Botrányos vers

A gravitáció elmebajos
Téveszméiként
Földhöz ragadott tudósok
Lettünk,
Hogy átírva a föld erózióját,
Abszurdumok telítettsége
Közben, egy hitelét
Vesztett eleganciát
Kövessünk.

Átsiklottunk egy
Létet nem ismerő
Televíziós csatornába,
Poharunk emeljük a
Sínekre fekvő
Utasok előtt,
A mozdonyvezetőnek
Intünk a peronról,
Az meg megáll,
És nem megy tovább,
Hiába szállunk fel.

Térdünk remegve
Kel át a hídon,
Beleborzong az isten is,
Ha látja, miket cselekszünk,
És borzadok én is bele
A tájba, miként atomot
Termelünk.

Képeket írunk a föld tavába,
Hogy úgy hitessük, van
Értelmünk, próbálunk
Tenni az elmúlás ellen,
De végtére magunkra
Már nem is figyelünk.

Krémeket kenünk az arcunkra,
Testünk etetjük valami
Norbi-moslékkal,
És szintetikus üvöltözést
Színlelünk,
Hogy nevünk megmaradjon
A jövőnek.
Elveszítjük óhajaink,
És álmainkat a kútba dobjuk,
Majd valaki csak-csak
Utánaugrik.

Hallgatunk fasza tibiket,
Közben tibicsokit majszolunk,
Megisszuk a sok-sok
Ezer danone terméket,
S közben a vécére járunk
Sírni.

Mélázunk tökéletes nők képei felett,
Feledve ezzel kedvesünk,
Arról álmodunk, hátha
Kiverik helyettünk.
Hiszünk még a politikusainknak,
S közben királyokat teremtünk,
Megismerjük a szomszéd
Beszédhibás gyereket,
S közben máshol meg kinevetjük.
Templomokat emelünk egy hitetlen
Istennek, és adományokat is gyűjtünk,
Évezredeken át tápláljuk
Hitünk, s nem jövünk rá,
Hogy semmi értelme.

Mászkálunk este a téren egymagunk,
És csodálkozunk, ha
A rendőrök megbasznak,
Arra eszmélünk, hogy
Verseink telis-tele csúnya szavakkal,
Ez most miért zavar?
Csak a szépirodalom maradjon tiszta!
Csak a szép irodalom legyen
Nyájas, és szelíd.

S most éppen arra figyeltek,
Mi megy abban a tévében, ott bent,
Hiszen lelketek helyett már
A rádió tervezi az életet.

Mormoták lettünk, elásott,
Döglött nyúl, egy élettelen
Magyar nemzet,
Olvassuk híreink,
S közben a plafonra
Verve élvezzük
A moszkitók
Vérszívó
Áramlását.

Most elküldlek
Titeket, menjetek
Azon hírével,
Kit már meg sem ismertek,
Kit mindig emlegettek,
De soha nem
Hittetek.

Vagyok

A mélybe libbenő katonák harckocsija vagyok. Hatalmas epizódok főhőseként magamra vonom a világ túlbuzgó figyelmét. Nem vagyok kráter, mégis hatalmas lyukként tátongok egy-egy kontinensen. Ábránd vagyok most valaki fejében, és sziporkázó, ölelni való plüssmackó.
Delíriumból ébredő vén alkoholista, tűvel szurkáló kábítószer-maffia, az vagyok. Láthatólag hamis szólam egy eltérő dallamú versben, egy megmagyarázhatatlan szereplő Shakespeare művében. Vagyok egy hatalmas fa egy kanadai erdő közepén, melyet magam vágok ki, s a fejsze is én vagyok, csakhogy gyakoroljam a favágódalt, mely rólam szól.
Vagyok a tó mélyén elhűlő kavics, és a tóra meredő napfény is vagyok.
Tépázott, széljárta barlang, és festménye, melyet még ősemberként rajzoltam, azok is mind én vagyok. Egy eltévedt vándor, s a stoppos az úton, és persze, ki engem fölvesz, az is én vagyok.
A gondod, és emléked, a fájó sírás, s minden emberi ösztönöd vagyok. Én vagyok, ki téged szeret, s én vagyok, kit szeretsz. Egy elmélyült mosoly vagyok arcomon, és arcod vagyok, s a pofonod. Lábad vagyok, és az út, ráncod, akkor is, ha kisimul, vagyok.
Tévedésed, és minden mimikád, az autód és házad én vagyok. A porszem, mely belemegy szemedbe, s pillád vagyok. Szemed, és hajad, mely lebeg a szélben, vagyok az is. Képzeleted vagyok egy hegyen, melyen állok, az is én vagyok.
Az esőcsepp, és az azt körülvevő levegő vagyok, a madarak, és minden élőlény én magam vagyok. A rét, és összes virága, minden porzó, és termő vagyok. Én vagyok a híd a folyón, s a folyó is én magam vagyok.
A csók, mely édes, és a keserű tonik, azok is mind-mind én vagyok. A Coca Cola gyártósor, na az is én vagyok. A Suzuki Swifted, a Jaguárod, Mercid is én vagyok. A hajó, melyen utazol, a vonat, és szerelvény, minden én vagyok.
Én vagyok Te is, ezáltal Te vagy a minden, s a minden, ha Te vagy, én vagyok a minden.

Szerelmes levél

Bebábozódott lelkek hada,
Röpke pillanata a szélnek,
Sírig tartó szerelemnek
Hívott érzés,
Mámorba csavart testek
Lélegző mozzanatai
Sem magyarázzák
Lelkem gyümölcsinek
Létrejöttét.

Most hamisan szólnék,
Ha kifejezni tudnám,
Mi az, mi benned megfogott.
Talán az a perc,
Vagy hogy mindig mellettem álltál,
Talán minden éjjel
Csendben, szavaidban
Engem hívogattál.

Mint átkarolt téveszmék
Politikusaink agyában,
Talán az lehet igazán
Magyarázat. Ha őket nem
Értem, téged nem is kell
Értenem.

Most vihar dúl bennem,
Egy magzati vihar.
Ezt még születésemkor
Az isten adta, ha
Majd kell, nyissam ki
A zsákot, de benne szél
Volt, lelkemnek odavágott.
Kaptam egy botot is,
Az most püföli szívem,
S terülj-terülj asztalkámon
Megromlott minden.

De jöttél te,
Hatalmas óriás,
Jöttél te a mesék birodalmából,
Nekem estél, s szívem viharából
Teremtettél éltet adó szelet.

Árva gondolatok menekülnek
Feléd. Jobban érzik magukat benned,
Én voltam ihletőjük,
De te voltál,
Ki teremtette.

Lelkem patrónája lettél,
Átkarolsz bíbor szemeiddel,
S álmot hozol elveimre.

Megfogod lassan kezem,
S már az sem érdekel,
Ha nem esik a hó,
Csak te lettél az
Egész világon
Megnyugtató.

Egy hónapra

Álmaim szőtte utazás a ma,
A tegnap sugarától borús a szívem.
Nincs se igém, se költészetem,
Nem vagyok tája az elmúlásnak.

Nincs se közöm, se hozzá
Szavam, s bánatom ostoba
Hite, hogy egyszer még
Lesz jobb sors.
Most emléket írok,
Emléket a máról,
Szabadságból kiindult
Boldogulásról.

Valami hittel teli mezőket
Kaszálok, ne nőjön rajta új virág,
Maradjon lelkemben
Annyira kopár,
Hogy a mellette elhelyezkedő
Legyen a legszebb
Mind közül.

Most himnuszokat zengenek
Balga kis rovarok,
Zümmögnek éjjelbe vetett hittel.
Most istenhez szólnak
Az elsózott tengerek,
Emberek a sörükért nyúlnak.

Mások ritka oroszlánokat ölnek,
Suzukik védnek orrszarvúkat,
Mások telítve éjjeli lepkékkel
Egy paplan alá bújnak.

Én most azt teszem,
Amit jónak nem látok,
Előveszek egy hatalmas fényt,
S azzal mindent darabjaira vágok.
Felnyársalom vele az eget,
Ketté hasítom a hatalmas
Hegyeket, miközben az
Isten részegségből kifolyólag
A semmiben hempereg.

Mások isznak egészségre,
Hogy egészek legyenek,
Míg a többi tudomások,
Esznek egy hatalmas tálból,
Azok, meg kik nem itt élnek,
Poroznak be víg bibéket,
Míg egyesek jól laknak,
Mások csak kotyvasztanak,
S ők lesznek a nagyon éhesek,
Mert táplálékuk mérgezett
Egér.

Emlékek, melyek lelkemből a nyomtatóig
Érnek, megfestett, komor, lassú képek,
Mátrixos, fekete nyomtatók
Próbálják alkotni az engem
Evő 'zakkantságot'.
Most egy pillanatra magamba látok,
És révedek valami emberi koszra,
A padlóra, majd a plafon
Hihetetlen tisztaságába
Rejtve feleszmélek.

Elveszett az élet.
Megszűnt létezni a körülöttem
Ébredező folytonosság,
Mint megannyi patron nem lenne
Elég, hogy lelkemet kinyomtassák.

Most szavakba fonódik az ész,
Az agy kiürül, ennyi az egész,
Álmaimban messze járok innen,
Gondban, tévedésben,
Csöndben,
Míg dübörög az asztalláb.
Ez csak egy pohár, mely eltört,
Az egész napomat betöltő
Ébrenlét határozta meg,
Miként írjak, s róla megfeledkeznem
Nem szabad.
De nem is tudnék.

Egy hónap távlatából írni
Róla már nehéz.
Az esemény fakulni látszik, és ezer kép
Távozik lassú táncba a dunával együtt.

Távol vagyok a folyótól.
Persze képzeletben átszelem a hegyeket,
S a kiindulási ponthoz megyek.
Beleöntök egy hatalmas
Szárító port,
Mely instant kiszárító.

Megszűnik a létezés,
És a bolygó hatalmas csöndje
Elaléltan lelkem elé
Térdel.
Imádkozik értünk a hold,
És a végén minden,
S mindenki a földön
Meghajol.