kovaboR: 10/07/08

2008. október 7., kedd

A reggel első sugara

Nyílik az égbolt,
Feltámadt szivárványt
Színez ki a táj,
Ráfesti önmagát
A reggeli első
Napsugár.

Lombjait teregeti elém
Egy zöldellő nyárfa,
Esőcsepp hullik alá,
Megtelik az árok,
S képeket dagasztok
A sárból.

Álmot legyint a Hold,
Most éjszakát világit
A föld másik
Oldalán.

Darazsak a lombhulláskor

Darazsak a lombhulláskor
Követnek árnyakat,
Keresik a télre való,
Átvészelő agyukat.

Darazsak lombhulláskor
Zümmögnek, ha kisüt
A nap,
Míg lenéznek
Utoljára az őszi
Sugarak.

Darazsak lombhulláskor
Sírva fakadnak,
Tavasszal kezdhetik
Elölről,
Mit most itt hagynak.

Árulkodó vers

Árulkodtam,
Elmondtam mindenkinek,
Elmondtam,
Csak szeretek.

Júdás fattyú nemzetéből
Származik a szó,
Elragadtatott,
Mosni való szennyes
A szám.

Elmélyülök haragra kelt
Fátokban,
Mint féreg,
A kérgét kongásig
Kirágtam,

S most itt vagyok
Szótlan,
Üres,
Alkalmatlan,
Hogy tehessek.

Tollam

Csak még egy szót adj,
Most szólj,
Soha máskor,
Most legyen feltámadásod
Hóbortos reggele.

Én lelkem, én görnyedt testem,
Szürcsöld magadba
A jövőt,
Habzsold az életnek
Magvait,
Szólj hozzám,
Kezemben a szám
Tolmácsolja
Mit elmondanál.

Tollam birtokában a kéz,
Elporlad, felemészt
A tánc,
Egy fehér lap után
Megyek,
Olcsó szó-hegyek
Betemetnek.

Eutanázia

Kegyes halált
Halt istenem,
Elaltattam,
Beadtam neki
Az aranylövést,
Sikoltott egyett,
Örült, mosolygott,
Majd hangos
Szemekkel
Az életért
Kiáltott.

Ami már nem fáj

Áramvonalasra csiszoltam az
Agyam, heroinnal tömtem
Teli lomha testem,
Úgy örültem,
Ha szerethettem.

Vágyak dallamán a test
Megpihenni vágy,
Elalszik rajtam a
Legyek úrrá,
Míg képzeletedbe kapaszkodom.

Úgy féltem, mint félni
Soha senkitől,
Hittem a megnemszületettől
Az elmúlás
Csorba igazáig.

Momento

Elsuhan a lélek,
A test megnyugvásba téved.
Elhagyja korcs birodalmát,
Felemelkedik,
Még talán a múlt is
Felelevenedik.

Kéretlen pillanatban
Szunnyad a test,
Hosszú rabságából
Szabadult elme már
Megy, robajjal omlik össze
A semmibe,
Viszontlátott üvölt,
S örök szerelemmel
Tekint le ránk.

Menekülök

Menekülök,
Az utca szitálja
Esőjét,
Ontja a párát tüdőm,
Elhalkul a hang,
Míg megőszülök.

Menekülök,
Mennék már, végre
Eső zúdul,
Ömlik a víz,
Megmerevedett esőcseppek
Fehérítik a tájat,
Elnézést, bocsánat,
De ez még
Nem tél,
Csak lelkem
Páráját formálja
A dér.

Egy részeg este

Meghitt alkalom,
Összeül a baráti társaság,
Zokon venné a bor,
Ha őt nem hívnák
Meg.

Pálinkát iszik minden
Jótét lélek,
Ettől már hajladoznak,
Így fizetek, kérem!

Áporodott iz számban,
Megkövezve érzem magam,
Keresztre szegezett
Mámoros lidérc,
Ki csak nézi a
Kredencét,
Belátja-e ott egész
Lelkiismeretét.

Iszonyatosan pocsék vers

Letettem vékony hálómra
A port,
Benne maradt,
Átszűrtem szavaim,
S már nem
Káromkodom,
Csak magyarul,
Nem mondom
A fák másik oldalán,
Erdő és bokor,
Kígyó és béka,
Csak magyarul.

Gondolkodom,
Miként enyhül a
Csend, önmagába
Száll az est,
Elönt a
Magyarázatlan
Ihlet.

Éljen a magyar

Éljen a magyar
Szabadság,
Éljen a haza,
Haljon éhen,
Kinek nincs igaza
Abban,
Amiben én tévedek.

S miről azt hiszi,
Hogy nem igaz,
De mégis nekem az,
Csak még én sem hiszek
Benne,
Mert
Érjen még a magyar
Szabadság elvtársak,
Égjen a haza
Irént táplált tűz,
Mely innen már
Engem is űz.

Torontál utca

Torontál utca következik,
Valahol a hegyek alatt
Pásztázik a szem végig,
Hogy most mit
Keresek én itt?

Megyünk, lobog velünk a hév,
Szerelmünk vár,
Sirok már megint,

Reggel másnapra ébredek,
Szörnyű ez a tézis,
Miszerint a feltevések
Tudatlanságába ömölsz,
Közben pedig betemet
Maga alá a
Kényszer.

Akkor

Ráértem még,
Úgy éreztem, van még
Idő,
Úgy néztem ki, mint aki
Mindig belő
Magába pár adagot.

Akkor nyugodt szívvel
Szívtam fel egy gramm spurit,
Ma már a négy kávé
Is zavar,
Pedig az élet keserű
Szájizére ettem
Halat, s a szálkája
Bennem maradt.

A boldogság kérelmezése

Akár még meg is illetődnék,
Ha az emberek egymást
Ölelnék, s átkísérnék a
Boldogságot az utcán,
Vagy a cébéá árulná
Alacsony áron,
Akár csak a nyáron
Napoznának vele,

Ágyba vinnék,
Megkefélnék
Szőrét, simogatnák
Édes mosollyal a
Szájon,

Mint aki
Hiányzott,
Úgy örülnék,
Mint aki
Boldog.

a boldogság

messzi közeléből a távol
ad magából teret
az idő fogja
kezemben a könyvet
lapoz egy termetes
ember hasonmása
látta miként ihletet
adott el a postásnak
egy új bicikli kijár
a teraszra rágyújtani
a házat a macskára
léptem úgy örült a
vágyakozás irántad
táplált szerelem
az autót valaki
ellopta a garázsból
kiáll egy szög a
falból melyre képet
akasztott szakasztott
ugyanaz a másik
utcában lépdel
a boldogság

ÁbRáZoLoK

áBrÁzOlOk lIgEtBőL
sZoMoRú kÉpEt,
rÁmOnDoM,
nEkTeK eZ bIzToSaN
fEsTéSzEt,
bIzToSaN kÉrNéLeK,
sZaLaDj vElEm
hUlLáMzÓ éGbOlT aLaTt,
kErGeTőZvE fÉlÉnK
sZíVeM tErÉn,
rOhAnJ vElEm
tEnYeReM éLeTvOnAlÁn
vÉgIg, mÍg nEm kÍsÉrT
a HALÁL.

táplálj BeLŐlem önTUDATot,
SIKOLTS felém, SZERETLeK,
ölelj CSENDesen,
Míg megFOGOM KEZed,
Míg NÉzEM szemED
KiMONDottan,
AhOL mosTAM
LelKeM,
Ott aKARok békébeN
NYugodnI,
MInt szemeD GYönyörKÖDtető
HullámZó TENGerÉN!

Mint aprófát

Meghülyültem,
Értelmem már alattam
Vág fát,
Még lecsap rám egy
Óriás két kezével,
Átformál,
Megérint,
Tűzbe dob,
Mint aprófát
Szokás
Hideg éjszakán.

Egység-rendszer

Diktatórikus szintetikumok
Látóhatárán belül
Parancsol nekem
A líra, és a komorság,

Most apró szomorúság
Szűkíti lelkem,
Egymás után
A szavakat helyezem,
Még körbefon
Egy halk zene,
Egy Cseh Tamás
Melodikus,
Féldepressziós
Tánca,
Mely lelkemet
Szanaszét rázza.

Időzavar

Omolnak össze bennem
A várak,
Szürke pizsamámnak
Szélére ül az álom.

Most van a jelen
Állapotnak előjele,
De elmúlt,
S most már a
Múlt jelenének
Tévedését írom,
Mikor már
Rég jövőmben
Járok,
És pont

Rettegek

Ha nem hallom hangod,
Már rettegek,
Hogy elkap a magány,
Hogy egyedül maradok,
Rettegek,

Ha nem vagy velem,
Már számból a szó
Sem dől ki,
Megnémulok,
S rettegek,

Ha távol vagy,
Hogy valami történt
Veled,
Hogy elveszítelek,
S hogy már
Nem szeretsz,
Rettegek.

A halál lova

Ráültem a halál lovára,
De engem ledobott,
Helyettem már
Két embert
Szívenrúgott.

Én estem hanyatt,
Taposott rajtam
A fájdalom,
Szemenköpött az
Élet,
S most én fekszem
Ott,
A földön.

kétezernyolc

Átkot hozó év,
Már lassan vége,
De mit hozhat még.

Álnok, gólyalábú év,
Egylábon forgó,
Szegényes kacsaház.

Hátulról jött,
Kését gerincembe vágta,
Egészen a szívig,
Majd megforgatva
Hetedíziglenig.

Rábíztam volna életem,
De megtévesztett,
S korcs isteneivel
A képembe nevetett
Ez a "mindenhajó
hanemjó"
kétezernyolc

Az orrom

Bevertem az orrom
Egy lengőajtóba!
Igen!
Mert akkora.

Hold-Lyuk

Már látom a Holdon
Az ementáli lyukakat,
Éppen egy holdegér
Az egyikből kinéz,
Integet,
Majd rágja tovább
Jóízűen.

Látomás

Színes karikákat
Lobogtat a szél,
De megunod,
S lassan
Arrébb mész.

Álommanók

Álommanók jönnek,
Mint királyi hadsereg,
Ugrálnak, s énekelve
Álomport hintenek szemeidre.

Dúdolnak fülbemászó,
Álmos dallamot,
Közben egy manó
Jobb válladon elbóbiskol.

Már csak néhányuk
Próbál meg altatni,
De sikertelen
Minden léptük,
A por kiömlik,
Tüsszent,
S beterít a por mindent.

Ott alszanak, s már
Annyira horkolnak,
Hogy aludni a zümmögő
Hangtól úgysem bírsz.

Nyugalom

Az ergonómia erejével
Csapok közétek,
A messzeség elnyúló
Öklével ütöm meg
Arcotok,
Vízzel borogatom sebeitek,
Csak végre
Hagyjatok.

Mosolyogsz

Utazgatni arcod szépségében,
Hinni a maradás reményében,
S örülni, mikor oly
Boldog vagy.

Nézni, miként szomorú arcodon
A aggodalom kiül,
Szívem összeszorul,
Megmerevedik a tér,
Elsötétül minden,
Mit eddig a fényesség
Lepett be.

Majd tereled a szót,
Úgy mosolyogsz,
Csak ne essek vissza,
Hát ezért is
Szeretlek
Megmaradva neked,
Mint hegedülő
Lusta tücsök.