Most istenhez kellene pár szót szólni, de lelkem ostoba. Áramtalanított testem fohásza kiaknáz minden lehetőséget, de szót nem értek vele. Mennyi mindent akarok mondani neki, de „úgyse hallja meg” fohászcímmel éneklek egy eltúlzott zsoltárt. Sokat gondolok erre az istenfajzat kölyökre. Erre a természetfeletti, örök nagy istenre, de mindig távol érzem magam. Persze hiszek benne, és hiszem azt is, hogy van. De nem bírom hinni, hogy valaha valaki megfogalmazta. Nincs mit. Hiszen őt megfogalmazni annyi, mint elveszteni egy zsákot a többi közül, és azt keresni, míg el nem jön az utolsó nap. Ő az arany karórámon, és ő az, ki boldogan bólint, ha boldogság ér.
Most hozzá kellene szólnom, de megfontoltságom nem elég nagy hozzá. Ha azt mondanám, isten, most hallgass meg, akkor kicsiny lelkem még tovább törpülne. Olyasfajta ez az istenhit, mint egykor volt a nagy királyi fohász. Térden csúszva mentek akis földes munkások királyuk elé, és lábon csókolva, türtőztetet kívánságokat vágtak nagy uruk arcába. Most én is azt tenném, de ezzel a hatalmas, bennem élő csodával meg nem tehetem. Ezzel? Vagy nem inkább vele? Miféle erkölcs vezérel engem, hogy megszólítani nem tudom. Mit mondjak neki? Mint minden más ember istennek szólítsam? És akkor hol marad a magán megszemélyesítés? Az én állításom az, hogy az, ki bennem él, egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan hallucináció. Láttam már. Nem kell elhinni, de láttam. Ezüstös por lengte körül, szemében vakító csillogás, és jött felém egy hatalmas karddal, hogy levágja vézna terhem. De nem engedtem. Ellenkezve gyűrtem alá magam egy arcátlan világ hitetlen mocsarába. Mikor pedig ráeszméltem, hogy kell nekem, már kopott, rozsdás kardja nem vitte le bűnöm. Itt maradtam egyedül, önmagam viselte teherrel, és néztem minden megnyugvó embert, amint hitnek hiszi azt, ha bedob ezer forintot a perselybe. Ezt ne várjátok tőlem. Nem adakozok. Adok inkább pálinkára az öreg csövesnek, és iszom vele egy sört, minthogy én egy egyháznak adakozni merjek.
Nem hiszem, hogy valaha istent megbántottam. Írtam róla szépet és jót. Ez most az esti fohászom, és tudom, olyan pistafajták most írnak, tőlem nem ezt várják. És kik ismertek régen, mondják el szent neveimet, hogy ne átkozzak se jót, se rosszat. Mind bolondok vagytok. Pap Laci meg a következő fok. Hát róla csak annyit, hogy szeretem. Nem érdekel mit tett, de isten látja lelkét, már múló pont életemben. Én nem nézek szemébe, ő se az enyémbe. De úgyis ráterhelem minden vétkét, és addig nem nyugszom, míg ki nem tagadja saját magát. Őrültek háza most a mi plébániánk. Mert csak egy ember van ott, de az a legpocsékabb hívő az egész világegyetem szívén. Undorító, ahogyan ő annak gondolja magát, inkább lógnék egy tetves ló hátán, mint ővele kezet fogjak.
Istenem, ha most tényleg hallod imám, hát képzeld magad elé tetted. Miként az embert megteremtetted. Nem gondoltál arra, hogy ennek a szörnyű lénynek lesz annyi esze, hogy önmagát újra megteremtse. Vagy lesz köztük egy gyurcsány, aki az egész országon nyúl át, hogy megszerezze, ami neki kell. Lesz benne orbán, meg csurkák is sorra, meg náci hordák, akik vakulva hisznek egy elvakult eszmében.
Gondolj most a csöndben elalvókra. Gondolj egy elhalkult tegnapra, és gondolj minden emberre, ki itt van. Gondolj a papírt evő népre. Adj nekik most boldog pillanatokat. A hallucináció örökké megmarad, így adj nekik kék, és zöld foltokat. Másszon le a tapéta nekik, és higgyék azt megint, te újra megszülettél. Adj a kokainnak kicsit nagyobb keltett. Mert míg emberek azt szívják, másfele nem mehetnek.
Nyugtasd meg mennyedben megnyugvó lelkek hadát, hogy majd mi megyünk, de még ideát van egy kis dolgunk. Hogy rendet teremtsünk.
Sújts le kezeddel, hogy hallják meg hangod. Ha létezel, hát irtsd ki azt, ki nem idevaló. Nem törődöm én már a halállal. Legyen meg, amit te akarsz, és nagy kanállal nyeljem amit adsz. Nem tudni, melletted az ördög meddig alhat.
Most lefekszem, hát mond meg, miként azt sokan megmondták, miként igazak álmait alusszák, hogy létezel. Én már nem hiszem, hogy valaki vakon is hiszi, hogy te vagy, de én bízom, és hitettem önmagam, jó sorunk lesz, ha meghalunk. Vigyázz arra, kit én mindig szerettem. Vigyázz arra is, akit most nem, és arra, akit legjobban. Vigyázz mindannyiunk álmára, és vidd a mennybe a lelkeket, akik azért halnak, hogy nekünk jobb legyen.
Most hozzá kellene szólnom, de megfontoltságom nem elég nagy hozzá. Ha azt mondanám, isten, most hallgass meg, akkor kicsiny lelkem még tovább törpülne. Olyasfajta ez az istenhit, mint egykor volt a nagy királyi fohász. Térden csúszva mentek akis földes munkások királyuk elé, és lábon csókolva, türtőztetet kívánságokat vágtak nagy uruk arcába. Most én is azt tenném, de ezzel a hatalmas, bennem élő csodával meg nem tehetem. Ezzel? Vagy nem inkább vele? Miféle erkölcs vezérel engem, hogy megszólítani nem tudom. Mit mondjak neki? Mint minden más ember istennek szólítsam? És akkor hol marad a magán megszemélyesítés? Az én állításom az, hogy az, ki bennem él, egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan hallucináció. Láttam már. Nem kell elhinni, de láttam. Ezüstös por lengte körül, szemében vakító csillogás, és jött felém egy hatalmas karddal, hogy levágja vézna terhem. De nem engedtem. Ellenkezve gyűrtem alá magam egy arcátlan világ hitetlen mocsarába. Mikor pedig ráeszméltem, hogy kell nekem, már kopott, rozsdás kardja nem vitte le bűnöm. Itt maradtam egyedül, önmagam viselte teherrel, és néztem minden megnyugvó embert, amint hitnek hiszi azt, ha bedob ezer forintot a perselybe. Ezt ne várjátok tőlem. Nem adakozok. Adok inkább pálinkára az öreg csövesnek, és iszom vele egy sört, minthogy én egy egyháznak adakozni merjek.
Nem hiszem, hogy valaha istent megbántottam. Írtam róla szépet és jót. Ez most az esti fohászom, és tudom, olyan pistafajták most írnak, tőlem nem ezt várják. És kik ismertek régen, mondják el szent neveimet, hogy ne átkozzak se jót, se rosszat. Mind bolondok vagytok. Pap Laci meg a következő fok. Hát róla csak annyit, hogy szeretem. Nem érdekel mit tett, de isten látja lelkét, már múló pont életemben. Én nem nézek szemébe, ő se az enyémbe. De úgyis ráterhelem minden vétkét, és addig nem nyugszom, míg ki nem tagadja saját magát. Őrültek háza most a mi plébániánk. Mert csak egy ember van ott, de az a legpocsékabb hívő az egész világegyetem szívén. Undorító, ahogyan ő annak gondolja magát, inkább lógnék egy tetves ló hátán, mint ővele kezet fogjak.
Istenem, ha most tényleg hallod imám, hát képzeld magad elé tetted. Miként az embert megteremtetted. Nem gondoltál arra, hogy ennek a szörnyű lénynek lesz annyi esze, hogy önmagát újra megteremtse. Vagy lesz köztük egy gyurcsány, aki az egész országon nyúl át, hogy megszerezze, ami neki kell. Lesz benne orbán, meg csurkák is sorra, meg náci hordák, akik vakulva hisznek egy elvakult eszmében.
Gondolj most a csöndben elalvókra. Gondolj egy elhalkult tegnapra, és gondolj minden emberre, ki itt van. Gondolj a papírt evő népre. Adj nekik most boldog pillanatokat. A hallucináció örökké megmarad, így adj nekik kék, és zöld foltokat. Másszon le a tapéta nekik, és higgyék azt megint, te újra megszülettél. Adj a kokainnak kicsit nagyobb keltett. Mert míg emberek azt szívják, másfele nem mehetnek.
Nyugtasd meg mennyedben megnyugvó lelkek hadát, hogy majd mi megyünk, de még ideát van egy kis dolgunk. Hogy rendet teremtsünk.
Sújts le kezeddel, hogy hallják meg hangod. Ha létezel, hát irtsd ki azt, ki nem idevaló. Nem törődöm én már a halállal. Legyen meg, amit te akarsz, és nagy kanállal nyeljem amit adsz. Nem tudni, melletted az ördög meddig alhat.
Most lefekszem, hát mond meg, miként azt sokan megmondták, miként igazak álmait alusszák, hogy létezel. Én már nem hiszem, hogy valaki vakon is hiszi, hogy te vagy, de én bízom, és hitettem önmagam, jó sorunk lesz, ha meghalunk. Vigyázz arra, kit én mindig szerettem. Vigyázz arra is, akit most nem, és arra, akit legjobban. Vigyázz mindannyiunk álmára, és vidd a mennybe a lelkeket, akik azért halnak, hogy nekünk jobb legyen.
