabb kabát…"
/Emil.Rulez! – Csúszda/

Példás képeket adagol a szívem, hangos burjánzással tör ki belőlem. Sérült agyamnak nem működő része taszítja ki magából a szavakat végleg. És sikolt a teremtő, látja az én számat, hallja, amint mondom: Elnézést, bocsánat.
És dereng a félelem, borús reggelen szavaltak el egy verset, mely nem éppen törődés, csak bolyongás, mi elvisz végleg, és sérült hangomon kihallik, amint üvöltök teli torokkal: Mi a aszt énekel ez az angyal, hogy az én fülem meg se hallja. Csak megyünk némán, előredőlt panasszal, s térdelünk elé, hogyha van asztal, s én látom, te látod, hogy mennyire elhasználódott a fény, s már csak pislákol, s lassan, lassan kialszik.
De van remény. Halmazok becsülnek föl délre sütő napot, és minden átkozott papot megfog a rozsda. Pingvinszerű alakban húzódnak végig a térítők. Ön talán eltévedt? Kérdezi egy lépés, hogy már megint az a vén szelídség kanyarog a folyón. Talán a torkolatnál majd állnak páran, hogy igen a csúszdán meg nem állhat, és tényleg.
De van még, de van még, és itt be is fejezve görcsös oldódás fogan fejedben, miszerint lepereg rólad a biztatás rohama, csak lökni magad, csak suhanva, végig, mint az élet egy nagy csúszda, de te már csak tartóoszlopa vagy, mert kicsúszott alólad a homok, a csikk, és minden, mi annyiszor felvidít.

Egy elképzelhetetlen regény IV.

"Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában,
Szép harc után,. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja
s gőggel emeljük a fejünk magasra,
mi hóhérok, mi törpe gyilkosok."
/Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük/

Énekelve ébredünk, paradicsomot sűrítünk, borzadály az este. A megmenekülés nem a mi módszerünk, csak szeretjük a mérges vadak szivattyúzó derengését. Mindennapi gondokat vetünk fel, s jajgatunk, ha ezek nem jönnek.
Sörből kortyolunk, mellé pedig valami rövidet, s hallgatjuk, miként térdel szemünk elé a múlt. Fényesre csiszolva egyszerű cipőnk, meglehetősen távolra megyünk, akár a hideg a nyárnak közepén.
Fontos gyilkosság elé nézünk, s megölni minden múltbéli jövőt; Igen, nem kis feladat, de eszünk. Mint algoritmusok sorakoznak fel a búsan elalvó tábla szirtjeire, ahol a kréta már beette magát.
Zendül a hang, borostás arc, s mi végül mind ott vagyunk, ahol sziporkázó, téves angyalok mosogatnak elhasznált lelkeket; - "A tiszta kisszobában"!

Egy elképzelhetetlen regény III.

"Kelyhet a virág tágra nyit,

friss szirma nesztelen nő,
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen nő."
/Babits Mihály: Mindenek szerelme/

Széna gyullad, ég, mint a boglya, vagy pont az. De sehogy sem fér meg a fejemben, mi az istennek hagyták trónon ülni a királyokat, ha amúgy se ismerték őket.
Pont az a lényeg, amit lényegtelennek tartanak az emberek, megfojtva egy kanál vízben sétálnak a tenger mellett derekukat összekötve. Porzik utánuk a part, s ég a szénaboglya, akár a haj, mely megégeti bokáját, a gyöngy.
A nő pedig csak néz, álmodni nehéz, várni annál könnyebb egy esti gyönyörre, mert ma ez van, s keményen a combok közé csapva vállunk boldoggá. Csak szépen lassan, óvatosabban, mint a vér, mely folyik a szerelemért. Ténykedések, halk muzsikaszó, s nincs evésnek hatalma, megesz a véres kényszer, hogy egyszerre túllépsz a tétlen szaggatott vonalakon, hogy ülnek a nyakadon, a nő, és a gondok. Pontok vonaglanak végig szárnya kelt világnak. Mint hadsereg az elpusztíthatatlan vidéknek, indulunk pontokként szétdúlni a szerelmet.
Kényszerhelyzet, porfészek, s a létrák aléltan hevernek, elképzelhetetlen füstben keringnek az agyak. Porfelhő, a fészek darázs, de a méhek balázsolást akarnak, fáj a foguk a mézre, s csípnek hamvas bőröm alá. Akár a szúnyog, megelégszem a vérrel, melyet lecsapolok tőled, s vége.

Egy elképzelhetetlen regény II.

"Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat."
/Ady Endre: Akit én csókolok/

S rángatózik arcom, mint akit szerettek, s szertelenül vonulok végig feledten az utcán. Mint valami sápadt bogár tépem hajam, hadd szóljon, markoljon a kéz, ha mégis továbbmész, tanulj, legalább még egyszer csókolj.
Kinyitom szemem, hogy hasson, hasadjon a csók, a legapróbb mosoly, tanuk előtt állva várni a babámra, nézni a fenekét, riszálja, s még csak dél.
Nem fortyog bennem a kényszer, csak még egyszer kérkedő szemmel porolok végig s tenyereden, mint valami isteni kéz, ami a hiedelmek szerint felemel. Inkább jajgatok, hallgatok, hallhatok még újat; szemedbe bújva, mint a tündér a régből.
Plafon, az jó, hogy jössz, mert beszakadt fejem fölött az ég, nem törpültél talán nagyon kicsit le, hogy találjon fejedben hamis gondokat az isten, mert ez most róla szól. Anyám istenéről, mert az már nem az, ki engem óv.
Talonba helyezve jegyben jár az isten, de már megcsalt mindenkit, akit egyszer elvett, s reá gondol az ősz, már nem csókolja anyját a tröszt. "Pösszenetek" vagy nem szösszenetek lapulnak vén fejedben, halkan, akárhogy jajgatsz, nem figyel rád az égvilágon kívül senki, az égvilágon senki.
Taknyod, nyálad egybefolyik a hidegben, hogy igyekszem, csak már nincs szerelem, nincs csók, talán a plafon, ami tényleg beszakadt, mint az ég, az ég, mi a csókot éltette, talán a sárba lépett férgeknek átka van rajtam, csak szépen, lassan, mint a tagoknak kimért olcsó leves a sarki klubban. A pokolban, a foglyoknak fenntartott hely a tarkódba lövellt golyó helyett.
Katona Bánk bánjából a Simándy "Hazám, hazám"-jára csak nyálkás dérrel felelek reggel, mikor országom toroklázító népére figyelmem eresztem, csak egy percre.
Nincs haza, s nincs vacsora.
Tartózkodom, nem felelek, csak ordítok, hogy hagyjanak az útszélén poshadni, érleljenek rothadt gyümölcsök között, s főzzenek ki, hiszen a legjobb alkohol belőlem jön létre, hiszen az agyam már forr, az agyam merő alkohol.
Hidegrázó gyönyörrel este, kedvesem végtelen mély ölébe hűlve szántam az eget, szántam derék legényként, hogy az isten, az isten mennyire szánalmas, hogy nincs jelen a gondban, csak repül gondtalan a fellegekben, akár a belőtt fecske, mely szintén azt isten, az isten, szántam az istent, szántam a fellegekbe lőve. Kedvesem végtelen mély ölébe lőve.
Csókot adtam neki, s mondtam, ennyi elég, nincs több energiám, s elaludtam.

Egy elképzelhetetlen regény I.

"Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni."
/Örkény István: Egy meghasonlott tulipán/

Minek is félni, tengeni, létezni, hazudni, égetni szivacsot a derékba tört kételyek közé, hogy utólag hamiskás tengelynek fordítsunk majd hátat. S tényleg szidja az isten is, meg minden, hogy nincs terjedelme a filmben, a térben, a tűzben, a szerelem, hagyjuk. Inkább. S most még fent vagyok, meg ilyenek, meg még mindig, meg tényleg, meg na ne. Hogy igen is de tényleg.
Porzik a szél, a víz hazug, sűrű a tél, a nyár elfolyt, fáradság folyik végig arcomon. Szidja a mindenség, a fény, a kén, meg hasonló dolgok.
Pirosló kékség tündököl az égen, mikor én valahonnan visszatértem, s üvölteni volna most jó, de mindenki alszik, meg te is, meg ő, meg a miszerinti demagóg pisztolyok serege feszíti szét a tengert. Pofonokat hallgatni nem olyan élvezet, mintha terjedelmes életed gépeled bele a fejedbe. Mintha kéreg rágta féreg, vagy éppen nehogy féreg rágta kéreg lennél, s nem hazudnál nekem soha, mint tűz a polcon, mely elterjedt. Leégetve ezáltal egész házad, s még a naptej sem védhetett meg.
Meg pont, meg ilyen halk dolgok dobognak a szíved leges-legmélyén. Pontok sorakoznak melletted, de te talán vessző vagy .., vagy nem , vagy nem ;.
Ha hallgatok, az csak én vagyok, ha sikítok, az meg pont vessző az ékezet nélküli é-re, meg az égre egy felhő, füst, vagy éppenséggel elvisz a térerő a seregek ura arrébb dől a buszon, hogy hagyjanak békén, békét kívánni annyi mint halált.
Pitypangok már nyílnak a réten, most tapostam össze őket, ahogyan hemperegtem nőmmel rajtuk, hagyjuk, s most is. Meg így szeretem a virágot. Imádom, ahogyan illata felcsap, s a csók mellé tündérpor, angyal-por szitája kergül délvidék óta, hogy na van.
És siránkoznak fellegek a vízen, hogy ez a déli nap gyümölcse, s kéri vissza hatalmas kebleit az ég, de én még fogom, markolom még. Nem lehet vége a fenyvesek sülnek-főnek a napon télvíz idején a balkonon, az ablakon keresztül nézem őket, hogy mi a tündérmesének hajolnak rám. Hogy van még, mi telíti végig az üveget borral.

Előszó

(Előszó 'Ópiát' című regényemhez)

Nézzük a haldokló fényeket, s jövőnk képe elénk mered. A világ sorsa a legkisebb átok. A világ! Roskadó leányálom. A világ hosszú zenei mű, de mi lesz, ha velem szemben valaki ül. Mi lesz a sorsa az ifjúságnak, mi lesz a sorsa a tegnapnak, a mának. Mi lesz a sorsa tintám melegének, mi lesz a sorsa szívem értelmének.
A jövőben zúgnak reszkető vaskabinok, a múltamból előrázott zord utódjaim. A jövő leves, mely kihűl a polcon, a jövő édes, s így elhalkulok. A jövő borzalmas menedék a mának, a jövőre nézve sokan odébbállnak. A jövő kísértés, mezőnek sarja, a jövő feledés, hiába akarja.
A jövő zúgó folyó, mint érdemleges erdőbeli fa, az idő zöld, mozgó kocsonya. Ha látnám a jövőt, ha látnám az ágakat, sokan, de sokan reám várnának. Ha érezném a tiltott almának ízét, ha ihatnám a jövő kénköves vizét. Ha tehetném a falra messiás kezeim, ha mondhatnám tinéktek: Nézzétek feleim. Ha írhatnék jósló jövőket lapomra, s a szavak istene bennem elfolyna! Ha érthetném a képek hatalmas zálogát, ha érinthetném egyszer jövőmnek mámorát!
Betonágyások zord jelleme között sok gyors doboz utcákat előzőn. A zöld tér semmivé válik, s utcákon az ember remegve fázik. A jövőben látok csodaszép szemeket, elfolyt szép szavakat, elfojtva nyelvedet!
Irtózik az isten, az égből mered reánk, lejönni ő sem mer, legyen hát hiány! A folyóknak legalján keserű köd lapul, szívedet belepi a fekete hamu. Nem ismersz magadra, fogod néma kezed, mert reád odakint senki sem figyel. Búsongsz, leülsz egy száraz fa mellé, s beszédbe elegyedsz, fordulsz majd felé! Kit régóta ismertél, ki holnapja a mának! Ki tétova tinédzser, s örege a tájnak. Ki porba hullott vad, ki „negrót” szopogat, kinek félelme a víz, s a tűzből erőt merít.
Sírnak körülöttünk, mi is, bocsánat, de elhaladt mellettünk a víz és a sodrása. Pofonokat kapunk, letérdelünk mellé, sírunk, mint egykor a csodálatos zenész. Ki nem a világ álma, de nem is a talánya, egyszerű művész, kit kővel dobálnak. Nincs menedéke, nincs is mire inni, halkul a zene, s kezén ere virít. Tűzik fel a falra, mocskosnak akarják, s a föld alól az embert mindig kikaparják…


S ülünk tovább csendben, ülünk napsütésben, arra megy több ezer fáradt, részeg ember. Mi lesz majd énvelem, ha örökre elalszom, mi lesz majd, ha megszületsz…

Megszületsz, s elalszol?