2008. július 30., szerda

ha senki sem vagyok

ha senki sem vagyok, magamnak vagyok,
ha másokért vagyok, akkor hatalmas,
s kergetem odafönn az óriás madarat.

leereszkedem, s nézlek bennetek,
mennyire sírtok, s ezért szenvedek.
van bennetek bánat, de ott van az öröm is,
mit tudtam én adni, szerettem mindenkit.

az élet egy perc, töredéke annak,
ami most nékem, ideát itt van.
remélem akkor is ennyire szerettek,
mikor már az élet titeket elenged.

remény

s reménytelenség ellentéte most a perc.
zászlaja vitorlaként egy házon lengedez.
de jó is volt szeretni, s szerettetni magam,
elvesztettem bátyám, de meg lett a lovam.
s lett nővérem is, lett kit szerethetek,
s Imre képe örökké a szívemben lebeg.

tétlenség

legbelül forr bennem az indulat,
valamit tenni kell,
hisz az ember így mulattat időt,
s valahogy így telik.

Az óra ketyeg, az ember pihen,
az óra ketyeg, ketyeg.

Az ember ketyeg, az óra pihen,
az ember ketyeg, ketyeg.

A fájdalom

A fájdalom erkölcstelen,
egyszer csak bekopog,
leveti ruháját,
s megmutatja magát.

Ráveti magát agyamra,
s megerőszakol.

Isten

Álmodni egy dolog,
Hinni annyira sem értelmes,
Mint tudni, van egy Isten,
Van másik is,
És nekem is egy,
De veszek hármat,
Soha ne tűnjön el.

Van Neked kettő,
Ad nekem az egyiket,
S akkor nekem is egy,
S neked is egy lesz.
Isten az mi?
Vagy valójában van?
Létezik-e a nagy folyó alatt?

Vagy felette lebeg?
Ahogy az óceán is?
Temérdek kérdés,
De valahol hibádzik.

Tűnődök én is,
Most miért hiszek benne.
Kifogás talán, vagy
mert nincs merszem?

De van, s ez a legfontosabb,
Imre most csinálja
Odaát a vaskapukat.
Elromlott biztos a mennyei bejárat,
S lakatos kellett,
Mert mindenki hibázhat.

Ott szüretel most,
S nézi a fürtöket,
Ez még nem, de az már bor lehet.

Van-e nagy Isten,
Rágom a füledet.
Van-e hatalma a
Habos vizek felett?

Julianna

Hát megszülettél Te is,
Itt vagy nekünk most,
A lelked tiszta, úgy mosolyogsz.
Már ölelni akarlak,
Múljon el a bánat,
Nem láttalak még,
de annyira imádlak.

Fognálak szelíden,
Két kezembe zárva,
Csókolnám az arcod,
Mint soha, senki másnak.
Még bent vagy még,
Bent vagy a kórházban,
Szelíd Angyalok, most
Csak terád vigyáznak.

Már most nem győzöm mondani,
Vigyáz édesanyádra,
Édesapádnak ne okoz
Fájdalmat.
Szeresd az életet,
S tudjad mindig,
Mindig,
Ott van az Isten,
S ott van a hit is.

Ott leszek melletted,
Ott akarok lenni,
Csak végre egyszer
Tudjalak ölelni.

isten igéje

fájdalmam most kicsit enyhült,
átbújt valami másba,
valami silány, erőltetett kínzásba.
rám zuhant az agy.
gondolataim apró darabjai most
görcsös hegyként süppednek lelkembe.
rám nehezedett az élet.
vele minden kényelmetlen,
hűtlen igazsága.
én gyáva.
gyámoltalan, megmagyarázhatatlanul vak.
én kérlelhetetlen igaz ag,
ki már többé sohasem szabad.

megfogott a tér, s most az időt hívom,
menjek vissza belé.
Terjeszkedem,
egyre csak süppedek valami lápos mocsárba.

dereng az érzés,
valaha tudtam,
mit jelent annak lenni,
ami nem most van,
ami csak volt,
de később már sohasem,
tudjunk újra örülni, ha
most sajnos nem.

Kezdetben volt az ige,
s az ige testé lett,
istennél van az ige,
mert az ige isten volt,
s ő általa lett a test,
a test őbenne,
s benne a világosság gyűlt össze,
s a sötétségben ő világít,
de ezt nem fogta föl,
mert az ige testté lett,
de a test nem örök.

Mint aki a vizek közé esett

Imre, igyál! Nem iszom most. Elég volt a sör.
S elkezdtünk lóherét keresni. Én találtam...
És talált. Három négylevelű szerencsevirágot.
S bementünk a vízbe. Bementünk, de minek.
Imre! Nem olyan hideg. Mintha az előbb már megszoktam volna,
s beljebb jött.
Majd elindultunk a parton sétálva, ki úszva.
Jött mögöttem. S egyszer csak felkiáltott.
ÁÁÁ! Ne! Jaj, ne, segítség!
Én akkor már sírva fordultam felé, de elkapott
engem is a sodrás. Elkezdtem úszni, de görcsöt
kaptam. Totya engem megmentett. Kidobott egy fára.
Majd keresni kezdte.
Én hívtam a 112-őt, de magyar hon által az
soha el nem érhető. a 107 is foglalt volt, csak
szólt belőle a gép,
de végre a 105-ön a tűzoltóság vette fel.
Kereste Totya, vagy ötvenszer lemerült.
Vagy ötvenszer, vagy egyszer sem.
De már nem bukkant fel.
Minden egyes perce, igaz most halványan,
De bennem él, s ugyanúgy Totyában is!
Feldolgozhatatlan, és értelmetlen.
A Nagy Gyereket elvitte a víz.
Fél három volt, de ezt csak a tűzoltók mondták.
Mert én nem tudtam.
Negyed hétkor kihozták a partra.
Ott feküdt,
mint aki a vizek közé esett.
Szerette az életet, de gondolt a halálra is.

Szilvi megemlítette, hogy mikor elmentek Ráckevére ketten
Imre lassításra bírta a temető előtt.
Jajj, ha én egyszer meghalok, ide temessetek,
Mert ilyen temetőkapuja nincs egynek sem.
Ő tervezte, készítette, s most őrá fog vigyázni mindörökkön örökké,
Ámen