2008. augusztus 11., hétfő

Mindegy

Egy vagy nekem,
Mint szőlőnek fürtje,
Egy vagy a végtelen űrben,
S egy a messzi tájak
Elhagyott medreiben.

Egy vagy, hogy legyél nekem,
Egy, hogy lelkedet cipeljem,
S egy a méltó 'teországod',
Egy, ki nekem jutott.

A 'mindegyek' elmúltak,
S most mi egyek lettünk.
Egy lélekként érve
A duánál értettük,
Miként az az egy,
Az lett kettő ugyan,
De a kettő lett
A minden,
S egyként
A minden
Most már minden
Mindegy,
Hogy mi folyik
Rajta át.

Mikor veled vagyok

Mikor veled vagyok,
Elmenekül az isten
Az égből,
Hogy köztünk legyen.

Mikor veled vagyok,
Mindent érzek,
A világ összes
Mámora reggelre
Bennem ébred,

Mikor veled vagyok,
Egyszerűen múlik
A pillanat,
Az idő nem gyalogol,
Szalad,
S kezében fogja
Lelkemnek zászlaját.

Mikor veled vagyok,
Elenged egy percre minden,
Csak az aznapi képnek élek,
De nem akarom feledni,
Mit tettél értem.

Ábrándjaim

Mint mikor csak szívem
Ült egy pillanatra lelkedre,
Most egész testem érezhette,
Miként fagy le rólam
A fájdalom,
S olvad igaz,
Meggyőző ihletté.

Ábrándjaim kifakultak,
De te vissza színezted őket,
Egy szín még hiányzik,
De az már soha nem lesz,
De a színek összekeverednek,
S így alkotnak
Rólad elfogult,
Gyönyörű képet.

Végleg megpihentem

Lelkem ajtaja most
Színekben tombol,
Harapok én is az
Isteni kenyérből,
Iszom a mennyek
Borait sorra,
S most én vagyok
Ki idegent szeret.

S mégis ezredek óta
Hozzád láncolt a nap,
Csak nem vettem észre,
Miként hívogat.

Lelkem most egy percre
Elaludt, s a duna sem
Komor, messziről néztem ugyan,
De lelkem összeroppant.
De megnyugodott válladon,
S ajkad szomja betakarta.

Csak néztem a dunát,
A nagybetűs szavak
Így se mennek,
Nem akarok mondani sokat,
Csak annyit,
Végleg megpihentem.

Képek

Mint valami kényszer,
Most a képeket nézem,
Elfekszik szívemben
Az igazi fájdalom.

Mikor rádöbbensz,
Nincs már több képed,
S többé már sohasem láthatod.

Emlékek vannak,
Vannak bizony, sok,
S lehetett volna
Még megannyi száz,
De a test roskatag,
S nem bírja a vízfolyást.

Álmában ott leszek,
S ő is itt bennem,
Majd úgy, hogy ne fájjon,
Emlékezem,
S most a dicsőség oszlopát
Húzom fel az égre,
Ne csak én,
Ti is szeressétek.

A vállamon nyugszik keze,
S én átadom nektek,
Mit mond,
Bár csak hallanám,
De csak hallgat,
Nem szól.

Most magamba roskadva
Hajlik lelkemre a bánat,
Eltűnik minden,
Egy perc az a csodálat.

Ha most újra élnél,
Hát vigyáznék én rád,
Ha most megmenthetnék
Ezernyi csalódást,
Akkor is fájna
Újra elvesztenem téged,
De feledni nem foglak,
Akármeddig élek.

Egy mai kisfiú filozófiája

Majd ha felnövök,
Lesz majd kocsim, házam,
Lesz egy kövér feleségem,
S három elhízott,
Kompjuter gyerekem.
Majd, ha megnövök,
S nagy leszek egyszer,
Lesz egy cégem is,
Mely gyárt majd egy vegyszert.

Majd, ha nagy leszek egyszer,
Lesznek majd álmaim,
Lesznek ezer, meg ezer
Eltúlzott vágyaim.

Majd, ha nagy leszek,
S kiengednek a börtönből,
Akkor leszek majd politikus,
Meg drogbáró,
S lesznek hatalmas helyek,
Ahová én mehetek,
De ti még
Gondolni se mertek rá.

Ráveszem magam az evésre

Az 'abrak a dabrára'
Mondtam én szöveget,
Varázsoljam el
Az elhízott szörnyeket,
S most elhitet valami
Kényszeres evésteszt,
Hogy enni azt kell,
De menni most miért
Nem lehet.

Bemegyek egy ócska,
Elhagyott 'teszkóba',
Elülök elázott könyvei
Felett,
Siránkozok kicsit,
Azután elmegyek
A parazitaváros,
Otromba termébe,
A 'mekdonáldsz' étterem
Viharos lelkébe,
Hogy ennivaló
Jusson,
S most elvegyülök közétek,
Mivel én is
Vagyok a kapitalizmus
Akkora terméke,
Mint ti!

Elkészültem

Úgy érzem felfalt valami
Jókedv, s akkor visszaestem.
Elhitette velem a jóság,
Hogy nem történt semmi,
De nem is fog,
És lábatlan percek
Tűntek fel az égen,
Hozták nékem az éji
Csillagokat.
Peregtek észrevétlen
A napok,
S most megint itt vagyok.

Átlátható boldogtalanság
Tiszta vizét iszom,
Sűrűsége megfolytja lelkem.
Néha kiköpöm,
De utána visszanyelem.

Elrabolt valami
Iszonyat fájdalom,
S váltságdíjul kéri
Létemet.
Szürkék lettek
Azok a bizonyos napok,
Amiket előtte
Két kanállal ettem.

Felrobbant lelkemben,
Atomjaira hullva boncolja
Szét emlékeim porctérdét.

Lábra se tudok állni,
Érzem,
De ekkor elvonja figyelmem
Egy enyhült pillanat,
Így emlékeim újra
Boldogan sétálnak.

Cigaretta

Mondom mindig,
Majd lefogom tenni,
S abban a pillanatban
Újra felveszem.

Füstje most oly jól esik,
Megnyugtatja elmém,
Hogy most borozni kellene,
S pipafüstöt mellé,
Vagy akár azt a szivart
Meggyújtani este,
Élvezni az
Ízét,
Élvezni a
Percet.

Ha újra születnék

Ha újra születnék,
Nem az lennék,
Aki lenne helyettem,
Inkább valami vak kutya,
Aki az utcán
Sétál leverten.

Lennék inkább egy örökzöld
Fenyő,
S gyantámmal kenném
Testemet,
Lennék inkább csak egy virág,
Mellyel kifejezném
Létemet.

Inkább csak
Egy bokor,
Egy száraz gally-temető,
Lennék érzések nélküli,
Csendben elmúló
Őszi rózsa.

Esztétika

Minden, ami körbevesz,
Valami hihetetlen alkotás.
Ezernyi vaspor
Lengedez,
S elmúlik a hervadás.

Alkalmi érzések
Felületére
Helyeződik a hangsúly,
S elfelejt mindenki
Szeretni,
Nem tudják,
Hogy miben rejlik,
Van a lényeg,
Csak úgy vannak,
De nem tudnak
Meglenni.

Esztétikus virágokat
Klónoznak,
Majd megcsinálják
Önmaguk az este,
S elhiszik,
Jobb a világ,
Ha ki van cserélve
Minden szerve.

Értelmezés

Addig, míg leírom,
Százszor kimondja más,
Addig míg elhangzik,
Eltelik vagy száz
Év,
És már senki sem fogja
Hallani,
Mit akartam
Valójában mondani.

Dehogy

Dehogy vagy nekem
Elapadó folyó,
Dehogy vagy rekkenő hőség,
Nem vagy elmenő napsütés,
Csak az,
Miben elférek én.

Újra érzel

Adhat-e okot az értelem
Arra, hogy elhagyta
Fejem.
Elképzelhetetlenül üres
Lett minden,
Mi egykor kacajtól volt
Édes,
Kirekesztően érzem
A foltok
Összekuszálódott
Támaszát,
Hogy most zeng
Egy érthetetlen hang,
Halkan muzsikál
A tücsök a barlangban,
Fekszem
Elhalványult hangulatban,
És képzetet diktál
Az eltűnő hangulat.

Borzad a reggel,
Hogy újra kelni kell,
A madár is felszáll,
S olvad a feszület.

Szürkület

Mint akinek porból van
Lelke,
Meredek a napsütésbe,
És silány galambok
Téri ténfergése
Ad alkalmat,
Hogy végre
Letérdeljek.

Mikor felállok,
Már a szürkület hamva
Száll,
Beterítve az
Egész éjszakát,
S meredek ott,
Nézve a Holdat,
Érzem,
Mindenem
Éhesen szomjas.

Ne hidd

Álmomból,
Ne hidd,
Hogy eleresztelek.

Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Én is ott leszek,
És zümmögök lelkednek.

Álmodból,
Ne hidd,
Hogy én is elmegyek.

Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Te is zümmögsz lelkemnek.

Ha bolygó lennék

Ha bolygó lennék,
Csakis a Föld,
Hogy hátamon cipelve
Körbevezesselek.

Ha bolygó lennék,
Csakis a Jupiter,
Hogy sebes forgásommal
Szeresselek.

Ha bolygó lennék,
Csakis az Uránusz,
Hogy koronámat fejedre
Helyezzem.

Ha bolygó lennék,
Én lennék a legszebb,
Ha a földön laksz,
Nézz távcsöveddel.

Hogy veled nevessek

A nevetés ereje,
Mint valami hangos robaj,
Lázítja lelkem,
Hogy veled legyek.

Akarok nevetni,
Ha csak azért is,
Mert szívedet enyhítem,
S hogy beteljél,
De soha nem adnék
Annyit, hogy megund,
Hogy másnap felkelve
Újra akard.

S nevetek veled,
Hogy ne legyen időd
Sírni,
És sírok veled,
Ha nincs már,
Mi nevetni késztessen.

Ha szomorú voltam,
Csak egy pillanat az egész,
Elővettelek szívem mélyéről,
Hallottam,
Ahogyan hallgatsz,
S ezzel mindent
Kielégítettél.

Forr bennem valami
Igazán híres,
Valami régóta
Elvetemült dolog,
Amit eddig soha nem érzett,
S talán többé
Senki iránt nem is fog
Lelkem mámora áldozni,
Hogy legyen meg,
Mi egykor,
Hogy úgy csillanjon
Szemeden a nap,
Mint szívedből kiáradó,
Tiszta tekintet.

Istenhez

Általad váltam én azzá,
Aki most nem vagyok,
Mert általad hiányom
Keletkezett,
Általad állok én
A fájdalom hegyén,
S általad mondok
Átgondolt szavakat.

Általad vagyok megáldva,
S átkozva ezzel,
Hogy annyira hittem,
Hogy szerettél engem.

S most elmos mindent
Egyetlen könnycsepp,
Mert ismét hozzád menekülök,
Lassan dombbá menekül a hegy,
De vele
Én is eltörpülök.

Vádolni akarlak,
De nem visz rá a lélek,
Mely általad lett
Az életre éhes,
S most általad virágzik
Bennem a jó,
Mert általad lett
Az élet
Finom,
S enni való.

Általad becsülöm
Most, a mindent,
Mi szép,
S általad átkozom
A perceket.

Általad sétálok a merész
Ég alatt,
Hogy általad féljek,
S higgyek,
Hogy van még,
Van még.

Van, talán ha jó,
Akkor az, mi
Nekem való,
Vagy valótlan vagy,
S ezzel általad leszek hamis,
Általad vitatható,
De általad lett
A halál
Olyan megnyugtató.

Majd

Ha egyszer én is jó leszek,
S lelkembe nem süppednek
Annyian,

Mikor kiirtom magamból
A rosszat, a kényelmet,
Akkor mondjad,

Mi az, mi kell neked.
Majd, ha egyszer én is átalakulok,
S rózsakertként
Benned felébredek,
Tudom,
Hogy akkor jó leszek,
S benned fognak létezni
Eltúlzott képzetek.

Most még rossz vagyok,
Nem vagyok jó gyerek,
Nem vagyok élénk,
Mert lusta képeket
Alkotok a nyárba,
Ne kelljen reggel felkelnem,
Hogy majd a kilenc
Megüti az órát,
Addig alszom én is
Csendesen.

Majd, ha megjavulok,
És lesz majd lelkemben gyönyör,
Majd ha nem lesznek ideálok,
Melyek befedik énemet,
Addig csak rosszként
Tudlak szeretni,
Vagy imádni mindenben.

Ihlet

Mámor, és megannyi alkohol,
Vagy akár csak a drog,
Nem adhat annyi,
Megannyi ihletet,
Mint két szemed,
Melybe nézhetek.

A fájdalom,
Mely kerülget,
S lelkembe költi ki
Dalát,
Úgy hiszem,
Az is többet ér,
Mint megannyi
Szorongás.

S most kiadom félelmem,
Kifelé az űrbe,
Veszek magamnak egy
Bolygót,
Hogy ne a Földön
Üljek,
S majd repülünk
Évekre,
Fényekre
Innen,
Hogy ne láthassam,
Mi az, mi szépsége
Által okoz
Akkora fájdalmat.

Beszélj

Elpattan egy húr,
S már nem szól a zene,
Hallgatok tőletek
Ideálokat.

A hatalmas csend,
Jaj, már nem vigasztal,
Nem lehetek mindig egyedül.

Ha nem lennétek itt,
Ti zajos zenészek,
Ha nem hallanám
Dallamos szavatok,
Ha nem szólna az
Az átkozott rádió,
Úgy érezném,
Lassan megnémulok.

Beszélj még,
Szólj,
Egyetlen múzsám,
Egyetlen szavadnak
Többet hiszek én,
Mint megannyi zenekar
Játszik
Egy elfuserált,
Komor, bús
Zenét.

Kik nem voltatok nekem

Ha elhagynak mind,
Kik vigaszt nyújtanak,
Kik velem voltak boldogabb
Pillanatban,
Akkor sem merülök.

Álmaim szele hozza a
Nyugalmat,
S majd úgyis kiderülök.
Felkel a nap
Szívem országában,
S majd ott álltok
Szomorún,
Vártok egy
Vígasztaló szóra,
De senki sem
Szól majd.

Álmaim vizére
Hajtom most a fejem,
Álmaim tengerén
Hajózom most,
S kérek valami
Hatalmas erőt,
Törje össze kabinom,
Lássak már
Egy szigetet,
Lássak valami reményt.

A megnyugvás óceánja
Hatalmas,
Rajta sokan lebegünk,
De jaj,
Ha jön a vihar,
Valaki
Mindig elmerül.

Igen, említette nekem

Megemlített nekem az isten
Egy fontosat,
Hogy akik itt vagytok,
Hát mindenkit szeret.

S te mondtad,
Beszéltél vele,
S üzente,
Engem különösen szeret.

Erre az égvilágon
Semmi sem felelet,
A legszebb mondat,
Amit valaha is
Mondtál nekem.

S most szólnod
Sem kell,
Már némán is szeretlek.

Átlátható

Átlátható, ami nem látható át,
Valami erős kézfogás
Rombolja esztétikám,
Szorítja szívem össze
A hang,
Tudom, Te örökké
Enyém maradsz,
De fizikai valód
Eltűntével
Az emlékek közt
Kell leélnem
Még nekem kirótt
Idődet.

Bartók

Elvetemült hangzás az arcomat
Marja, lekem ürességét
Egy időre befalazza,
Szép emléket állít a múltnak,
Hogy ő igenis van,
S a negyedik concerto
Szinesztéziája
Furcsa hallucinációt okoz,
Reggel van,
A klubok kinyitnak,
A pubok zárják
Kapuik,
S minden kezdődik elölről,
Mégis valahogy más,
Ez az egész,
A megszokott klasszicizmus
Nélküled folyik szét.