2008. július 29., kedd

hiányod

erősnek lenni, és látszani annak,
aki voltam,
s kérdések ezreire magamtól
rájönni,
mi lehet a válasz?

valami erős isten kellene most,
de csak a régi van,
a régi, ki megfáradt,
de nálam hatalmasabb,
s reggel adott erőt,
adott újra felkelni
napot,
hogy tudjam,
hogy ott van,
hogy nem vagyok halott.

rálehelt a testre isten fuvallata,
de nem bírt már mozdulni,
túl sok volt a duna.

ébredni kellene,
isten adott lelket,
isten is megfárad,
de van, hogy újrakezded.

most éppen mi vagy?
vagy vagy-e odaát.
vannak-e szép hegyek,
úgy mint ideát.

szerettél mindent,
s amit szerethettél,
azt mindennél jobban,
nem is felejtettél.

Nem bántottál senkit,
pedig volt hatalmas erőd,
volt önbizalmad,
s tudtad teendőd.

annyira szeretlek,
csak most jöhettem rá,
bár tudtam akkor is,
de ez most más.

mindenki így lehet,
mindenki hiányol,
nincs a kofában a hangod,
nem zúg az utca sem,
nem üvölt a telefon
másik végén senki.

Ömlenek a könnyek

egyik pillanatban, mint
érzéketlen kő, fekszem bágyadtan
egy kékes szobában.
másik pillanatom a sírás zavarában
megnémulva áll előttem, mintha valami
értelme lenne.

ki kell kapcsolni.
ki kell ereszteni valami alkonyt,
valami színes galamb szállta
lelket a rétre.
hogy igaz,
s ezzel vége.

Nem tudok sírni

belém rekedt a szó, s a hang,
üvöltő dallamok morajlása bent,
kint valami autó robaja száll,
nézek valami hatalmas eget,
minden percben egy ember odaszáll.

nyissátok meg kapuit

a mennyek országának,
nagy lobonc érkezik,
ki éhes, és fáradt.

éjfél múlt

nem változik semmi,
a galambok a téren,
munkások sétálnak haza részegen.

egymagamban ülök,
és nem bírok aludni,
nem tudom szememet szemhéjam
mögé dugni.

az jár a fejemben,
a 'mileneha' tétel,
mintha csak felelnék
egy eltúlzott kérdésre.

őrizem szívemben,
nem akarom ereszteni,
nem akarom, hogy eltűnjön,
nem bírok meglenni
se magammal, se mással,

s most csak az írással
vagyok egy helyben,
egy üres tér most az
agyam,
egy semmi kis tévedés,

egy emberi porszem,
ennyi az egész,
nem vagyok nagy,
és nagyravágyó alak,
csak egy életet kértem,
de isten nem adja.

értékes neki is,
bele kell törődni,
valaki mondja meg,
hogy lehet örülni.

imám sóhajában benne van a bánat,
benne van egy isten,
s benne a csodálat.
várom, hogy rám nézzen,
s mondja nagy torokkal,
délidőben a harangot
balról jobbra húzzad.

érteni szeretném,
megfesteni mindent,
de nem tudok alkotni,
nincs bennem ihlet.

gondolkozni kell, máshogy ez nem,
s a nyugtató a baj,
attól csak megnyugszol.
inkább sírok most is,
építsen a bánat,
ebből legyen később
erő és csodálat.

erősnek kell lenni,
erős várat húzni,
s a végén az egészet
a dunába tolni.

befalazni mindent,
mit egykor vize uralt,
hajszárítóval szárítani
a nedves foltokat.

lezárni minden kis patakot felé,
s esernyőt helyezni a nagy hegyek fölé.

diktált vers

(az elejét én kezdtem el, de a vége nem én vagyok,
nem így fogalmazom, s csak vitte kezem valami belső elme. Mintha az Imre diktálta volna, s ez nem vicc, vagy átverés, még én sem hiszem el)


bocsáss meg,
bocsáss meg nekem,
fontosabb élet az, mi elmúlt,
mint amit látunk,

értelmetlen gondolatok a szövődmények,
sűrű a gond most tifelétek,
álmos vagy, aludnod kell,
tedd szívedre a kezed,
mert menni kell,
menj tovább,
hallgasd a hangom,
tűnödj el, mivé kell lenned,
s nem haragszom,
csak lásd amit láti kell,
s érezd amit érzel,
úgy hidd önmagadnak
azt hogy van léted.