meditációs valóság

kezdettől a vég
szava virágzik kifelé,
sűrű tévedések
meditációs valóságát
vizsgálva szinteket lépek
az élet minden
terén,
s tanulok hibáim
áramvonalas sorsából,
mit a kéz ad,
a szem elveszi.

technikailag megbabonáz,
mégis elméletben már művelni
nem tudom
a valóságot,
s kizárt körökből
tanulom a rosszat,
utcahosszra
megelőz az igaz.

hazug denevérek röpke
sötétjébe ültetem
életem,
s várom a fecskék
felszabadító igazát,
hogy fénnyel söpörve végig
kikaparjanak
lomha barlangom
sötét erdejéből.

nem szólni annyi

még nem késő, még
elhallgathattok,
mert most nem szólni an
nyi,
mintha nem dadog
na a vég.

ker
esem a példát,
hogy jobb belátásra bírjam
az egész világot,
s példa
kép
nélkül
példa
képp mutatom
fel magam,
hogy elbuktam.

vasaltam az ing
em, s messzi híreket
olvasva kezdtem
szaporulatba,
mint akinek
nincs egy sem,
s nincs benne ötlet,
ha én mondom,
ha én hitet
em el, hogy kell,
akkor is ti tudtok
többet az él
etről,
mert én
nem vagyok kegyeltje

az istennek.

vérző aggodalom
bánatát kötöttem
guzs
ba,
s figyeltem apró áramlásait a duná
nak
hogy igenis vannak nagy
szavak,
és vannak bennem rejlő mozzanatok,
de mivel elhiszem,
hogy nem vagyok,
így elmenekülnek
tőlem az an
gyalok.

tiszta, ha
kell tiszta
lelkű maradok,
s megfosztom magam
a múlttól,
s kicserélem önmagam
másra, ne legyek ok
a sírásra,
hogy könnyek nélkül,
érző szívvel
csak előre,
kőkemény
en.

de nem tudom,
mit akar
tok,
így most elnémulok,
s megyek vesszők
paripái után,
a múltba süppedve,
akár egy meggy
a piskótán.

dunához

Mintha ma más lenne
A levegő,
A folyó szellemisége
Megszűnt,
S nincs tovább,
A csend ül,
S csendül
Bennem a lét.

Harangok dalolnak
Tornyok fellegében,
S mint délhez illő
Nóta, ennek nincs
Vége.

A busz késve ért
A révbe,
De a duna szalad,
Kiesett hegyének
Megfosztott vágya.

Ölj, ha kell,
Tombolj, szaladj a
Mába, harcolj
Önmagadért,
Te örökérvényű,
Szomorú árva.

Dadogó

Dadogok
Da
Do
Gok
Nem 
Tu
Dok       érintés nélkül
      szelíd akarat
              a pont,
          Este van,
              Jónapot,
    Kelj fel
             Lázár,
        Halld,
             ott a halál,
     Csak épp
            mással van
                   Elfoglalva

Rózsakert

A szerelem rózsakertje
Most a bennem lakó
Manók akaratos
Igazsága.

Ha egyszer vége is
Lesz az életnek,
S bennem haldoklik
Majd a táj,
Lelkemnek
Egész szigetét majd
Rózsák borítják.

Újra tavasz van

Két kezemmel foglak,
Ölellek csendesen,
Álomtól a tegnap,
A jövő már végtelen.

Mindennél és jobban,
Mint kerge nyulak
Futnak köröket
A réten,
Szaladok vígan,
Őrülten teérted.

Gondolj rám! Szóba tért
Vánszorgás az est,
Pihenni térek, de
Ő rest elaltatni.
Most fogom az egészet
Hátrahagyni,
S valami isteni
Hiúságot kérve
megmaradok veled
A napsütésnek.

Hozzászólok most,
Ti égi madarak,
Fényletek, s húztok
Világost tavasszal,
Most tél van,
Kemény őszi szél
A szellő szárnyát
Veszi fel,
S álruhában már
Elhiszem,
Újra tavasz van.

Országút

Kitekint,
Ki tekint ott, a
Borús utca vissza rád,
Nehézkedve lopódzik
Szívedbe a szép.

Bárkák loholnak négy
Keréken, mindegyiknek
Külön kapitány,
Megy az egyik,
A másik meg nem áll.

A házak terítékén
Vannak magasak,
Szépek, kopott úri
Udvar, ugarba
Aprított rétek,
Halványan dereng,
valamikor szerettem
Őket.

Kerítések zajából evett
A kutya kolbászt,
S gazdagéknál
Álla világháború,
Oly szomorú,
Van miből
Veszíteni.

S az utca vissza rám,
Kölcsönös a szerelem,
A lázadás töri fel
Kátyúba bújtatott bánatát.

Nem vagyok

Ha nem, akkor
Most miért a
Létnek kamionjára
Pakolod a lírát,
S teát iszva
Mormol egy imát
A toll,
Már nem vagyok
Sehol.

Ami van, az
Kies lét, ceruzaelembe
Préselt energia,
Kiszabadítanám,
De vele nem
Bírna az
Emberiség.

Hazudtam én valaha?
Igen, az egész életem
Hazugság, csorba
Vasoszlopok
Példázataként
Rozsdás zászlórúd,
Szakadt zászlóval.

Barangolás

Nem találok oda,
Nincs dzsipíeszem,
S flancos noteszbe
Jegyzett utcanév
A tábla,
Talán hátba kéne
Vágni az istent,
Nyakon a járókelőt,
Hogy ott van.

A buddhizmus áldozatait
Sajnálva alkotok
Rám nehezedő térképet,
Beleírom,
Hol jártam,
Hol meg nem,
S most egyedül
Vagyok erős.

Legyengít a nátha,
Rossz valakivel
Bezárva egy testbe,
De ez jutott,
S eltévedek,
Bárhol is voltam,
Nem találok vissza.

Éjjeli gondolatok

Az.

Absence

Varázslat árnyalta be szívem, kápráztam,
S minden hangom a múlté lett.
Erős idegzavar lépett
Fel az agyban,
S most elhidegülve vagyok
Mindenhol.

Nem vagyok otthon
Sehol, s a holnap
Már tegnap elmúlt,
Nem vagyok magamnál,
És másnál,
Most nem tudom, mi van,
Egyedül vagyok,
Zavar, és tudatlanság
Erős abszintjét
Iszom,
Mi fejbevág.

Éljek

Lebegek,
Akár a Marson lennék,
Hatalmas kezeivel
Jön felém a
Vég.
megkérdezném,
De hangom is
Pici.

Asztronautának
Készültem,
Mikor ide a Földre küldtek,
Csak nem tanultam meg,
Hogyan kell éljek.

Hétfő

Még fáradtabb a lélek,
S még kiabál a szél,
Csapja fejem a levegő.

Hétfő van,
A kéz szorítja
Tollam,
Úgy sajnálom,
Hogy hazudtam.

Ha most itt lennél

Ha most itt lennél,
Valószínű nem tartanám
Vissza magam,
A sűrűre nőtt gondok
Között ölelnélek.

Nem számítana,
Mit tettél, s hogyan,
Sok még a kérdés,
De a válasz is
Ingatag.

Ha most itt lennél,
S nevetve mondanád,
Nem baj,
Mondanám én is,
Sebaj,
Tóbiás,
Se baj, se
Árulás.

Csak kicsit
Nagyon hordom
A flancos orrom,
Azt hiszem,
Tőlem indul ki
Az összes pontod.

Őrület

Ha most nem szólsz,
Én megszakadok,
S valóban az őrület
Kergetett,
Nem hittem ma
Neked.

Elképzeltem, átraktam,
Be. és kivettem
Fejemből a képet,
Átrajzoltam,
Hátha tévedések
Egzisztenciája
A szél,
S hogy az enyém
Oda már be
Nem fér.

Ájulás kergetett,ú
Sőt, még hánytam is,
Belém szorult a
Lélek, s nem ma már
Öltem legyet.

Egy pillanatra
Odakint megállt
Az élet, leállt
A szív,
S a lélegzet.

Egymagam

Kapzsi voltam,
Akartalak,
Csak magamnak,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Takartalak,
Csak magammal,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Hagytalak,
Egymagadban,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Mint elkészületlen
Félkész, születlen
Gyermek,
Megszűnt az ébredés,
A vágy, s most
Már várok.

A felkelés napjára
Hagyom a
Tánc felemelkedő
Rítusát.

Csak magam,
Egymagam
Leszek
Azonos
Teveled,
Csak magadért,
Egymagam.

Most

Most betiportad
Kicsit a virágom,
S elázott gabona
A létem,
Kihivalkodó álommag
Egy köves talajon.

Újraszültek engem
A földre, s az
Új anyám a víz,
Az az átkozott
duna, kinek vizét
A halál folyasztja.

Most kicsíráztál
Bennem, s rajtam
Ülve szóltál nagyot,
Most még írok,
De ennél többet
Nem akarok.

Lehet, kiirtom magamból
Az összes érzelmem,
S ülök majd kopaszon
Egy padon észrevétlen.

Térfogat

Méghogy nem térfogat
Növekedés a szerelem,
Már vagy négyszeresére
Nőt énbennem.

Kívánom

Kívánom a halált,
De a derűs élet
Jobbját követelem,
Ha eljön az időm,
Ne temessetek.

Dobjatok valami
Éhes farkas elé,
Etessetek el,
Készítsetek belőlem
Kutyakonzerveket.

Ha megindul a
Szülés, s átjutok
Oda, vissza már
Nem jövök,
Ne várjatok,
Semmi jótétléleknek
Ne ajánljatok.

Kívánom a halált
A saját faszára,
Élni akarok,
Dobálni csalit
Az élet tavába.

Kifogni onnan
A legszebbik halat,
Megsütni, s
Úgy halni meg,
Hogy szálkája
A torkon akad.

Keresztül-kasul

A világ összefolyt
Vízfolyás,
Keresztül-kasul úsznak
Benne halak,
Belémköt a buszon
Egy alak,
Hogy menjek már
Arrébb, mert
Ő leülne.

Mondanám neki,
Hogy ez csak egy
Férőhelyes, hogy
Ide más hülye
Aligha leülhet.

S már a MÁV állomás
Kesze világában vagyok,
Beszél a bemondó,
Mást aligha hallok.

Felszállok egy rozsdás
Szerelvényre,
Éppen Hatvan felé tart,
Egy részeg, vörösfejű
A pénztárcámra tart
Igényt.

Most is van valami

S most Krisztus is
Leborotválja
Szakállát,
Hogy ne hasonlítson
Arra a képre,
Amit az ember
Festett róla.

Ábrázatok véges
Titkait feszegeti
Az egyház,
Sírógörcsöt
Kap a nevetés,
Hogy a mosolyt
Kimosni
Már olyan kevés.

Félig habzó, gyantás
Szivaccsal mosom
Le a szőrt fejemről,
S állok a lisztben,
Hátha kisütnek.

Őrület szélén

Szikrázik a kék,
Sötét ellipszis alakokat
Ringat az éj,
S most te vagy,
Ki jön,
Jössz felém,
S szürke bizbazokat
Aggatsz rám,
Hogy felismerjenek.

Inglikán, vagy
Anglikán, porraloltó
Lélekbulvárt
Riogat a tél,
Hogy zászlóként
Leng a déli
Ég.

Elmegy, s közben
Halk szavakat
Suttog magában
Egy mormota,
Vallást gyakorló,
A hallást sértő,
Fülértő gégész,
Ki oda is
Benéz.

Hát talán most
Jobb lesz az
Ennyi,
Megőrültem.

Bebasszna

Bebasszna,
Ha olyan jó volna,
Mint serlegét
Ürített királynak
A szar.

Úristen, milyen
Formálhatóvá vált
Az ember,
Milyen köztes
Népszokásokat vesz
Fel,
S inkább néz,
Hogy butuljon.

Aranyos vagy,
Köszönöm,
De bebasszna az ,
Ha kirántanám
Fejemből az észt,
S mondva kérdezném,
Csak úgy,
Hogy hova mész;
Míg a halállal
Táncolok
Éjnek idején.

Halottak napja

Ez a város az élőhalottak
Temetője,
Járnak benne vénemberek,
Kiknek éppenhogy
Nem jött el
Az "ittazideje".

Bilincsbe száradt kezüket
Merítik mélyen a
Szenteltvíztartóba,
S mécsest gyújtanak
Százéve holtaknak.
Talán én teszem
Azt jól,
Ha most még
Jó előre elbúcsúzom.

A fáradtság szemei
Szólnak belőlük,
S már intenének is
'Zbogom'-ot,
Ha belegondolok,
Mikor van vége,
Akkor inkább majd
Viszlát.

Lekaparnak

Sikátorok rezzenő
Piszmogását fagyasztja
Rám mosoly helyett
Az isten,

Két kezével markol,
Míg emlékezni
Kijöttem.

Bús szellő árnyaként
Csap tarkón az ég,
Barát, és testvér
Egyszerre te lettél,
Végül mégis
Elmentél.

Most fagyott hangú
Árnyék vagyok
Ráfestve a falra,
De jönnek hű városiak,
S rögtön lekaparnak.

A legbölcsebb köztetek

Szavak derülnek jókat
Rajtam,
Mint kutya a gazdi felé,
Csóválják halkan
Farkukat.

Más nem igazán érti
Meg őket,
Aprólékos, elhízott
Kutyasereg
A bennem ugató,
Csaholó szójáték-
Kiállítás.

Viaszgombócként olvad
Számban, mégsem
Tudom kiejteni,
Így inkább,
Mint mondásként
A megírt,
Megmarad,
S ha kimondom,
Elátkozva száll
Ki belőlem.

Csak annyit szólok,
Mit már nem sajnálok,
S vagyok a legbölcsebb
Köztetek,
Úgy hiszem, van még
Remény,
De azt már
Mind megvettem.

Rejtvény

A megnyugvás hatalmas
Szigete a lelked,
Mint perselybe helyezett
Aprópénz,
Úgy gyűlsz bennem,
S egyszer majd,
Ha megtelik veled,
Átadom magam
Az örök szerelemnek.

Várni siralmas éjszakákat,
Képezni hangokat magamban,
Puzzle-ként rakni össze
A hibát,
Egymagamban, s veled
Egyszerre,
Ez úgy csodás.

Hóbortos divatot
Teremtve ebből fogunk
A mennybe jutni,
S addig, míg
Itt vagyunk otthon,
felvállalom,
Az élet veled
A megoldás.

Találmány

De ha még egyszer,
Ha csak egyetlen
Alkalommal,
S több nem is kell,
Megteszed,

Én leszek a legboldogabb,
A legelfelejtettebb költő,
Aki ír, de már csak kotlik,
S ül a tojásain.

Fecskeinváziót jelentettek
A tücsökhadiszállásról,
Így repülőgép-terveket
Készítettek,
Hogy míg mások
A földet túrják,
Ők röptükben zenéljenek
Fecskepárjuknak.

Alibi

Sziklaszilárd alibim van,
Hogy nem én voltam
Ott, mikor
Meghaltam.

Agyam portyázik

Furcsa derengés fogott
Meg, hátulról jött,
S ordibált.

A kisagy megnyerő mosolyát
Adta, apró dózisokként
Szúrta teli a szürkeállományt,
Adott némi ellágyulást,
S lebénultam.

Furcsa derengés lapult
Agyam kenődött részein,
S most velőből eredő
Könnycseppek folynak végig
Arcom patakjain,
S míg arra gondolok,
Hogy semmi sincs már,
Röhögőgörcsöt kap
A jövő.

Jószág

Érzékeny, bársonylepedő
Alatti, felettébb különös
Jószág az isten,

Az erdőbe jártam,
Ott sétált szelíden,
Sérült lábára alig állva.
Kidülledt szemekkel,
Nézett rám.

Elfogtam, bekötöztem sebeit,
Kennelbe zártam,
S most kijutni próbál,
De nem engedem.

Ha újra kijutna, s
A vad természet
Ölébe ülne,
Azonnal széttépnék.

Elmúlás egzisztenciája

Lefagyaszt jóságával
A magány,
bennem rekedt hiány
Az alázat,
S míg ti ott álltok,
Én hiába
Próbáltam.

Átmennék a hídon,
De sétálni kell hozzá,
Inkább nézem az eget,
A beszűrődő fényekkel
Kelek táncra,
S ködbe csillanó
Megnyugvás az élet,
Valami időkitöltés,
A halál hiánya.

Most halál van,
S mindenki megszokásból
Gyújtja fel a temetőt,
Zoknit cserél,
S új gatyát húz,
Mintha attól válna
Közelebbivé
Az elmúlás.

Marionett kéz

De ha még egyszer
Menni kell, hát
Legyen úgy
Fényes napkelet,
Bölcsek lovakon,
Tevével hátukon
A púp,
Úgy hiszem,
Isten felköt,
S megnyúz.

Csont, és hús,
Inaim véreznek,
Benne, s már
Érzem isten
Látomását,
Felvette bőröm,
Ő áll itt
helyettem.

Zsinórokkal lógat
Be fajtiszta
Lelkeket a testbe,
S úgy hiszi,
Elfigyelte az időt,
Míg elment
A vonat,
S elraboltak,
Akasztottak
Lettünk,
Csak tátogunk,
Mintha tegnap
Tettük.

vá-lasz

megbabonázott dél-
előtt

mögötte álltam néz-
temőt

temetőt véltem, lát-
tamőt

kicsi-rázott még en-
gemő

Ájulás

Dadog a vér, ereim
Pislákoló szavaiba
Nem fér bele a tér,
S így rakja föl
Magát a falra
Egy kép.

Az ablak lohol
Felfelé a szem
S már csak fehér
Erek áztatta golyó.

Már nem látok,
Agyam korbácsai
Csapnak szét.

A föld kemény, és
Zord érintése a halál,
Fáj a kéz, ráesett
nehézségektől duzzadó
Testem,

De már nem érzem,
Hisz agyam kikapcsol
Egy percre.

Pék

Kölcsönös hangjegyekből
Összetevődött réteslisztből
Sütött az isten,

Csak odaégetett...

A konyha ablakán

Elmélyedt húsevő virágok
Szemeznek a léggyel,
S a visszamenőkig
Kicsontozzák vétlent.

Ő csak nézett, s nem
Akart semmi rosszat,
Őt mindenki bántja,
Pedig csak naphosszat
Ül a konyha ablakán,
Mígnem zümmögni kezd,
S egyből lecsapják.

Duruzsolnak

Duruzsolnak,
Szánja-bánja
A szél, s beszédet
Hallanak,
Hogy mind,
Kik egykoron éltek,
Duruzsolnak.

Az elfekvő horizont

Ha nem lenne a tárgya
A leírni nem muszájnak,
Rikácsoló horizontként
A világot vertikál
Nézhetnénk.

Dicsérendő vers

Most meg aztán
Már végképp

Mi van?

Mert isten nem szólt hozzám

Kezdhetem elölről,
Kezdhetem elölről,

Kezdhetem,
Kezdhetem
Elölről,

Kezdhetem
Kezdhet
Elölről

Kezd
Elölről

Kezd

Sztálóne film

Ez az egész olyan,
Mint egy Sztálóne film.
Puskák ropognak,
Jajveszékelés hallatszik,

S közben csak egy
Ember megy,
Hogy jobbá tegye,

De az is elszúrja...

Vonat

Halk zene szól,
Kattog a vonat beesett
Szeme, nézne,
De már dolgozott
Eleget.

Pihenni térne,
De az ember nem,
Nem engedi,
Így csak kattog
A süketségnek.

Esőcseppek

Esik, valami félelemtől
Teli, duzzadó árkot
Nézek, teli napsütéssel
A szem, s befogja
Fülét a nap,
Ne hallja,
Hogy csapódnak
Sugarai az októberi
Földbe.

Esett, s valami furcsa,
Ékezet nélküli hangot
Nézek, miként elmegy
Előttem, rám néz,
S kitárt karral
Mondja, Gyere még!

A hívó szóra esni
Kezd, s újra zúdul
A víz, mitől az árokpart
Omlik össze.
Igazi enyészet,
Elenyészett halakként
Ugrálnak fel
A vízbecsapódó
Esőcseppek.

Vágyódás

Mikrórobotok vagyunk,
Halszálka hosszú,
Apró falatok,
Porszemhez képest
Módosult atommagok.

Hajnali pára egyetlen
Szitája, vagy akár
Csak angyalok
Meglibbent hiánya,
Létünk terítékén
Akár a vágy,
Úgy érzem, ezek vagyunk,
Csak vágyódás
Valami Óriás
Után.

Akasztófa

Felhúznám magam
Az első hajlandó
Fára, én nem
Vagyok erős,
S ezért megint csak
Bocsánat,
Hogy így ülök itt.

Most mennem kéne,
Gabonaköröket
Taposni a sárba,
Duruzsol bennem a
Földre hullott máma.

Majd, ha eljön a
Holnap, félreteszem
Megingott gondolataimat,
S két kézzel mondom
Annak a nagyistenégnek,
Hogy jól van,
Rendben,
Elfelejtettem már,
Miért szültek ide.

Reggeli koncert

Hangtalan tárgyak
Összerezzenése a szív,
S most igazán nem
Tudom, mit bír.

Mi az, mi még
Beleférne, s a
Csalódottság üres
Edénye a hang,
A gyomor összeszorul,
S burokként lep
Maga alá a magasból
Zúduló bánatlavina.

Nem tudom, s azt sem,
Hogy mit, fáj a lélek,
S elhagy a hit.

Bánat, az igazság
Nyomja bennem az
Istent kifelé,
S a sűrű melódiák
Összekeveréseként
Már csak zajokat
Hallok.

Csalódás

Mikor tudsz valamit,
Sejted, s bambán
Inhalál a gond,
Megállíthatatlanul
Tapos szét,
Mint valami csikket
Szokás a
Fájdalom küszöbén.

Kezemben gyémántlelkű
Hit, s most a duna
Felé veszem az irányt,
Bedobom, s többé
Senki se lát.

Hibás termék

Görcsbe szakadt,
Ellenállt verítékként
Csordult teli a
Pohár, s már
Mennék is tovább,
De kiiszom.

Keserű ízem nyelvemet
Marja, s korgó gyomromban
Talál nyugodt helyet,
Úgy érzem,
Itt már nincsen helyem.

Most a 'falra mászni'
Kifejezéssel látnám el
Az esőt,
S míg kint hideg van,
A lelkemben tombol egy felhő.

Keresem, de már
Nem találom az
Istent, s elvesztettem
Minden eddigi vágyam,
Atrocitások érnek,
S ez már csak
Az én hibám.