2008. szeptember 30., kedd

Egyedül vagyok

Elkapott a magány,
Nincs kinek mondhassam,
Nincs, kit szólítsak,
Egyedül vagyok.

Berekeszt magába a fájdalom,
Döbbenten állok,
Nincs kinek szóljak,
Nincs miért várakat
Ostromoljak,
Egyedül vagyok.

Általam lett üressé
A világ, kiürült belőlem
A vigasz. Most kell,
Hogy itt legyél,
Most jöjj, gyere kis fecském,
Olyan
Egyedül vagyok.

Várok, hátha a csönd
Szól helyettem, beszél,
De a falon lógnak
Élettelen képek,
Próbálok burokba lépni,
És nem hinni a télnek,
Próbálok, de
Egyedül vagyok.

Hogyan köszöntselek

Régen öleltelek,
Már megvan
Egy perce,
Régen láttalak,
Akkor még reggel volt,
S fáztam.

Ismét egy este,
Elmúlt a szele,
És két kezét a
Nap zsebre tette.

Álmodom rólad,
Fogom apró kezed,
Ölellek,
S el nem eresztlek.

Mától az enyém,
Tegnaptól minden,
Honnan is kezdjem,
Hogyan köszönjem.

Mit mondjak,
És mit nem,
Mi az, mit szabadna
Tennem, mi az,
Mi meghat,
Csak újra csókollak,
S míg tart az élet,
Adok bókokat.

Téged látlak messzi
Elmenő vonaton,
Téged várlak ismét,
Tudom, jönni fogsz.

Álmom egy réten,
Poros napsütéssel
Hizlalva a testet,
Lelkem asztalára
Téged helyeztelek.

Álmodj rózsaszálam,
Repülj szép fecském,
Szemedből a könnyem
Csorduljon, ha igy szép.
Sirok majd én is,
Ha neked kell majd sírni,
Ott leszek én is,
Ott leszek a mindig
Ezer évszázadán.

Ölellek téged,
Te apró, kicsi
Lány.

Reggelre

Lelkem romjain a bánat,
Szürkül az ég, a tájnak
Dől egy olcsó üveg,
Folyik belőle bensőm hangja.
Letakarva, akár porcikáim
Ledobott sejtjei
Megmerevednek,

Alszom reggelig, s egyszer
Csak felkelek, mint
Álmot remélő, aprócska,
Kisgyerek.

Remegő hanggal kérdezlek,
Élsz-e még, de
Felelet helyett a
Csöng markolja fülem,
Álmomból ébredve
Reggel, s újabb nap,
Hitet a csönd, és a kezdet,
Van folytatás,
De kimászni oly nehéz.

Borul lelkemre a csönd,
Aprítja minden érzésem
A táj, érzem, innen
Már nincs tovább.

S mond

A képzelet örök melódiáját
Írom le neked,
Gyönyört, és ékes szavakat
Adok, s ha akarod,
Hát azt is megkapod.

Olcsó percek álmos vidékei
Múlnak, benned az élet
Új pillanatban műveli
A lágyan kergetőző
Másodperceket.

Szánalmas emberek
Mászkálnak, mihaszna tettekkel
Álcázva az időt,
S már az sem érdekelne,
Ha nem lennének,
Csak te ölelj,
Te túrj hajamba,
S mond;
Mennyire szeretlek.

Áldás

Lezárta a bejáratot,
Már többé oda nem lépek,
Szívem rejtett záradékát
Váltanám ki,
De nincsen rá pénzem.

Foszlányokba hánytatott érzelem
A bánat,
Reggelizni nem tudok,
Vigye el a száraz
Megnyugvás.

Essen eső fáradt hangomra,
Áztassa érzésed torkom,
Rúgjak be az élet
Pimpós borától.

Hamisan szóljak,
Ha nem mondhatom igazam,
Átkozzon már az isten is,
Ha úgy látja kedve,
De ha van benne
Tisztaság,
Áldjon meg,
Soha máskor,
Ha nem most,
S mindörökre.

Fészek

Telítődik humusszal a szívem,
Kikelnek belőle anonim tojások,
Magzatvíz folyik vérem
Helyett, az élet minden
Percében újjászületek.

Reinkarnálódik bennem a szó,
Más és más értelmet ad,
A drog figyelmen kívül
Hagyja a mától
Elvonatkoztatott
Szintetikumokat.

Átölel csendesen a napnyugta,
Figyel édesen egy kismadár,
Összezárja szárnyait,
S betakar egy hűvös
Éjszakán.

Rózsák tere

Kertjében ülni veled
Egy galaxist ültetni
Lábam alá,
Bejárni egész
Európát, s annak is
A keleti részét.

Benne ülni egy téren,
Benned ülni elmélyülten
Nézni szemed,
S közben szívem
Jajdulásai fájnak,
De jajgatásból
Ujjongásba váltnak.

Ez a tér, mely
Fogságban tart,
Nem enged el,
Megnyugtat, s
Betakar,
Álmodom vele,
Budapesten,
S már hárman
Alkotjuk
A világegyetemet.

Fecskemúzsám

Ihletet adtál, ihletet adsz,
Leülsz mellém, s jönnek
Pergő ritmusok,
Rítusok közt tied vagyok.

Már nem érdekelnek
Elhasznált rongyok,
Kik megvetik ágyuk,
Te vagy az egyetlen,
Kire várok
Évszázadokon át.

Mellettem ülsz,
Felemésztett a magány
Öklendezik arrébb,
Néz rám, még egy
Pillanat,
S eltűnik a
Rózsák tere temploma
Alatt.

Elfogyok

Táplálkozik testemből a lélek,
Elfogyok apránként,
Eszi a méreg a vasat,
Eltűnik büszkén a toll,
S bennem marad
A semmi.

Elfogyok, némán a hídon,
Nézem a folyót,
S ha nem lenne a
Bennem rejlő büszkeség,
Talán meg is
Kérdezném,

te folyó, te alattomos
duna,
te átoknak formált,
Komor,
imádatra méltó
folyó, víz,

miért csaltál meg,
miért hálsz mással,
csalódást okoztál
már nem csak nekem,
de sokaknak,
és a tájnak.

Ha már

Ha már nincs miért élni,
Legalább meghalni
Lehessen,
Ha már nincs a
Vízben folyó,
Levegőt vehessek.

Ha már nincs miért halni,
Legalább élni lehessen,
Ha kiszáradt folyók
Tombolnak felettem,
Úgy hiszem,
Akkor sem,
Sehogy sem értem
az életet.

Gondolataim hada

Két kezén a nap
Áttetsző sugara
Ragyogta be szívem,
Lelepleződve
Álltam előtted.

Tudtad már,
Ki vagyok,honnan
Jöhettem,
Érezted gondolataim,
Melyek jöttek
Mögöttem.

Hallgatag kis társaság,
Nem szólnak sokat,
Mégis ha az egyik
Megbotlik,
Megbánthat másokat.

Gyilkosság

Isten szólt,
Én mentem,
Méltán ránehezedtem,
Összetört alattam
A pára.

Le volt már
Mállva a falról
A kosz,
Nem volt az ördög,
Ő sem mosolygott.

Beléptem istenhez,
Átölelt nézve,
Miként tőröm
Átdöfte szívem.

Kenyér és víz

A sírás kenyerét osztja
Az éli, a keresztre
Már nem merek
Nézni,
Inkább falba temetett,
Vékony elmémbe térek.

Onnan szépet ígérnek
A zajos portfóliók,
Kenyeret osztanak,
Míg éhezik a szó.

Koldulok, hogy adjanak
A boldogság szendergő
Vizéből, hiszen a böjtöm
Már kenyér és víz.

Így már

Ez már nem jövő,
Múltunk fényes útját
Takarja a szél,
Belepi a por,
A megbánás
Így már mit
Sem ér.

Babona

Átment előttem egy
Fekete macska,
Ki, ha nem egy
Kéményseprő zavarta,
Majd elhaladtam egy
Létrafok alatt,
Fellökve ezzel
A sót az asztalra,
Mikor kettétört előttem
Egy tükör,
Kézen fogott az ördög,
S elvezetett.

Veled elmenni

Elegem van a gondolataimból,
Harcolok ellenük,
Belefojtom önmagam
Lelkébe a szót,
De helyébe az egész
duna kifolyik a
Partra,

S írni akarok,
Sírni akarok a szóra,
Az Ady által megírt
Koporsóra
Borulva némán
Szeretni,
Gondolat nélkül
Feltámadni,
Közönyös léptekkel
Veled elmenni.

Szíved hadteste

Ha nem látok színeket,
Sötét lesz az ég,
Kergetek fényeket,
Odafönn de szép.

Parányi arcodon járkálok,
Fel, s alá,
Nézem a jegyeket,
Mily szép ez a lány.

Benned rejlő színes virágaid
Hajtanak belőlem,
Ha nem lennék oly nehéz,
Ugrálnék szívedben.

Így úgy vagyok ott,
Mint nehéz hadtest,
Lerohanom szerelmed,
És elfoglalom benne
Méltán megnyugvó
Helyemet.

Takarodó

Ha lemegy a nap,
Mindig reád gondolok,
Felnézek az égre,
S csillagot számolok.
Rágyújtok egy pallmall
Illatos izére,
Elvegyülve ér
A világnak végére.

Szememben könnyek
Sorakoznak, s hív
Egy fáradt lehelet,
Míg takarodót zeng
Az éjszaka
Fülembe.

Vége

Az álmatlanság szenvedő
Homályába vész az érzés,
Beleesik az isten a mézbe,
Ott ragad, míg egyszer
Kikanalazzák,
S vége.

2008. szeptember 27., szombat

Feketelyuk

Rámhelyezted létednek sugarát,
S most visszaverődve rólam,
Ragyogok.
Nélküled nem vagyok,
Csak egy feketelyuk az
Égreborult csillagok
Ezernyi serege mellett,
Kiégett óriáscsillag tetem,
Melyre ráborul az
Egész világegyetem.

Túlvilág

Hol nincs megnyugvás soha,
Ott teremtődik a kényszernek
Árka, mely megtelik
Velem, átzuhanok félholtra
Vert tetemeken,
Süppedek, a lápos mocsári
Színházban leszek ablakpucoló,
Hogy kiláss, hogy nézd,
Miként a nap felkel,
A színdarabnak vége lesz,
S köztünk lapuló hatalmas
Hegyek nem mások,
Mint egérnek odaszórt
Éjjeli maradék.

Az élet

Megpörkölt gyöngyszem az élet,
Forró felszíne feketére
Sült, alatta fénylő,
Átlátszó réteg,
De odáig még senki
Nem ért el.

Piac

Számolom a perceket,
Hogy ott legyek veled,
Most beteg vagy, fázol,
Innen menni kell.

Egy percig sem bírom már
Nélküled, elrettent a magány,
Ülök egymagam színtelen
A félelem szürkehályogán.

Felkelt a figyelem, ne aludj,
Ne félj, vár rád a
Győzelem, s valahol még
Reményt is árul egy öreg
Az életnek piacán,
De kifogyóban van,
Hiszen már nem gyártják.

Én leszek veled

Ha nem hiszel nekem,
Higgy az igazaknak,
Ha ott leszel velem
Valahol a földön,
S kérdik mély tekintetek
Között,
Hát én leszek veled.

Messzire vágyom

Messzire vágyom,
Csak innen menni el,
Nem maradni sehol,
Ne ismerjenek.

Némán utazni veled
Egy álmokkal teli buszon,
Csókolni a szád
Egy elpirult csillagon.

Utazni véled a tejúton át,
Messzi-messzi galaxisra,
Keresni egy elhagyott
Bolygót,
Hova a náza nem
Küldött hajót.

Ott pihenni le veled,
A lelkeknek tengerén,
Süvítene lágy esti
Szél, míg kezem
Gyengén arconcsókol.

Tánc

Szaladj Jónás után,
Nyelesd le magad a hallal,
Az éjszaka papírtáncot
Jár, pezsgőzik
Édes muzsikaszóval.

Belőlem nyer megigazulást
Az álom, félve őrzi
Pillanatom hevét,
Rámnehezedik a jóslat,
Miszerint kelni olyan
Nehéz.

Sárkányt röptetnek hamis
Istenségek a bálban,
Táncol az est fényes
Mezőkön,
Elragadja szívem a leggyönyörűbb
Hölgy, s arconcsókol.

Táncolok vele,
Minden perce szép,
Asszonyok viszik férjüket
Haza,
Elfáradok, s leülök
Melléd, akár egy megpihenni
Vágyó, lágy dallamú
Költemény.

Tojás

Lelkem sárgáját süti ki
Az isten, fehérjémet
Későbbre elteszi,
Megtörte meszesedő
Búrám,
Mielőtt kikelhettem
Volna.

Normalitás paralízise

Leépített másnaposság
Rogyasztja a lelkem.
Apró foszlányokat látok
Mint apró szentjánosbogarak
Szállnak,
Szállanak az égen,
Sűrűre borítva a sötét
Éjszakát.

A hideg még hűsöl
Magában egy picit,
Elszenderül a kénes
Esőcsepp, s szárítja
A búza szirmait.

Megbújik testemben
A visszhang válasza,
Miért keresem folyton
Az istent, s helyette
Miért mindig önmagam
Dialektusába botlom.

Keresztezi kisagyam
Kérdését a látás,
Idegein megannyi
Információ szalad,
Mégis elhiszem,
Hogy ez a tinta
Feketén a lapra ragad.

2008. szeptember 26., péntek

Reményt ad

Angyalok síró hangját hallom,
Fejemben lüktet a meghűlt vér,
Átlátszó most szívem,
És olyan nehéz.

Reményt ad egy Fecske,
Hozza nyarát felém,
Táplálja a jóságot, s önmagát
Belém.

Fázva és éhesen lohol a nap,
Kifelé tekint az esőből,
De leér egy napsugár,
Visszaint a tetőről,
Boldog pillanat,
A szív megszakad.

Álmos a tücsök, s pihenni tér,
Reggel várják szerelmes fecskék,
Reggel újra megváltozik a világ,
S isten is, ha kell,
Hazatér.

Bákókám

Olyan igazi öregasszony,
Olyasfajta legeslegjobb nagymama,
De Ő más volt,
Ő volt az imádnivaló bákóka.

Az én bákóm, az én nagyszülőm,
Az én anyám, és keresztelőm.
Vigyázott rám, sütött nékem,
Fogta kicsiny gyermekkezem.

Átölelt, ha fáztam, s velem sírt,
Mikor sírni kellett, az utolsó úton
Is sétált velem. Templomba járt,
Hitte az istent, hitt Ő nékem is,
Szerette versem, s nagynak
Tartott.

Hitte, ha majd megnövök,
Táncolunk egy esküvőn,
S ő lesz majd a dédi,
Már mindenki Őt félti,
Késő már, hogy elmondjam,
Szerettem, de elragadta
A halál.

Látom

Majd minden olyan más lesz,
Majd megváltozik az ég,
Szürke és kék lesz,
S idegen a vér.

Már látom is anyukám,
Már látom határát az újnak,
A világ elszenderül,
Így lesz a sorsnak
Sorsdöntő dolga.

Bosszús idegenek

Bosszús idegenek intenek felém,
Mondanám nékik, menjetek,
Elég, de már arra sincs
Erőm, bosszús idegenek
Éktelenkednek,
S elhízik a táj.

Játszuk el

Játszuk el, hogy minden
Rendbe jön, lapozzuk
Az elsuhanó fényeket,
Az isten felkötötte
Magát.

Lehellete belepte a tájat,
Hervadnak köröttünk
Vidám talpalávalók,
Sötétbe tér fényleni
Lelke.

Elkészültem, már nem vagyok
Fáraó, balzsamos testem
Hamis szót ír, s szól
Valami lehányt útpartról
Felém.

Játszuk el, hogy már nem
Lesz több lélegzet, s hogy
A jövő vizei kiszáradt folyók,
Semmivé válik köröttünk
Az ég,

Hát játszuk el,
Mert élni már
Annyira nehéz.

Kikelet

Bújnak a földből zöldellő
Kis füvek, a világ nem
Győzi habzsolni az éltet.

Felém fordul egy virágzó
Fa lelke, porozza magát
Egy dongó, egy méhecske.

Virágról virágra száll egy
Hatalmas lepke, kifeszíti szárnyát,
Egy álomra hasonlít,
Színes és gyenge.

Látványt kerget odafönn egy
Eltévedt napsugár, egy esőcsepp
Ugorja át a magasban terjengő szivárványt.

Pirosló szemekkel engedi fürtjeit a nap,
Mintha a felhők bárányra
Hasonlítanak,
Míg húzzák a kötelet
A kibaszott halálnak.

rájövök

Kitekintek elmosódott önmagam
Szétrágta torkából,
Nyelem le falatjaim, s nem akarok
Újra hinni, nincs bennem
Csak foszlányokra szaggatott
Emlék, és némi kétes
Mosoly, mely örökre számra
Ragadt.

Bizar kincseit veti elém isten,
Valami elhízott gyümölcsfáról szedi
Le viccesen az almát,
És mondja tovább, meg tovább,
De rájövök,
Ő az ördög.

kik szeretnek

Megbénult lelkem fattyú
igaza

s most dobálja szét papírhajóját
A nap,
mindeközben pizsamába bújik
Felettünk
a hold.

kik szeretnek,
hisznek még
a lehulló esőcseppeknek.

Fecskevígasz

Mellémbújtál,
Átöleltél, sírtál belül,
Legbelül,
S fényed apró csillagára
Az én elmém ráterült.

Kezed hajló ölelése
vigasztalja, azt ki
Vagyok, ha nem lennél,
A föld, s az ég,
Úgy érezném,
Elszaladok.

Bent vagyok a sűrű koszban,
Apró elmém tengerén,
Kezemben pár kardhüvellyel,
Ha harcolok, hát mit sem ér.

Jöttél te a kardjaiddal,
Küzdöttél hát ellenük,
Bennem rejlő mosolyommal
Leigáztad bánatom,
Most ismét jönnek,
Támadnak,
De érzem erőd hatalmát,
Jöhet bánat, eső szél,
Csak azt kívánom,
Ölelj át.

Egy percre

Arcom fáradt mosolyára léptél,
Meghúztad közönyös fülemet,
Ígértél szép ígéretet,
Miközben érted elmegyek.
Valljuk meg őszintén, hazudtál
Nekem,
Nem mondtad el az igazak
Szavát, nem értél annyit
Sem, mint pár jó barát,
De te voltál hős
Istenem, ki élt,
De most egy percre megint
Meghaltál.

Egy átsírt reggelen

Táplál bennem tudatot a magány,
Egy elfeledett szombat délután,
Meghalt léte a tájnak,
Egy balzsamos éjszakának
Hitetett poros, kendőbe csavart,
Kékes aranyalmának.

Színes virágok közt a fény
Ül a baldachin közepén,
Lámpaláza világít a róna
Templomaira, s le nem veszi róla
Szemét, úgy néz, mint aki
Mindig fényleni akar.

Rámosolyog a híd a vízre,
Sűrűre növi magát az erdő,
Kint hideg van, messzi pince
Szagát engedi ki
A délutáni eső.
Friss most a levegő,
Hamar jött a bánat,
Megmaradt az öröm
Megint csak magának.

Csillagos kendőmről törlöm
Le könnyeim, állok feltételt
Kötve az isten előtt,
Ha valakit megint elvisz,
Az már én legyek.

Nem akarok szenderült babonás lenni,
Úgy megöregedni, hogy senki sincs
Velem, hogy magányomban ülök
Egy átsírt reggelen.

2008. szeptember 25., csütörtök

Hozzád érhetek

A figyelem kényszerei csendesítik
Testem, forró az út, míg
Hozzád érhetek,
Jó várni rád
Míg csak élhetek,
Őszi múzsám leszel,
S a tavaszi kikelet.

Télen melletted kelek,
Ébredésem léte szuszogó
Hangod, alvó oroszlánként
Éberen tartom feletted
Az istent, máshova
Már ne menjen,
Vigyázza békés álmod,
Ha majd felkelsz,
Szólj, s úgy ébredjünk
Együtt, mint eleméből
Feltörő forrásvíz
A fákra.

Záporként hullik

Ha újra látlak, megváltozik
A föld, kozmikus erő
Száll meg, feldarabolja
Lelkem óceánját az érzés,
Felhőként viszi tova
Feléd szerelmem a
Szél,

Benned nyugszom én igazán,
Mehetnék én a világ
Végére, te lennél a
Kis sziget, hol
Először leszállnék,
Örökre ott maradva
Beléd költöznék.

Záporként hullik most rád
Az érzés, miszerint
Szerelmem tiszta forrása
Feléd, s közénk ékelődött
Tölgyfa, mely vonz
Erős mágnesként.

Ambíciózus vers

Párásodnak a napok,
Szememben furcsa csillagok
Lepkéket formálnak,
Remélem nem
Fáznak.

Esőt jósol a tavasz,
S még ősz sincs igazán,
Várom, hogy ébredj,
Ne aludjál,
Kelj fel.

Erős szél jön, a távol
Maradásra bír, nem
Kell mást tenni,
Csak hitet hin
Teni.

Rájöttem, nem akarok
Semmibe erőt fektetni.
Dolgozzon más
Helyettem,
És kész.

2008. szeptember 19., péntek

Darazsak

Szubjektív szolgálati szereposztást
Kaptam, valami intelligencia
Nélküli borból ittam
A szavakat, s néztem
Halk duruzsolást
Egy kaptárban.

Repkedtek darazsak,
Szájtátva néztek rám,
Mit érdekel, hogy
Mit tesznek.

Most repülök én is
A rajban, darazsak
Királynak akarnak,
De átkozott fejemmel
Embernek
Születtem.

Mindig benned

Visszafolyt lelkembe
A gyönyör, amit
Adhatok, te visszaadod.

Áramütésként tölti fel
Szívem szemed,
Mikor mélyen belenézek,
Elhamvad a szomorúság,
S füstje a többi
Után száll.

Harmóniában vagyok
Én léteddel,
Kölcsönös hangulatba
Léphettem,
Hogy te feloldoztál,
S megtörted a vágyam,
Úgy érzem,
Mindig benned
Jártam.

Úgy

tizenhat éves lehettem,
Mikor először letettem,
Majd egy hónap után
Ismételtem, s aztán
Már napokra bontottam
Életem,

Hogy újra csírázott lelkemnek
Magvait újra lenyeljem.
Pörögtek napok lassú
Percei,

Éreztem, valaki bennem
Hiteti téves eszméit
Az életről,
Kaptam tapasztalási
Éveit a földnek,
Mikor néha hazatértem
Egy-egy utazásból.

Kismadár

Megrekedt lelkem,
A múltba ásott árok
Szélén ülve siránkozom,
Gyere ki onnan.

Most halk vigasz dala
Fúródik szívembe,
Sírok, és kietlen
Vidéken sétálok,
Míg elkap
Csendesen egy
Kismadár,
S elvisz őserdők
Telített terébe,
Bedob a jövőnek
Folyó vizébe.

Kisvakondi művészet

Megszaporodtak bensőmben
A gondolatok, mellé
Ezernyi gond,
Szürke valóság.

Boldogtalanságom átkai
Fonják körbe kezem,
Fülembe ordító
Hiedelmek zavaros
Porát teszem.

Mikor is te belépsz,
Egy szempillantás,
És ez az egész szürke
Világ átrendeződik,
Kisvakondi művészettel
Az erdőt átfestettem,
Minden állat benne
Papír szivárványi színt
Kap, s újra süt
A nap.

Mikor elmész,
Eső jön, s lemossa
Rólam a színeket,
Beborul az ég,
S a róka
Szedi áldozatait.

Rád emlékezem

Rád emlékezem,
Közben Cseh Tamás énekel
Egy komor, városi dalt,
A Másik János néha
Elhallgat,
S rád emlékezem.

Az én bátyám,
Kezében a város,
Hintette végig mosolyát,
Fogta kezében rosé borát,
S mint aki nem is
Itt él, nevetett felé.

Most nem itt élsz,
De látomásom szerint
Egy fa vagy, mely
Földedbe süpped,
Sár vagy, és por
Melyen lépek,
Míg sugaraid
Belepnek.

Éjjeli város

Elszunnyadt a nap,
A rétre szórta álmos
Sugarait, még utoljára
Rám nézett.
Mondta, most aludni
Térek, aludni fogok,
Nem zavarok.

Szemlátomást árnyakat
Hallok kopogni az éjszakai
Utcán, fülembe süvít
Érdes zaja a lámpafénynek,
Körömcsiszolva hozzám
Érnek fentről,
Míg a sötétség
Átölel, s csókol,
Egy fűszál a téren
Egy másiknak bókol.

Az erdő elcsendesült
Partvidékén a nap
Már bontja becsomagolt
Sugarait rám,
Elmosódik minden,
Mi eddig belepte
Az éjszakát.
Most újra világos lett,
Felbukott a nap,
Kómásan állok pereme alatt.

Sötétség

Mámoros hajlatban az est
Görcsös álmot fogott,
Hálóját beveti mégegyszer,
De aludni nem tudok.

Vigyáznak rám szelíd,
Elharapott szavak,
Bennem él már megint
Az elfeledett gondolat.

A sötétség eszi látásom,
Kínoz érthetetlenül,
Megbízom benne, mégis
Az érzés átkoz,
Szid, kibúvót keres,
Betakarja a fényt,
S közben nyekereg
A statikus erő
Ereimben.

Félek, bár nem a sötétség
Ijeszt, hanem a tudat,
Hogy nem kel föl
A nap.

Kékszín test

Kékszín testében az élet
Megbújik, átalussza velem
Az éjszakát,
Szemedben alszom tündéri
Fecském,
Benne látom életem
Legfőbb korszakát.

Szomorú hangon remegek
Érted, könnyeket hullatok
Déli sivatagok porába,
Fent szállsz az
Égben, míg kinövök
Lent, akár a pálma,
Csöndben,
Észrevétlen.

Reggeli teázás

Arcomban legel a gőz,
Fáradt reggeli kelés,
Szívem fáradt,
Megrekedt hősként ébredek,
Miközben hallom
Énekét.

Táncol az ablakon,
Kicsapódik teste,
Illata az egekbe visz,
Lelkem még fáradt,
Reggel van még,
Sűrű a hideg odakint.

Beszívom tüdőmbe forró
Lelkét, s testéből
Kortyolok nagyokat,
Felfrissül tőle minden
Teremtés, s bús szívemre
Lassan mosolyt csal.

Elönt izzó, lágy,
Selymes bőrével,
Beleissza magát
Napjaimba,
Ülök a konyhában,
Nézek kifelé,
Elmémben kerget
Habokat.

2008. szeptember 16., kedd

Az alkony

Feltekintek az égre,
Honnan a zápor lápos szája
Szakad.

Ringat esti szellő álmos
Pora, s hozza nékem legszentebb
Kincsem.

Elnémul köröttem a táj,
Fogalmazom némán hozzád szóló
Imám.

Téves kijelentései istennek
És az ámen hangos zaja
Alszik.

Csak ketten vagyunk itt bent,
Míg Isten tekintete felettünk
Ragyog.

Érintésed erejétől gyengül lelkem
Szomorúsága, s megszűnik szívemben az
Alkony.

Vers egy reklámra

Nem vagy elégedett magaddal,
Nem tetszik a melled, a fejed,
Meg a hasad?
A kezed lóg, mint egy
Kéz?
A combodon a bőr narancsként
Hasad?
Feneked túl kemény?
Rozsda lepi már szíved?
Alakítsd át magad egy késsel,
Hiszen szád is olyan hallgatag,
A fejedben az űr megmarad,
De legalább szép leszel
Egy évig,
Utána meg már
Úgyis
MINDEGY!

Reggeli tézis

Vannak érzések, miket nem lehet megfogni. Az olyan pillanatok, mikor ülsz egy robogó vonaton kinézel a tájra, amire éppen abban a minutumban ült rá a nap első sugara.
Meglátod a tájat, és érzed a hatalmas, rád nehezedő több ezer tonna világot, mégis oly könnyedén cipeled. Rádöbbensz, hogy valami űrben élsz, s hogy ez az egész légkör egy meghitt, békés szemhunyás eredménye.
Eszedbe jutnak a mozzanatok által keltett porhanyós félistenek, melyek szelídítik lelked, elfelejtesz egy percre mindent, kitörlődik az összes éved. Újra újszülöttként tudod nézni ezt az egészet, s úgy néz vissza rád, mint az álomkór. A pusztaságban siklasz, látod zavaros elméleteid, látod azt az érzést, amit soha nem tudsz megfogalmazni, mert az emberi elme olyan apró hozzá képest, hogy nemhogy nem tudja megfogalmazni, de még szavakat sem alkotott rá.
Bizarr teremtményei az istennek hívják fel figyelmemet az összeomlott tézisre, mely gond nélkül átcsúsztat egy olyan ihletésű korba, ahol még nem az emberek voltak a teremtés koronái, hanem a teremtés koronája volt az ember.

Egy perc halál

Megvilágít a halál,
Napról napra közelebb búj,
Belém hatol, véráramom
Lesz, s ellep vadul.

A hal áll mélán az
Akvárium falához
Dörgölőzve,
Megnémul,
S feljön a felszínre.

Halál leül a szívem
Helyére, s onnan
Mond imát fejem
Hegyére, kezében
Egy lámpa,
Bevilágít,
Mikor megdobban A szív,
s újra élek.

Miközben

Tested hajlatán a nap
Eltévedt,
Örökre ottragadt,
Álmos legelőkön,
Fényes hegyeken
Pihen, miközben
Éjszaka szeretsz

Egy álmot,
Egy apró pillantást
A sötétbe,
Egy ölelést tőle,
Miközben szeretlek.

Mit?

Megállt előttem egy
Idegen, szájából
Pipa lógott. -
S csak ennyit
Mondott.

Egyre többen

Újra élem, már látom,
Már ott vagyok,
Nem ordibálok.

Lelkem nyugodt
Hallucinációjában
Most kaparom
A falakat,
Látom ékes hangod,
Az égboltról
Szedem le aZ
összes csillagot.

Beépítem lelkem
Sokaságába őket,
Többen leszünk,
Egyre többen.

Élünk ebben a
Testben,
Mint valami
Sajátosan édes
Állatkertben.

Bizony

Egyszer megbasztam
A halált,
És akkor is csak
Nevettem!

De ha most látnám,
Tiszta erőből
Arconcsapnám.

Gyermekként

De jó is neked,
Csak nézel, mosolyogsz,
Alszol, és sírsz.

Érzelmeket gyakorolsz,
Gondolataid csakis a
Tiéd, és senki,

Senki nem veheti el
Tőled, míg isten
Törli a könnyeket.

Találkozás

Belépett lelkem kapuján
Az isten, fényes volt,
Akár ezernyi nap
Lejti táncát.

Az égre néztem,
Majd vissza
Fehér vásznam
Lapjára,
Próbáltam szavakat
Leírni, de nincs
Mit mondjak.

Ültünk, csepegett a fény,
Zúdult alá a semmiség,
Lelkem forrásai mind
Kiapadtak,
S isten folyt keresztül
Rajtam.

Kalóz

Most alszol,
Álmod
Színes fedélzetén
Az alfa hullám
Csap fejed fölé.

Ott vagyok én,
Gondolataid tengerén
Vagyok kalóz,
S most éppen
Feléd hajózok.

Elrabollak,
S örökké
Szívem rácsai
Mögé bújtatlak.

A test teremtése

Reprezentatív csontok
Félelmetes nagyságát
Csodálja a hús,
Ezért átöleli,
Mellébúj.

Az erek már
Csak jönnek,
Szívet is kapok,
Majd az egészet
Belepi a bőr.

Szemeim látásra
Készek, szám már
Szólna, de
Körbevesz a víz.

Éjszaka

Sötétedéstől alkonyatig
Sok az idő hátra,
Előre nézni a múltba,
S vissza, éppen olyan
Múló, mint a
Mai éjszaka.

Vibrál a szem,
A lámpa nem alszik el,
Jobb lenne gyertyát
Gyújtani,
Benned mélyülni el.

Poros padláson az egér
Rágja az ereim,
Forr bennem a tűz,
S forradalmat szít
Testemen egy
Atka, nem is látni,
De érezni a benne
Lobogó lángot,
Mikor a paplan
Alól a fényre
Mászott.

Most itt voltál

Most itt voltál,
Akár egy perc ez a nap,
A sok közül
Minden megmarad,
S átkozza a föld
Ha nem bírja a sóját,
Örökké tartanám
A világnak sóhaját.
Ha te lennél a jutalom,
A pont.

Mint ezer fényes csillag
Az égen ott gagyog,
Valami visszataszító
Köpködéssel,
Raccsoló beszéddel
Mondják vissza
Neked, szeretlek.

Egy szúnyog imája

Én uram, én istenem,
Vénák közé merítsem
Szipkám, orrom,
Add, hogy az embernek számba
Vére folyjon,
Add meg mindennapi emberemet
Ma, hogy aki nem
Lakhat jól,
Annak is jusson.

Karcsapásoktól,
Kutyaugatástól ments meg
Uram engem,
A legfinomabb véráramhoz
Terelgess.
Add meg a sokezer
Testvérnek,
Legyen vére estére,
Legyen tápanyagforrása
A test, melyet ma
Este elénk vezetsz.
Ámen

Egy boldog nap

Ez egy boldog nap,
Boldog szám mosolya
A nap,
Szemeim áztatta könnyek
Most a folyóból
Az égbe dől,
S zúdul alá
A testnek mosolya
Ábrándokkal teli
Istenigaza.

Ez egy boldog nap,
Közben sírok,
Barátra, fivérre gondolok,
Ez még annál is
Boldogabb pillanat,
Mikor kicsit feledve
Megnyugodok.

Lelkem falatjait
Eszi a boldogság,
Az isten minden bizonnyal
Oly jó hozzád,
Mert ez egy boldog nap,
Hiába sírok,
Csak neked
Írom át
Érted hallgat a sírás.

Isten angyalai

Angyalok kötözték meg
Pszichémet,
Hárman ütlegeltek,
S a negyedik faggatott,
Egy követelte az
Elmaradt adót,
Szidta a mindenhatót,
És káromolta az istent,
Úgy nyújtott
Békejobb helyett
Pofont.

A megnyugvás fohásza

Közel érzem magam
Az istenhez,
Míg elfajzott
Lou Reed-et
Hallgatok,
Kezemben a tollat
Szavakba nyaggatom.

Aludni nem hagyom,
S míg te velem leszel,
Addig a világ gondja
Pille terhemnek
Ütköző óriás
Meteor által
Válik semmissé.

Ezáltal a megnyugvás
Fohászát birtoklom,
Veled az életem
Átalszom,
S már nem fáj úgy,
Nem fáj a
Valóság,
Mert elhiszem neked,
Létezik megoldás
A mindenre.

Palacktest

A demagógia szájrágta
Szélein ültem az istennel,
Kezében egy borospalack,
Én éppen pisiltem
Ki lelkem maradványait
A hegyre,
S csorgott alább,
Egyre sűrűbben,
Majd jéggé fagyott.

Ábrándok mikulásai
Hoztak ajándékot,
Mint valami jézusi ige,
Az eső elázott,
Dermedt a fagy,
Mindeközben lelkem
Lüktetése alábbhagy.

Míg istennel beszéltem
Meg mindennapi bajom,
Kezéből a palackot
Kiragadom,
S lelkem helyére öntöm,
Lelkem helyére
Ömlött
Bor vagyok.

Imréhez

Képzeld,
Ma érted áldoztam
Fel apró bogarak
Lélekszakadó hadának
Friss gyümölcsét,
Nem bírom már
Nézni, mióta
Elmentél.

Most tél lesz,
Szakadatlan
Zápor,
Lelkemből készítek
Emlékednek
Karámot.

Benézek a szobádba,
Már nem vagyok
Fáradt,
Érted égetem föl
Mindazt,
Ami száraz,
Miattad bújtatom
Ünneplőbe lelkem,
Amikor szobádba
Teérted lépek.

Búcsúzni akartál

Búcsúzni akarsz,
Mond, hogyan tegyem,
Arcod, s kezed
Fürtjeimben lebeg.
Bátyám maradsz,
Amíg csak élek,
S érted hallatom
Hangodon a dalt,
Még a vakond,
Az is csak érted
Kapar, ás,
Meg nem szűnő
Lélek-kaparás,
Mi megeszi
Lelkem.

Hát búcsúzni akartál,
Hát búcsúzni nem fogok,
Lelkeden a szó,
Testeden a föld,
Mint én lelkemen
A test,
Ugyanúgy
Eltakar.

És most

Mint vihart oszlató, felhőket
Gyilkoló napsugár törte
Át szívem, már úgy
Érzem, nem csak szeretlek.

Már érzem az univerzum
Belső hangját, megértem
Általad a föld alakját,
S mint kéklő napsugár
Ragyog az égen,
Átérezlek,
Érted félek.
Remegő hangon
Oszlatok
Tömeget,
Ha megérkezel.

Nagyvárosi körforgás

Én minden embert
Szeretek,
Kivéve akit soha
Nem ismertem.
De őket nem is fogom,
Nézem, ahogyan
Forognak a
Villamoson,
S máris elfog
A gyűlölet,
Apró tetvek ők
A nagyvárosi
Körforgásban.

Átlépek veled

Ha nem nyitja ki
Senki, majd én
Megteszem,
Rád nézek, s erőltetett
Mozdulattal szétfeszítem
A rám telepedett
Dimenziós teret,
Mindent feladva
Átlépek veled,
Egy olyan világba,
Ahol nincsenek
Ketrecek.

Most este van,
De fél perc, és
Jön a reggel,
Most szeretlek,
Ez változni aligha fog.
Mégis reggel
Elmossa a sötétet,
Hogy lássalak,
Mikor magadról te
Is letéped,
Átlépve együtt a
Holnapba.

Félek

Bánt valami,
Bennem van,
De nem tudom,
Hogyan mondjam.

Félek, egyszer
Megszokod,
S már csak
Szokásod hiú
Érveiből
Adsz választ rá,
Félek, ha nem
Mondom,
Elfelejted,
S elrepülsz messze.

Félek, ha te
Nem lennél,
Most egy fának
Mondanám szűzies
Tekintettel,
Nem pedig neked
Hangos, remegő
Hanggal,
Az esti harangszóval
Imádkozva érted,
Ismételve,
Mennyire szeretlek.

Miként elmúlik

Vágyom,
Hogy átölelj,
S nézz mélyen szemem
Árkába,
Nézd,
Miként elmúlik
Az élet,
S ez csak
Veled szépülhet.

Láncreakció

Elestem egy gombostűben,
Ma még az is nagy
Akadály nekem,
Ma megettem a
Hold felét,
A másikat nektek
Meghagyom,
Legyen, ki vigyáz
Rátok.

Természeti szerelmeim
Elhullanak,
A tenger iránt érzett
Vonzalmam
Huzalai eltűnnek,
És már a dunába
Menekülni, azt
Sem tudok.

A hold maradt,
Mint egyetlen titok,
Rá nem haragudhatok.

Gondolatmenet

Ha nem te lennél,
Kit most szerethetek,
Én sem azzá válnék,
Kit szeretni tudnál.

Egy percem

Még van egy percem,
Melybe minden
Belefér, bele talán
A világ fele,
De én csak
Téged
Helyezlek
Bele.

Egymásnak

Ha te lennél az életem,
Már én lennék a tiéd,
Ha én veled születtem
Volna,
Akkor bizony most egy test,
De isten is rájött,
Pazarlás volt,
De így lett szép,
Most örül
Az ég velem,
Hogy megismertelek.

A békülésről

Mikor harmadszor
Meghaltam,
A kakas már nem is
Szólt,
A harangot kiöntötték
Már ágyúnak,
Az öregek kihaltak
Falumból.

Mikor harmadszor
Vittek a halálra,
Az isten is csodálta,
Hogy ismét,
Ismét lábra álltam.

Most már nehéz,
Ez kegyetlen tévedés,
Mégsem szidom
Azjóistent,
De békülésről
Sz sem eshet,
Békülésről
Szó sem lehet.

Perpetuum Mobile

Felhúztam
Az agyamat,
S most idegességem
Ránehezedik a világ
Üvegházhatására.

Felhúztam
Az órámat,
S most percei próbálnak
Mondani nekem valami
Problémamegoldást.

Felhúztam
Egy hóhért a fára,
De levágta, hogy kezében
A késsel önmagát levágja,
S megmenekül.

Felhúztam
Egy lenkerekes kisautót,
S most száguld körbe
A világban, meg nem áll,
Csak megy tovább.

Szörnyű vers

Bárányfelhők
Húznak el a picsába,
S ez most egy
Szörnyű vers lesz,
Nem érdekel az
Esztétika,
És a ti fületek.

Most mindenki
Mondja meg őszintén,
A halál jön el értünk,
Vagy mi keressük
Értelmét?

Az eszmék leborulnak,
A Demszky-híd ragyog,
De most megyek,
S az egészet lerombolom.
Aknákat helyezek
Fületekbe,
Hogy mondhassátok,
Terrorista vagyok,
lelketek terrorja.

A halál bocsájtja
Meg bűnötök,
De nem menekültök,
Míg bárányfelhők
Húznak el a picsába.

Akarom

Állok előtted,
S ha most nem csókolsz,
Most nem ölelsz,
Ne tedd soha.

Ha most nem sóhajtsz,
Ha nem mosolyogsz,
Őrizz örökre.

Ha most nem szólsz,
Ha most nem látsz,
Ne légy enyém,
Soha.

Vezérfonál

Kezedbe adom lelkem,
Vigyázz rá,
Ne vigye el a
Cethal,
Most téged lágyan
Simogat az isten,
Ebből kérem én
Is részem.

Kezedbe ajánlom életem,
Hogy te legyél
Vezérfonala
A végtelenbe
Vezető
Labirintusomnak.

Most miért nem

Ha most látnálak téged,
Amint odaát alszol,
Ha most én is ott
Lehetnék,
Nem tágítva
Csak ölelném
Lelked.

Feküdnék melletted
A földben,
Ugy egy tonna
Vízzel eltemetve.

Most nem nevetsz,
S nem ordítasz le,
Nem mondod:
Takács Laci,
Gyere ide!

He, na mi van már?
Most miért nem
Ordibálsz?

Teremtésem

Megteremtett,
Rám lehelt, s megteltem.
Félrenyelt, köhintett,
Ezzel elszúrva mindenem.

Lelkem jórésze
Kifolyt belőlem,
Rá a mennyország
Márványkövére.

Jött a gondos cselédje,
Serényen felmosott,
S a földre csavarta,
Mi maradt belőlem.

Esőként hullott
Lelkem maradéka,
Beáztatta vele
Az egész vidéket,
S most ott keringek
Én is
Valamely tengeren.

Százszor megköszönlek

Érzelmeket reggelizve
Keltem fel a napot,
Száműzve a világból
Már csak a
Tied vagyok.

Nem érdekel a
Szórólapos ribanc,
Aki a Nyugat-reklámra
Hívogat,
S nem érdekelnek
Már az ábrándos
Délutánok,
Amikor tudatlanul
Nem terád vágytam.

Isten biztosan a
Legboldogabb pillanatában
Teremtett Téged,
Mikor megalkotott,
Kérdés volt,
Elenged-e.

Megsajnálta álnok imáim,
Melyek érted hangoztak,
Így elküldött nékem,
Csak hagyjam már abba.
Tőlem viszont már aligha menekül,
Mivel most százszor,
Naponta százszor
Megköszönlek.

Miskolcra

Szakítsatok belőlem,
Vigyetek magvakat,
Ültessetek el,
Ott, hol Fecském
Most van.

Déli, derűs szellő
Szárnyán érkezem,
Ledobnak egy
Miskolci tér álmos
Földjére,
S ott növekedem most.

Elavult pillanatok

Fejemben alszotok,
S lábam az erő,
A kifosztott magány
A mából, a késő,
Korai órákból
Megmaradt lelkiség,
A mivoltnélküliség,
És az ébredés.

Kezem helyett vagytok
Végtagok, míg én
Csak ordibálok
Forró, tüzes fejjel,
Leverten ébredek,
Szénanáthát kapok,
Ha közétek megyek.

Lássátok alvó pokrócok,
Miként éjjel takartok,
Úgy hidegül el tőlem
Az est, s már szoknyája alá
Nem is nézek be.

Tévedés

Tévedtem, mikor azt mondtam,
Szemedben meglátom önmagam.
Már nem látok semmit,
Csak téged,
Lelkedből tisztul ki
Önarcképem.

Én és az isten

Apró elemekből egy
Ember lettem,
Felcseperedtem,
Hazug állításból
Igazzá váltam.

Látja lelkem a vak
Isten, mellettem jön,
Fogja búsan kezem,
Már nem ő vezet,
Én vezetem,
Nézze meg,
Hol voltam,
Merre mentem.

Jön mellettem,
Jön sírva,
Átkarol egy pusztáson.
Itt mi történt? -
Kérdezi fordulva
Szemeim felé,
Hadd lássam szemeiddel,
Miként látod
A tájat.

A vak istent érzem,
Miként szemem helyett
Tekint,
S mondja búsan,
És zokogva,
Látod,
Ott vagyok megint.

Egész

Ha keresi az ember a jót,
Már az feledteti valamelyest
A rosszat, s mint vakon
Bíztam én is a tollban,
Úgy hiszem azt,
Mára megjavultam,
Mint derék katona a téren,
Megyek neki az ellenségnek,
Kezemben a szavak fegyverével
Vértbe öltözve
Gyűlölöm ezt az
Egészet.

2008. szeptember 15., hétfő

Ihletett

Elmélyült tekinteted
Kékes tavában ihletett
Meg téged az isten,
Fáradtságos munka volt,
S a legszebben kidolgozott
Műve.

Sohase hallgass el

Álmatag, formálatlan
Kölyök szívem most
Ugrál, s összeszed
Mindent,
Valamelyest most nyugodtabb
Vagyok,
Hívlak és szeretlek,
Hogy sohase hallgass
El.

Hogyan szerethetlek

Hallani akarlak,
Szavad elméjét látni,
Tűnődni, mi az,
Miként az érintést félti
A kéz,
Szürke álmosságot lantba
írni, zenélni érted
éhes dallamot,
Elméd lázas gondolatát
Érezni bennem,
Tudni, kit szerettem,
S tudni, hogyan
Szeretlek,
Szerethetlek ennyire...

Közel

A messzibe hajózó vonat láttán,
A kezed elterülő partján
Állok megbecsülten,
S kérem szemed igazából
A gyöngyöt,
Hadd csodáljam,
Míg te távol vagy.

Mint messzibe nyúló kéz,
Most eme vers, látod,
Utolért.
Átkarol szelíd szavaival,
S most egy érzéki csókot
Ad, hogy ne feledj el,
Akkor sem,
Ha távol vagy.

Ringatnálak lágy ölembe,
S a keserves perceket,
Melyek nélküled folynak,
Lázasan várok velük,
Elpuhultan.

Péntek esti gondolatok

Elemében vagyok,
A világnak elemében,
Széles utakat járok,
S a messzeség a
Határom,
Ha veled vagyok,
Minden eltűnik.

Péntek van,
És este nyílik a világ,
Ilyenkor jártam végig
Az összes kocsmát.

Már nincs kedvem
Menni, se élni,
Bátyámmal voltam úgy,
Hogy menni jó,
Most csak otthon ülnék,
S lennék depressziós.

Te életet leheltél belém,
Bár boldogságom
Mindent elér,
Mégis sok bennem
A bánat,
Mindemellett ezer
Bocsánat.

Tanítottál

Megtanultalak.
Tudom rajtad lebegő képek
Zálogát,
Sírni is megtanítottál.
Az élet fáradt hőseként
Most egymagam ülök
Söröm felett,
Úgy hívlak, s úgy kereslek.

Elmentél. Hosszú utad rövid
Élte a dunába vész,
Most téged gyászol
A naplementéd.

Ellazult szíved a halálkor,
Tested megpihent itt.
Látva az életet, s
Halált, már átlátom
Én is, mert
Megtanítottál
Mindent megérteni.

Ha hallasz, más már nem érdekel

A világ háborítatlan részein
Most megpihen a lelkem.
Minden apró levél lehullása
Közben téged kereslek,
S rád gondolok,
Mikor a hajnal előtt
Meghajol a vágy,
Lelkem Algopyrinje
Te voltál, s most te lettél
A heroin szívemben,
Folysz végig ereim elhalmozott
Vérével, s bennem élsz
Új, álmatag életet.
Én leszek neked
A hallható csend,
Ha hallasz,
Már más nem érdekel.

Instant vers

Jó kávéra vágytam,
Talán 'neszkáféra',
Talán csak egy főzött
'Csibóra',
De megtette a 'hárominegy',
Hogy jobb kedvem legyen.

Az atmoszféra hangja
Szavakként agyamba ömlött,
S a kozmosz ihlettel
Telis-teli öntött.

Magyar Szociálpszichológia

Téged megbaszott egy UFÓ,
S azóta gyermekét várod,
Az idők elteltével
Seggedben kicsírázott,
S most fennköltőn
Ébredezik egy száraz faág alatt,
S onnan porolja le magáról
Az ittmaradtakat.

Zsidógyűlölet

Miért nem utáltok inkább
Engem, én tettem azért
Hogy megkövezzetek.
Tartotok magatokban
Egy álnok kis téveszmét,
Hogy a zsidók nagyorrú,
Rútabbnál-rútabb teremtés.

Gyűlöljetek inkább engem,
Adok okot én arra,
Csak ne zsidózzatok
Jobbra meg a balra.

Felszálltam egy buszra,
S leült mellém egy úr,
Úgy hatvan, hetvenéves
Nagyorrú ember,
Kezében egy Radnóti kötettel.
Meglátta, amint írok,
S kérdezte bölcsen,
Csak nem ön is íróként
Vonul?
Mondtam volna neki
A magyarázkodásom,
Mikor is folytatta tovább,
Mondta, mondogatta,
Mígnem elköszönt
Egy hatalmas mosollyal.

Életemben ez volt az első
Olyan mosoly, amit
Egy pár percre megismert
Ember adhatott.

Elmondta előtte,
Hogy hogy élte meg a
Halált,
S most már menne,
mert mindenki odaát
Pihen.

S mondott egy kis verset,
És sírt, és sírt,
Majd leszállt.

Rágalom

Rágalmaztok,
Szedjem össze
Magam felől
Meszesedő rokkant
Agyamat.

Rámszakadtok,
Áltatjátok klónos,
Klórban ázott
Magatok,
Miszerint a múlás
Vágy, olyasfajta
Erőfitogtatás,
Valahányszor Poszeidónt
Csókolod,
Elmegy felőled
A magány.

Átszeltetek
Fényes óceánt,
S még kérdezitek,
Mi van
Odaát.

Pénzeltetek
Rágalmak helyett
Engem,
Vádoltatok
Valamivel,
De sokkal rosszabb
Vagyok,
S valakiben hinni
Kell.

Elmentetek,
Mikor sűrűre nőtt
Ágaim alatt
Pucér angyalok
Borból kortyolgattak.
Rájöttem ezek után
Lelkem freskójára,
S az egészet átírtam
Egy boldogabb
Zsoltárra.

Rájöttetek,
S néztem utánatok
Libbenő hegyeket,
Roskatag házakat
Vitt el a szél,
Mintha valaha
Szerettél
Volna
Vasutas is lenni,
De pár másodpercben
Ez ki is merült.

Álmosodtok,
Feküdjetek hát
Hanyatt,
Nézzétek az égre
Festett csillagokat,
S hogy a világ
Az bizonyosan
Lapos,
Magamban én
Már csak
Ezt bizonygatom.

Érezni magam

Megtalált nyugalom,
Akár a béke partjára
Kikötött hajó,
Úgy lengedezek én is
A parton
Part körül.

Szívem lehelete
Párásítja szemem látását,
Elmosódik minden,
Szivárgok.

Hatalmas lyuk tátong
Bennem,
Az elkerülhetetlen,
Sírni volna most igazán jó,
Sírni, mint
Ady tolla fog.
Látni, és érezni magam
Jónak,
Még mindig
Földrevalónak.

Ajtó

Ráérsz,
A mozdony gőze
Csap arcon,
Elmélyülsz önmagad
Hitében,
Átrágod magad
A vaskilincsen.

Kulcslyukba bámulsz,
Át, most odaát
Mi tárul szemed elé,
Azt csak Te tudhatod.

Te, Fecs

Gondterheltnek látszol,
Mondd, mi a baj?
Talán csak annyi,
Hogy anyám nem takar,
S hogy minden,
Mi elmúló rózsaszál,
A végén derül ki,
Hogy az csak te voltál.

Mondd, mi a baj,
Ha hangom kissé érdes,
Ha most sem vagyok
Kevésre sem képes,
Átléphetnék én is
A boldogságba,
Átléphetnék én is
A te feledre,
S új világban ébrednék
Veled, Te Fecs.

A bál

Most élem igazán
Reneszánszom,
Részt veszek egy
Katedrális
Szeánszon,
Ahol jó bort iszunk,
És álmot,
Ahol berúgunk,
És táncot
Lejtünk,
Amit a földre
Leejtünk,
Tapossuk szét,
Tapossuk szét.

Tapsolunk egy
Kézzel,
Feledve,
Miként akkor
Te meghaltál,
S most én is
Veled
Vigasztalódok.

Kék tekintet

Rázkódik a busz,
Leírni így már nem
Tudom,
Álmosság fog el
Hazafelé s talán
Még oda is
Vinnélek,
Ahol mindig
Szeretnél,
De viszlek magammal
Arra a helyre,
Ahol már én is
Szeretlek,
S nem veszed le rólam
Kék tekinteted.

Fénykép

Túl sokat exponáltam,
Próbáltam magamba
Fényt ereszteni,
S ezáltal lettem
Láthatatlan,
Túl sokat exponáltam.

2008. szeptember 4., csütörtök

Fa lettem,

És te lettél számomra a megigazulás,
Rájöttem, szellő vagy a földön,
Mindennél jobban szeretlek,
S ezáltal válsz erős széllé,
Mely engem erősít,
Késztet, hogy erősebb gyökeret
Eresszek,
Hogy megmaradjak
Egy helyben,
Hogy legyen kit
Tornádóként kicsavarnod.

A vágy

A vágy nem késztet,
Hogy szeresselek,
Inkább szeretetem keltet
Ki vágyakat irántad.

Az ópium

Befeszíti agysejtjeim,
ábrák lassú mozzanatát
Álmodja újra, a szeretet
Nélkülözi problémáit,
Késztet valami
Bennem rejlő áhítatra,
Megkéseli szívemet
A gyönyör.

Sűrű mézzé válik vérem,
Álmos lelkem hidakat húz,
S úgy megyek észrevétlen,
Mintha senkit sem
Ismernék.

Mintha fáradhatatlanná
Válna testem,
Nem mozdulok,
Csak nézek,
S ezzel vége,
Vége az egésznek.

Ábrándok bújnak ki
Testemből,
Válik valósággá az álom,
Nézem magam,
Várva a csodára,
De már nem fázom,
Már nem fázom.

Távolság

H hiányod taglalnám,
A halál árnya lettél,
Sűrű mélyből feltörve
Rád nézek az ég
Felszínén elhaladó
Távolság által.

Meddig szeretlek

Még mennyi idő kell,
Hogy elhiggyem, vagyok,
Még mennyi érintésed
Hiánya fog fájni,
Amikor nem veled vagyok
Még mennyire kellesz,
Még meddig szeretlek,
Hát nem számít.

A most csodája beépül
Szívembe, s még elhiszem
Azt is, hogy vagyok.

Egy élet is kevés

Már csak egy percet adj,
S ha kell, csókolj meg,
Már csak egy pillantás,
Annyi is elég lenne,

De egy élet is kevés ahhoz,
Hogy elmondjam,
Érzésem a végtelentől
Tova, és vissza
Tart, látszat és
Kinézet nélkül,
S hogy értelmem
Fáradt mosolya
Gondol rád
Szakadatlanul.

Ébredés

Már nem csak álmos képzelgés vagy,
A valóság kertjévé váltál,
A szürke hétköznapokat fested
Át a világ legszínesebb dolgával,
Meglátod, s ne félj,
Senki nem vonszol el mellőled,
Örökké hozzád kötve
Ébredek.

Mindig szeressél

hogy te vagy nekem, az azt jelenti,
hogy én is teljes egészében a tied vagyok,
s ezáltal válok teljesen eggyé veled,
ezáltal válik szerelmem odaadássá,
minthogy nélküled keljen megöregednem,
inkább ragadjon el a halál,
temessen el a magány,
és örökké hozzád szóljon imám.

szerelmem záloga most e vers,
többet adni sajnos nem tudok,
veled vagyok hitben, egészségben,
s akkor is, ha érnek bajok.
meglátni benned rajzolt hasonmásom,
s tudatni véled, mennyire szeretlek,
mást nem akarok, csak veled élni,
s örökké csodálni kék szemeidet,

átadom néked, mit eddig gyűjtöttem,
lelkem apró ajándékai tiéd,
te vagy a múzsám, és ébredésem,
benned válok dicső himnusszá,
s te énekelsz el, hogy szép legyen.
benned leszek óriás kőszobor,
s benned leszek bronzból öntött hős,
érted válok bölcs öreggé,
csak hogy mindig szeressél.

Kedvesem

Erőltetett nevetésem a közöny
Felé, megértő bólintás,
Mélybe hajlás,
Kis semmiség az élet,
Mégis elmennék érted,
Ha nem lennél itt,
S mennék fellegeken,
Lovagolnék felhőket,
S lelkemmel ölelnélek,
Ha máshogy nem lehet.

Most parányi vagyok
Hozzád képest,
Mégis részedként
Érezhetem,
Vagyok akkora, mint te.
Közeledbe nem érhetek,
S lelked mélységét
Át nem érezhetem,
De nézlek, mint még
Nem látott téged
Senki,
Fogom kezed,
Szemedbe nézek,
S látom azt,
Amire teremtettek.

Örökkévaló

Általad váltam én a
Magasság fényévé,
S most általad válok
Szellővé, egy ócska
Hajó a tengeren vagyok,
És általad leszek hatalmas
Hadihajó.

Szellőmmel elérlek,
Bármerre is jársz,
Csodállak téged
Napként, s vigyázok
Rád, mikor hold vagyok,
De mindez nem lehetnék,
Ha te létre nem
Hoztál volna
A semmiből,

Általad lettem én,
S általad fogok a semmibe
Veszni, mint egy halandó,
De általad lettem
Örökkévaló.

2008. szeptember 3., szerda

Amit rólad elmondani lehet

Szeretlek,
Néha csak gyönyörködök benned,
Máskor csak édes
Pillantásod figyelem,
Olykor pedig elfog a sírás,
Hogy vagy nekem,
S mikor velem vagy,
Úgy érzem,
Már nem csak néha,
És olykor,
Soha máskor, ha nem most
Szeretlek!

2008. szeptember 2., kedd

Szeretlek,

S ezt még el akartam mondani,
Még el kellett mondanom,
Egyetlen, apró szó,
De benne van minden,
Benne a törekvés, a jó,
A törődés feléd,
És a mindenható két keze,
Benne van, hogy hallod,
El nem téveszted,
Benne van sok-sok
Ígéret,
De legfőképp
A szeretet.

Szomszéd

Hogy tudsz így élni?
Míg előtted
A világbéke
Szomszédja
A
Halál!

Álmos hallucináció

Általános depresszióm
Kölcsönös zajba lép.
Átmegyek egy
Transzcendens égen,
Belépek a teremtés
Koronájába.

Átnézek szürke
Fellegen,
Belesek a nagy
Mennyeknek
Kapuján,
S látom,
Mennyi ember
Egyszerre
Kólót jár.

Élt huszonnégy évet

Elhunyt!
Hangzik a riadt
Félelem,
Élt huszonnégy
Életévet!
Béke poraira!
De hisz teste
Még oly fiatal.

Bár lelke bölcs
Volt,
S mint valami
Szent,
Végignevetett
Egy egész
Évezredet.

A nagy szentek
Sorra elmehetnek,
Ha látnák,
Mit nem tett
Meg Imre lelke.

Halott.
Élettelen teste
A föld koronájába
Hull,
S én nézem,
Miként eltűnik.

Nagy szavak

A nagy szavak
Nemes egyszerűséggel
Semmivé vállnak
Előtted, érted.

A nagy szavak
Értelmük vesztve
Tapossák le
Egymást, miegymást.

A nagy szavak
A némaság porába
Hullnak, mint
Egykor, a Lenin-szobor.

Te lettél életem

Lelked mossa tisztára
Fekete lelkem,
Bensőm krisztusa
Kitisztulni látszik.
Látom kelyhed,
S látom megtestesülni
A benned lakozó
Hihetetlent.

Életem egyetlen
Pontja te magad lettél,
Az igazság bajnokaként
Rántod le a leplet
A hazugságban lakozó
Képről.

Most te lettél életem,
Te vagy lelki mosószerem,
S én minden nap
Hozzád járok,
Hisz a valóságban
Csak terád vágyom,
Mert a valóság is
Veled egy álom.

Te

Angyal vagy Te,
A leghatalmasabb,
A görög mitológia
Lírája,
A költészet fenséges
Csodája,
S művészi alkotásod
Már önmagad vagy.

Tisztaság

Hogy Te vagy az,
Nem vitás,
Gondolati formalitás,
Hogy mondani,
Szeretlek,
Fogalmazni máshogy
Már nem lehet.
Szavakkal körülírt
Bűnös szándék,
És kikelt halmazok
Túrják szét fejem,
Hogy szavakat találjak,
De elfog a benned
Való félelmem.

Ha megfogalmaználak,
Nem lennél Titok,
A világ titka
Legyen mindaz,
Amiért téged
Megszerettelek.

Ha létezik a nagy
Isten, bocsássa meg
Minden vétkem,
S szerelmed mossa
Tisztára lelkem.

Elvakítsalak

Szólj, ha már
Túl sokat láttál
A világból! Szólj!
S megyek,
Hogy ha csak egy percre,
De elvakítsalak.

A Nap

Ha bolygó lennék,
Csakis a Föld,
Mert Te a bolygók közt
Csakis a Nap.

S úgy vonzanálak
Gravitációmmal,
Hiába vonzalmad
Nálam sokkal nagyobb.

Tévhit

Tévhit az élet,
Sűrű lekvár,
Melyet kenyérre lehet kenni,
Oly simulós,
Olyan édes,
Mégis megszórjuk
Egy kis édesítőszerrel.

Ezt talán boldogabbá
Teszi látszatunk,
Befelé sírunk,
Kifelé bájolunk,
Míg bensőnk erejével
Mérjük le tettünk.
A biztonsági őrnek
Is nekiesünk,
Hogy ábrándjaink
Tévhitét
Szürkére fesse isten,
S ez az, ami
Az Élet.

Reinkarnáció

Tárgyak, múltak,
Képek és tájak,
Összeforrt lélek,
Egyazon maga,
És önismerete
Mélán tekint rám,
És hív.

Most folyókba
Fojtanám lelkem,
Hogy halálom után
Élnem ne kelljen.
Önmagam reinkarnációja
Vagyok, s minden
Ugyanúgy zajlik,
Mint előző életem
Letöltött éveiben.

S mindent úgy teszek,
Mert máshogy
Már nem tudok cselekedni.
Mindig ugyanott rontom el,
Hogy még egyszer
Élhessem,
De nekem ebből már
Kezd elegem lenni.

Laikus vers

Elgondol az jövő,
Miként legyek benne
Idő, miként rám szorul,
Hogy legyen.

Te jöjj velem,
Te legyél mellettem,
Hiszen a megismerés
Egyedül
Csak képzelgés, és
Félelem.

Legyek én melletted,
S jövőnk legyen egy,
Míg külön múltunk
Egybe nem forr.