2008. október 27., hétfő

A világmindenség peronján

Ezernyi megvetés gabonája kel ki az éjszakai szakadás pillája alatt, hinti derűs vigaszait a szél, miközben bennem árnyak sodornak tűnődéseket. Leköltözik a szívbe a vér, és onnan liftezik a tériszony, a téliszony megingásából eredő szintézis.
Most rosszul vagyok, és kezemben a fény, mely már égeti kezem. Felduzzadt a kényszeres visszaemlékezés. Valamit tennem kellene, hogy hangok által keltett apró rezgései a beszédnek bennem már nem alakulnak ki, és a kommunikáció hóviharos poharából nem iszom többé. Némán állok szürke záporban, esik rám a megváltó eső, várom, hogy tisztára mosson, de nem történik semmi.
Ettől most nem jobb, s szeretném átélni azt a telet, mikor még gyermekként hitegettek a Mikulás valóságáról, és este, a sötét, lámpa világított utcán hógolyócsatába kezdtünk. Most nem történik semmi. Nem esik a hó, s lidércek sem zaklatják agyam, s a tévémaci nem engem altat. Általános fogalmazások közepette butulok el, s magamra veszem, ha hallgattok, ha hallgatok. Bizarr a csend velem, nem hiszi el véges létem, s hogy most beszéljen, nem érdekli, nem történik az égvilágon semmi.
Ledarált porszemek fogaim között adnak kicsi, karcos hangokat, s a sűrűre nőtt erdők kereksége dönt le lábamról. Vágyom az isten kétséges, megbízó fényerejébe, s kezemből a fény kialudni látszik, mikor előlép, s mondja: közel már a bizonyosság. Várok, ennyi, de az égvilágon nem történik semmi.
Most hallgatok, s lüktet a csend odabent, mint ’viszlát’-ot int a holnap a mának, úgy múlok el a bizonyosságnak hírnökeként, mint lóhere télvíz idején. Úgy zöldülök ki rügyfakadás esős érintéseként, mint szerteszét ágazó, kis patakból eredő, hatalmas, gyilkos tengerbe ömlő folyó. A talányok képzetei szúrnak át agyam elharapott szegletein, de nem történik most igazán semmi.
Káprázik a szemem, s ingerek lüktetik a vénába a vért, már megszokásból ver a szív, ezért lesz megnyerő a mosoly, ezért alszom el én is eleven istenként.
Most nézek, látszom, álmok peremén a nap lopakodva, settenkedve libbenti fel arcát, megmutatva a fényben úszó, csodaszép tájat.
A világmindenség peronján állva nézem az eget, mint firkál magára felhőket, és napot, néhol esővel könnyezi meg az elmúlt időszakot. A világmindenség peronján állok egymagam, senki sem hív, senki sem bólogat, csak állok, s várok, hátha befut egy elszaladó, örök mozdony.