2008. július 15., kedd

Lelkem oszlopai

Álltam feszített vasoszlopok alatt,
Néztem, hogy sírva figyel az isten.
Azt mondta, valami szénanáthát kapott,
De én néki nem hittem.

Álltam ott, meredten,
Mint sóbálvány vissza a házra,
Álltam ott, s kérdeztem,
Mitévő legyek.
Van-e nagy isten az oszlopok alatt,
Vagy bálványaim-e mind,
Kik ide betérnek?
Van-e hatalmasabb, mint én,
Emberi természet.

Álltam, s elmélkedtem jó,
És rossz dolgokon,
Voltam-e hazugság, vagy mi az,
Mi most vagyok?
Láthatom-e még az ezeregy csillagot,
S mondhatok-e olyat,
Az ott meg én vagyok.

Álltam ott röpke pillanatomban
Elmélyülve istenek, és mítoszok között,
A nagy istent keresve az
Oszlopok mögött,
Álltam, s néztem meredten halkan,
Akár a bolygók mozgása,
Ekkor Lázár csendes sírja megbomlott
Bennem,
Mint ki soha nem hitt,
Mint aki csak állt hitetlen,
Elgördült a kö,
S összeomlott minden.