nélküled

Miért van az,
Aminek lenni kéne,
Nincs sehogy,
s mint nincs,
úgy nem létezik.

Páratlan az est,
huszonötödike.

ha nem jössz,
hát várok,
miért böjtölnie kell
a szívnek,
s miért kell,
ha nem tetszik a világ,
kinevetnie
szívednek.

Várok.

Hát gyere.

Mert nem tetszik a világ,
Nélküled.

A lélek fogadalma

Engem nem érint meg
A lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet,

Fogja,
Marja lelkem a való.

Szidom a bárkit,
Mintha isten lenne
Benne,
Keze az égre tekint,
De ima nem,
Nem hagyja el

Száján az igazság,
S lelkébe kényszerülve
Züllik el
Szerelem.

Értem miért nem,
Ha másért akár
A pokolba is.

Hogy ne jöjjön szembe a való,
Én elindulok háttal,
S így előz meg.

Itt maradtam egymagam
Vörösen izzó
Kényelmemben,
S míg szidtam papokat,
S templomod felé néztem,
Elhidegült szájízem,
S nem jöttél
Többet

Belém a kihűlt aszfalt
Illata szállt,
Megbabonázva,
Lelkem esődben
ázva árválkodott.

Hol a csend,
Melyet ígértél?
Hol a hely,
Melybe befogadsz?

Nincs kikelet,
A nap zuhatagát
Járja át a lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet.

lépték

elmúló vidéken szalad,
szalad át a világ.

buborék.

hordó üti fel fejét,
borból,
jóból sohasem elég.

várj,
látom szomorú vagy.

hát mi a gond,
mi húzza fejed lefelé?

álmodj.
és lám,
most halk szavak varázsa
töri át a csendnek
zajtalan léptét.

egy lépték az élet.
most keserves
odalent állni,
és fázni.

ringat nyárnak
üde melege télen.
fázom,
vagy

vagy mégsem.

egy a sok közül

várnak
fellegek

emlékek sorában
puszta
önsanyargatás.

megmaradtam,
hajlékom lábain
áll a tévedés,

jöttem,
menni kevés
erőm volt,

voltam hadak
vezére,
és ura voltam
helyzeteknek,

de nem bírtam győzni,
ha mások jönni
mentek.

váram.

hátha csak
apró vagyok,
de felnőttem,
s most gyermeki szívem
is felnőtt,
hát mit kíván a száj,
ha ízt,
ha kortyol borból,
ó teremtőm.

várok.

hátha csak én vagyok,
és senki nem hív,
csak kerget,
hát várok,
s míg vár a szív,
én vagyok az,

ki vagyok,

ki vagyok?

talán egy
a sok közül,
vagy a sok száz közül
egy vagyok.

vagy vagyok-e egy
a sok közül,
vagy sok közül
az-az egy?

hát nem.

csak én jövök fel a
pincéből,
szakadt papucsom
talp alatt,
fejem fölött a sík
teremtés,
elmúló csillagok
szalagja.

hát csak én vagyok,
ki jöttem,
de megyek is el,
hogy menjek.

megyek
jövők,
s míg jövendők mennek,
jönnek
felém,
míg megyek.

hadd zuhanjak ágyamba,
térjek nyugton,
szabaduljak
szürke életem
kénes mivoltától.
ne legyek porban tiport,
lázálomtól kelő
éjjel,

legyek nappal,
mindent eltipró,
mindent felcsipegető
seregéllyel.

lelkem
szalad,
járkál,
megy,

de itt marad nektek,
mi egykoron voltam,
mi leszek,
hát vagyok.

nektek egy.
egy a sok közül,
százezer-egy.

elfeled a bánat

mit teszel te,
teszel-e bármit is
kulcsolt kezed által.

hát apránként elfeled a bánat.

apránként.

visszajön nemsokára,
akár a halál
von közénk
gátat,

időnként,
mikor nem figyelsz,
visszajön a bánat.

hát mit teszel te,
teszel-e bármit is
fokán a tűnek,

hát nem férnek
át.

mennének, szolga
hadak sietésével
fáradok,
álmodok,

hogy fáradt lelkem elalussza
reggelét a mának,

hát apránként
elfeled a bánat,

hát apránként,
apránként
elfeled,
a bánat.

tudatállapot

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

te vagy

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!

kép

befejezetlen
maradtam
kormos
képek
lápos
mocsarában.

Általános információgyülemlés

Tartózkodom.
Például attól is, hogy mondjak valamit. Eltúloztam. Viszontlátásra. Viszont látásra invitálom az olvasót. Higgyetek abban, amit láttok. Elétek tárul az igazság, s mégis nyomokban heverő múltról énekeltek. Szavaitok hamis látást ad, s a kérlelhetetlen momentumok csak peregnek. Nem jönnek vissza, hogy intsenek. Elmúlnak széles körökben, s hamis lábnyomok, akár sárból a hóba lépve tisztátalanodig meg a lelketek. Figyeljetek. Lássatok.
Én tartózkodom. Attól is, hogy szóljak. Látni sem vélek, s ha látok is, akkor is mit. Nem egyebet, mint tárgyakat, és megint.
Túlzok. Mert látok. Ha nem látnék, nem mondhatnám, hogy csak azt. Agyam felhőin keresztül homályos a látás. Bocsánat. Az írás is. Halljátok? Itt jönnek. Ezek a másodperc csendes ugrásai. Múlnak, mennek el. Én meg lassan haldoklom. Te is, és mindenki. Meghalunk egyszer, de addig látni kell. Hamis istenek tapossák össze lelkünk, s míg nem látunk, csak félünk, mindennek vége, és egyszer meghalunk. De mi van, ha látunk? Akkor a gondolatok képekké, a képek életté vállnak.
Tartózkodom. Ettől is. Meg attól, hogy most írok. Én bizony nem. Csak szólok. Egyszerűen csak látni akarom azt, amit mondok. Kijön. Elmegy. Vége.
Figyelek. Halljam a hangom. Érdes. Sírásba remeg át. Foszlányok igazságait hirdetem. Sokat írok, de mondok semmit. Üres leheletem vékony hámjára próbálok freskót alkotni. De kiszakad. És vége. Halott. Akár az év, mely elmúlt felettem. Akarom, hogy láss.
Tartózkodom. Bálványok rétjeitől, és hamis igazságok balga futáraitól. Köszönöm, megvagyok. Élek.
Ha nem is, akkor is. Vagy nem.
Talán igenlésem szörnyű tettéről álmodom. Tündérmese vagyok, és hamisan éneklem szívem énekét. Tévúton járok. Nélküled.
Zavar a frekvencia. Bezavarják adásom, s a sok krix-krax között elásom a gondot. A terhet. Míg tartózkodom. Lezárult egy szakasz, s most ismét itt vagyok. Halott énem élni akar. Kiengedem. Mint dzsinnt a palackból. Szomjazom. Gyere. Félek. Átásítom az éjszaka felét, mert a másikon sírok. Nélküled, egymagam.
Bátor vagy. Halljam hangod…
Tartózkodom. Egy szoba közepén fekszem, síkom ölelése az ágy. Egymagam járok, álomban, fel-alá.
Gyújts tüzet, és égni fogok. Mennyei lángként.
Ámen.
Tartózkodom… benned…

A Félelem Harangjai

Ha nem hallom zápor hangod,
Miként felveri a port,
S száraz lelkem puszta ékjeként
Rám terült szalagon
Felfedéd imád.

Hangos üvöltéssel
Járom körbe utam,
Csak egyre feljebb,
Mert lefelé hiába
Küzdenék,
Nincs tovább.

Szárnyam ereszkedik,
Lopódzik közelébb,
Magasság Istene felé venném utam,
Tartanék zászlót,
S égő fákjaként tekintenék,
De holmi istenek
Leplezik előttem
Az igazit.

Félek.

Hamar döbbenek,
Utam jártam, csak hazugság.
Tovább!
Felnézve az égre,
A messzi csillagokon lovak
Legelnek,
És Isten csodás képére vágyva
Elmegyek.

Haldoklom.
Nincs bennem erő,
Elvakít a düh,
Isten megbántott,
De erőm szörnyűlködve fel-fel áll.

Ó örök Atyám!
Szárnyad alatt nőttem fel,
S kinőttem óvó ölelésed,
Hát engedj vissza,
Engedj újra gyerekként játszani
Veled.

Szapora légzésem,
S tűnődő tekintetem feléd,
Hogy ki vagy,
Mit akarsz,
Merre mész,
Ha nem is jöttél,

Csak voltál.

Félek nélküled.
Betemet a halk magány,
S rózsák keserves
Illata dereng még,
Hogy valaha,
Egykoron
Bennem
Te éltél.

Féltem.

Mint tavaszi, hűs zápor

Ég a lelkem,
És fáj minden,
Mi nem én voltam
Benned.

Halasztottam,
Tűrtem, toltam
Az élet nehéz volt
Nélküled.

Mindent megesz ez a fájdalom,
És sivár lelkem fújta
Vézna dalom
Végig,
Hatalmas hegyek
Fölé emelkedett parázs voltam,

Mely falt mindent,
És felperzselt mindent,
Mit megtalált.

Mióta létezel,
Magamba zárnálak,
Mégis szeretném,
Ha szállanál,
Mint madár
Az égre
Fel.

Tűzd szívembe lándzsád,
Hadd folyjon ki vérem
A vízzel,
S hadd haljak ősi halált
Érted,
És mindenkiért,
Ki most
És egykoron
Téged féltett.

Szabaduljon a szó,
Imaként ráncoljam homlokom,
És míg érzem,
Velem vagy,
Hát tolj félre minden
Múltbéli hibát.

Most perzselek,
Mint nap tűz
Déli órákban,
De míg velem vagy,
Hát vagyok én veled,
S hűtöd
Erős fényem
Tavaszi szellőddel,
SA enyhe, port felcsapó,
Lágy cseppjeiddel.

Pillanat

Elmúlt minden,
Mi egykor egyben tartott,
A végeláthatatlan
Univerzum bolyhos lépteire
Kéklő igazság
Terült.

Lámpámból a fény kialudni
Látszik,
És elsötétült hegyvonulatok
Birtokában
Én csak kis apró
Pontként ugrálok
Isten terhére.

Meddig folyik még az est,
Miként a sötétség markolja át
Szívem,
És fénylő katakombák által
Tekint rám a halál.

Búcsúzni kéne,
És el kellene hagyni a múltat,
Mint kiéhezett oroszláncsorda
Pásztázza át a rónát.
Puszta van. Lelkem pusztasága
Tekint le délnek,
Hol szirtekről az élelmek
Fürtökben nőnek.

Látom már,
Elnézek a fellegek felé,
Kinyílt ablakomon át
Jön át a didergés,
És misztikus lépteivel
Kopogtat a csend.
Ki van,
Hol van ide bent.

Várj, és süppedt óceánok
Sivár gleccsereibe fagyva
Várom a holnap virágzását,
De jöhet még egy
Nagyobb, hatalmasabb,
Ki kis virágomat
Letépve fut
Szép asztalod felé.

Vázába helyezve hervadok,
És nézem kényes pillantásod
Az égre,
Ha nem most, és máskor sem,
De soha ne lenne vége!

elragadtatás

virágként
sodró alkonyba temetett
élet vagyok.

szapora léptekkel
szaladok
egy messzi,
kivert tájra,

úgy veszem meg
istentől a levegőt,
s adom lelkemet neki,
ó,
igenis teremtőm.

lágy zivatar mossa
el a szívem,
lehetnék boldog,
netán egy síró árva,
de most ez alakult ki;
a lelkem vívmánya.

torkomból felzökkent,
félrenyelt gondolat
jutott át ajkamon,
köhécselve
nyeltem volna vissza,

de mára már
nem tudom.

Úgy érzem

Érzések,
Érzelmek törnek át
Falakat,
Hosszú huzalként
Kanalaz
Fel egy álom,

Jobb lenne,
Ha nem lennék itt.
Vagy nyáron kellene
Taposnom a havat,
Olvadni fel,
Míg a jég faggat,
S szíved tüzes hidegétől
Fázom,
Hányszor mondjam még,
Sajnálom.

Derűre lobbant égkékkő a
Lelked,
Ha megváltozik a
szivárvány feletted.

Sajnálom, hogy akkor,
S ott rontottam el,
Tüzed gyújtotta lángok
Martak fel.

Még mi kell ahhoz,
Hogy újra boldog légy,
Hát menj, szaladj,
Úgy leszek tiéd.

Már látom elfújni
Gyertyámat ott,
Ellepnek engem is
Magasra vert habok,
S alszom a lángok pirító lelkében,
Csendesen, magányban,
A sajnálat hevében.

elmúlt fellegek

jöjj velem, ha
meglátsz magadban,
s hagyd magad mögött
a létet.

csókolj kedvesen, s ölelj
szorosan, ha hangod elfojt,
elfojtó habokban
szeress mindenek felett,
s harapj némán húsomba.

támassz bennem furcsa
dolgokat,
szorítsd kezem, mint
egy gömbhajóban
elhalkuló robbanás
zaját
hallgatni órákon
át szokás.

félj szívemben, sárga
napsütést
duruzsolj, ha ketten
többre mész velem,
csak add el nekem,
hogy tudjam,
érzem,
mennyire
szeretsz.

miért van az,
hogy ha kellek,
eldobsz magadtól,
s lehulló permet
válik szívem ütköző
hangjából,
úgy csapódik ki,
mint sár a mocsáron.

ölelj, s kergess
önmagad medrébe,
ne jussak ki,
maradjak örökre,
mért nem hallgatsz?

árván sóhajt, átölel
a vég,
szürke virágok
elsárgult tengerén
vagyok egy keserves ízű,
hajlott bokor,
kire a méh már nem
hajbókol.

legyek benned virágzó
oszlop,
vagy kőfal, mely
leomlik olykor,
mint síró gyermek anyja
ölébe,
úgy járjon át
engem a tested.

forrón ölelj, halljam a
hangod,
kérdezd meg,
melletted miért vagyok,
ha nem látsz most,
s nem sóhajtasz fel,
kérdezd meg, miért létezel.

hallgass bennem eltúlzott
szavakat,
könnyemből egy apró hajnalon
feltűnő hold
az égbolton,
úgy halványul el a szerelem,
ha nem táplálod,
lassan remegek.

jöjj felém, s
ölelj csókoddal,
tárd ki a szíved,
s ne kérdezd, ki
hol van,
csak legyek én, ki
most reád tekint,
adj magadból,
de ne csak egy szeletnyit,
add magad oda
még ma nekem,
s én látni vélem
az elmúló fellegen.

miként a nap
szúrja át a fényt,
úgy hiszem,
hogy szerethetsz örökké.

Tavaszi megtisztulás

Alkonyatkor megindul az ember. Félénk szívében tisztásra talál, s a lenyugvó nap bukása együttérzéssel tölti el. Fájdalmas kockázat a leleplezés, és indulatos gondok csapásaitól tartok, míg félénk lapozásokat végzek múltamban.

Elhitetem önmagammal hazugságaim, s mikor már annyira jól megy, hogy tudom, kihirdetem népem mezsgyéin.

Gyermekként lépteim kimértek voltak, mégis suták, s most hatalmas távlatokba meredek, de nincs erőm meglépni a jövőt. Szívem terebélyes karabélyát töltöm meg, s húzom meg a ravaszt feléd, mégsem merek hinni, s mondani, ebből elég. Fordulj! Térj meg! Hallgasd a szívnek elköszönő dallamait, és érints meg! Markolj szavamba, s hallgattass el. Sötét erdeje a létnek szolgasorsra bukik, s miközben hazudnak óriás hegyek, apró mocsarak bugyrai alá bukik a szél.

Felsüt a nap, s újra reggelként ébredek, téli hideg szárnyát gyújtom, hogy végre, s örökre nyár legyen. Benned elalvó területek dallamos rítusa lennék, miközben lepled rejtőzve búvik alám. Elengedlek, s szárnyaid téveszméire szaladok, ugrok két lábbal tenyered tartó magasságára, s te felemelsz egészen isten hanyatló tornyáig. Ritka oxigénű levegő csapja meg burjánzó tüdőm alját, s fulladásom tekintetében öledbe veszel, s kebled árnyékából figyelem tovább a napot.

Enyhül a szél, s a leégett szárnyak alatt fekete koromtól lepve a táj, miben pár lábnyom, mely te voltál, s úgy jöttél felém, szaladtál. Igazolásként csókot dobsz létemre, s az ígéret gyémántjával karcolod belém szavad, szeretlek.

Józan voltam, s egy sör ártalma legeltette bennem az istent, koszos kezem ölelésétől romlottál meg. Tiszta vagy, mint megannyi fehér tó hullámzik a szélben, de már szürke vized tükröződik vissza rám, hiszen megmosdottál, lemostad vétkem.

A nap szitája mossa tavad medrét, s mint folyó, mára én úgy ömlök beléd. Tiszta lelkem harmatos vize keveredik langyos, nyári tavaddal, s már ketten vagyunk tiszták, de egy alakban.

Újra itt vagyok

Újra itt vagyok,

Léptem árnyába kapaszkodsz,
Szállsz egekig, s mintha csak egy
Hold lenne, szaladsz a semmibe.

Napjaid csillagként hordozzák
Nappalod, kialudt égitestek horkantanak fel,
S kecses ritkasággal
Érintenek meg.

Újra itt vagyok.

Rögvest, rögtön, reggel

lélegzetem megáll,
elszalad felém a pánik,
rohamosan nyúlik
a világ,
már nem is tágul.

óriás törpék lépik át
országom határát, s
esznek almájából,
akkorát harap át,
mint egy torok,
bendő,
de megforog
sírjában a kényelem,
s kizökkenti fejem,
tudatva,
kell nekem
valami régi,
foltos idő,
mi múljon el,

rögvest,
rögtön,
reggel,

akár a bajba kevert menedék
szítva fel vérem
reggeliztem az elsuhanó
messzeségben,

hát elhalkul ma minden,
a sötétség órái zuhannak rám,
pár perc, s ott vagyok újra,
odaát.

most hallgass,
ne szólj,
nem mondj egy szót sem,
alkoss értem,
s közben suttogj a napkeletnek,
meglátod,
majd felkel

rögvest,
rögtön,
reggel.

messzire, el

Elém tárult csalódás a megvetés,
Hangjai a fának
Mind elém állnak,
S köszönnek.

Bárgyú szemeivel néz
Reám a nap, s míg
Fent bandukol,
Megéhezik,
S bőröm pigmentjeivel
Táplálja magát.

Az igazság,
A megható mozzanatok
Körforgásába
Lépve inognak
Meg bennem szavak,
Ugrálnak,
Ki nézi, ha mindannyian
Hívogatnak,

Hogy lássuk,
Teremtőm angyalával
Kézen fogva
Megyek.

Messzire innen.

lelki megnyugvás

a lélek kavarog,
megáll a szélben,
csütörtök van,
és én inkább keddnek érezném
magam.

széttárt kezében egy kilónyi
lehellet,
vastagon fedi a por,
és nincs meg a kényelem.

lelkem eleganciáját
feslett öltöny takarja,
búcsúzni jöttem,
hiába akarna
még maradni.

kezdetben voltam én,
majd jöttek sokan,
és sokan,
én voltam ádámod,
s te voltál az
éva.

messzi vizek felett
lebeg isten lelke,
most odamegyek felé,
s kézen fogom
ragadni.

búcsúzni jöttem,
elhintet szavakkal kérni,
ne sírj,
nekem ennyi volt az élet,
és ott fogok maradni.

társam, a hű halál
már átjárja testemet,
kihűlt szobák mezsgyén
táncolnak kedvesen
apró gyertyalángok.

oly sötét az álom,
ha nem úgy gondolsz rám,
mint megannyi szerelem
rügyezik délután.

álmodj,
s mikor felnyitod szemed,
legyen számodra az
élet egy tavaszi
kikelet.

Egyként mások

Elrejtettem benned
Önmagam vázlatát,
S magamba véstem
Életed fájdalmát.

Most egyként vagyunk
Mások, és másokként
Vagyunk egy.

Nem indul vonat

A diszpécser bemondta,
Ma nem indul vonat,
Nem megy Miskolc
Felé semmilyen szerelvény,
Se most, se máskor,
A Tiszai-pályaudvart
Megszüntették

Munkások mennek felszedni
A síneket, s most olvasszák
Be a keleti szerelvényeket.

Nem indul vonat,
Se most, se soha máskor,
Itt maradsz mellettem,
Majd meghízunk
A ránk nehezedő
Boldogság súlyától.

Nem indul vonat,
Se most,
Se soha,
Se soha máskor.

Hálátlanság

Kizártatok ide,
Kihűlt sivatag
Jéghideg porában
Fekszem,
Hát engedjetek, vissza.

Botorkálok messzi,
Savanyú ég alatt,
Míg felettem röpködnek
A mindennél
Szabadabb,
Szárnyuk rebbentő
Madarak.

Örök körforgás lepi
Be a szívem,
Hanyatló fejem
Biccentésével jelzem
Felétek,
Most minden,
Minden rendben van.

Csak engedjetek
Közel, fogadjatok vissza, s én
Újra megszököm.

Köszönöm

Jöjj,
Érezd a csodát,
Szememben megláthatod,
Mit visszatükrözök
Reád.

Imbolyog a bolygó,
Pörül jobbra-balra,
Agyam univerzumában
Kihalt bolygók sorra
Robbannak fel.
S apró darabjaik
Csapódnak
Marsi közelségbe.

Szidalmazó váltság
Túrja arcomba a kezem,
Szomorú hangomba
A világ összes
Boldogsága bújt bele,
Hogy hozzád érve
Felvidítson.

Jöjj,
Érzem csodás
Érintésed
Szívdobbanás
Szerű alakját.

Számos pillanat éhező foszlányai

Szombat van,
Vagy vasárnap reggel,
Bebújtam ágyamba,
Így vigasztalódok
Egyelőre.

Éhező bensőm szomorú
Grabancát fogta
Meg az isten,
Megrekedt a vonaton,
Sülysáphoz közel.

Ottmaradt egy
Rokkant, tolókocsis
Ember kerekébe fújva,
Az aszfalton
Egy csiga kinyúlt
Teste alá fúrva.

Gondolataim apró
Hegyére ékeltem a napot,
Míg a reggeli ködben
Egy sikátor közepén
Leheletem bólo
gatott.

Váltsa meg

Görnyedt szívem
Hajlott gerincoszlopán
Vonatozik végig
A szerelem,

Szívemtől agyamig
Burjánzó kényelem
Heverészik, s
Dúdol magában
Egy hamis dalt.

Rohanok mögötte,
Jegyét nem vette
Meg, s most
Kalauzok jönnek,
Megbüntetnek,
S kiraknak félúton,

„Váltsa meg,
A Világot!”

Édességbolt

Élénk színek tüzes
Esőjében szanaszét
Vagyok hagyva,
Egy édességgyár
Gyártósorán öntöttek ki
Marcipán-rudakba.

Keltető

Hallgasd meg szavam,
Ébredj hangom ezüstös
Kékjére, míg ellibben
Az álom, én melléd
Fekszem.

Hunyorogva nyitod
Föl szemed,
Még látni álmodnak
Utolsó jelenetében
Tett lépted.

Úgy nézel rám,
Mint ki örül, ki
Újra lát,
Kinek ez a reggel
Egy ismételt megváltás.

Oly gyönyörű vagy,
Veled ébred a nap is,
Sugarai kiülnek az
Ablakba, s jelzik,
Nemsokára ismét
Tavasz van.

Befeje

Még időben vagyok,
Nem fogok elkésni,
De ne zavarjon az
A tény, hogy
A közelben semmi
Sem történik.

Legalább láttalak
Ugrálni egyszer…

Legalább…

Távirat

Sürgönyözök haza STOP
A vaklárma nem lát,
De hallani, ahogy
STOP

Romlik az érzéke,
Szaglása STOP
Elvesztettem megint
A fonalat STOP
Eltévedtem ebben a labirintusban STOP

Ha nem láttok, mondjátok STOP
Ez egy ilyen nap,
Örülök, hogy legalább
Az emléked megmarad STOP

Szürkéspiros ma az égnek alja
STOP zsebemben a leigázott
Rómaiak aranya STOP

Zárom is e távirat
Legutolsó sorát STOP
Írjatok, hívjatok,
Ha netalántán
Kívántok látni,
Hallani STOP

Ezt ki érti

Gombamód szaporodnak
Ezek az érzések,

Bár nem azért a húsz
Fillérért, de már
Valutát nem vennék,
Amúgy is infláció van,
S mire ennek a
Végére érnénk,
Már réges-rég
Földalatti lehetnék.

Talán a négyes, vagy
Hatos metró is,
De ezt már isten tudja,
Hogy mi. Netán egy kisvasút,
Olyasfajta fogaskerekes,
Elől kis lámpával.

Kicsit elborult ez a
Bicikli, melyet kocsmám
Falának támasztva
Fel.

Igen

Ezt igennek
Veszem

Zárcsere

Dudorászok,
Halvány előtétrácsot
Szorongatok,
S egy régi cigarettacsikkre
Rá is gyújtok.

Már elaludt a tűz a
Kézben, elhalkult gyújtom
Minden fénye, s kialussza
Magát nappal
Egy lámpa.

Köntörfalazni voltam,
Talán egy egész
Hidat fel is húztam
Egy csigavonón felfelé,
Miközben álltam egy felhő
Roskadozó köldökén.

Ráléptem egy angyal
Lábára, az meg egyenest
Fülembe ordított,
Elnyomva a kórus által
Felhangzó mennyei dallamot.

„ki vagy te, hogy
Péter lábára rálépj,
Hát ne fuss el,
Ne szaladj,
A kulcsot beletörték,
Kijutni úgyse tudsz!”

Élményközpontom pislákoló, piros fénye

Fáradtság lappang,
Elhinti kedvesét felém,
Tüzes faszén-árus
Lánytól vettem az
Életem.

Most egy gyufásdoboz
Aljába
Rejtettem.

Kegyetlen alakok szúrnak
Mellbe éjjel,
Míg a vigaszság konyhájába
Tojást sütni tértem.

Fokozott figyelem álmát
Alussza egy majom
Az őserdő közepén,
De láncfűrészem
Erős, és hangos.

Dől a fa.

Élményközpontom pislákoló,
Piros fényét nézem,
Valami régóta
Nincsen rendben,
Hát a biztosítékokat
Mind megnéztem,
Hátha meglesz, hol a hiba,
De a fény addigra kihunyja
Szemét,

Dől a fa.

Hazugság

Rám szól a kéz,
Ne mondj igazat,

Ki igazat mond,
Hamisan bólogat.

Ringatja képzetem
A szürke lámpák képe,

Úgy érzem, mindenkit
Letaszít a mélybe.

A fiatalság kútja

Nincs, ki megfogja kezem,
Nem kísér senki
Az úton, míg a
Lámpára várok.

Kilépek, rá a testre,
Egy hatalmas zebra
Legeli a lábam.

Fontos, el ne feledjétek,
Ha öreg leszel, és
Szemedben egy csepp víz
Lesz az élet, abba fogsz
Majd megfulladni.

Óceánként terítsen el
A víz, s míg erőd
Engedi, a fiatalság
Kútjából meríts,
De inni már ne
Legyen erőd,

De inni már
Ne legyen erőd.

Testi utazás

Jöjj hozzám,
Gyermek lelkem téged
Akar.

Romokba hullott
Gerincem mentén
Elhaladó utad
Tarkítják múltam
Foszlányi,
Velőbe áztatott LSD
Körutamnál élesen
Elkanyarodik
A test.

Ott vagy, megpihensz
Tarkóm hajtól
Lepett erdejében.

Kitekintés

Kitekint a belülről
Felszabaduló remény,
Akaratlanul is az
Ablakra mered.

Van bennem sziklaszilárd
Alap, s tenyérbe
Mászó tekintete
A lábszárcsonttörő
Kezdetnek, ölelő
Nagyságától félbeszakad
A valóság.

Lipótmezőre

Lábamra adjatok
Bilincset, kössétek
Gúzsba az egész testemet,
S úgy vigyetek ki
Lipótmezőre.

Zárjatok kalitkába,
Mint édes madárkát
Szokás, és illessetek
Szép szavak romlott
Igazával.

Míg eltörpül bennem
A sziget, míg megszűnik
A fájdalom, addig üssetek,
Míg ki nem szabadulok.

Krisztusi hagyaték

Elhagytalak,
Egy perc étlen-szomjan
Akartalak, hogy
Légy eledelem.

Véredet ittam,
S mohón téptem
Tested kenyeréből,
Majd mikor
Láttam, hogy
Hasznom nincs,
Hát eladtam magam
Bagdad egyik
Kereskedőjének.

Ez a nap más lesz,
Mint a többi,
Ma elalszom
Melletted, s fogva
Kezed álmodom,
Hogy megveszel,
S felszabadítasz
Rabszolgasorsomból.

Úgy érzem,
Bőröm hideg pólusai
Felfogják a meleget,
S így kihűlve
Álmodom át
Az eljövendő
Évezredet.

A múlt áhítata

Elsöpört a szél
Egy porszemet az utcán,
Egy levelet
Láttak futni utána,
Reménykedtek,
Hátha még megvárja.

Lassú futása az
Időnek szélsebes robajjá változott,
S mi eddig a jelenben uralkodott,
Egyszerre csak a
Tegnap éhes
Szájába várta a
Megmenekülést.

Emlék vagyok már,
Csak egy kép a
Polcon két könyv
Közé zárva,
Hát ölelj, míg tudsz,
S én elalszom.

Ruhátlanul

Köntösben voltam,
És éheztem,
Így ennem adtatok,
És fügével kentétek
Be testem.

Meztelen voltam,
És jóllaktam,
Hát elvettétek tőlem,
Mit adhattam
Volna.

Az élet tömören

Ecuadorba kéne utazni,
Elmehetsz nőzni,
Te meg habozni fogsz,
Hogy hol van a
Gombod, mert
Nem tudod felvarrni.

Kicsit lámpalázas lett
Az ideálom, nem
Meri megmondani,
Mi az, mi jót
Tesz neki.

Szívdobbanás ült ki
A kőre, mellé egy
Gyíkot láttak harapni
Egy légyre, mikor
Kijött a kapun,
Mert csöngettek.

Szidta is azt az elfutó
Gyermeket, ki nem érte
Föl a kapun a kilincset,

Míg a messzeség a
Közelben botorkált,
Ő fogta, és beadta
Önmagának az öregség
Mítoszát, és meghalt.

Nem retúr lesz

Az én kriptám tetejét
Vörösre fessétek,
Ha hullik a vakolat,
Rózsasziromnak
Hihessem.

Ha majd meghalok,
Széles kútba vessetek,
Abból utána csak
Favödörrel merítsetek.

Ha már nem leszek,
Vissza ne hívjatok,
Hagyjatok pihenni,
Ott, ahol megnyugszom.

Örökké csak veled

Itt vagyok,
Ne aggódj,
Nem hiába hallod
Azt a lágy
Dallamot.

Füledben az érintés,
Szádtól terül el a
Pára.

Itt vagyok,
Nézd, miként
Táncol egymással
Két jégvirág
Az ablakon.

Szemedben játszom,
Mosolyod ízében
A szem.

Egy síkképernyős horrorfilm első jelenete

Autóm veri fel
Az útnak porait,
Miként az szedi
Össze gondtalan
Áldozatait

Szélvédőmre kenődve
Írnak új dallamot,
Piff meg puff,
Csittcsattdurr,
Majd szegény rovarka
A szélvédőn kisimúl.

Régiös, hírös ének

Az öregapád dísznaja,
Meg a fenyveszöd rétre
Érő, zsírós ágyéka
Röfögjön neked,

Ha mást már
Nem hallasz
Meg.

A modern kor gyűrűjéből

Kibaszott elegem van
A költészetből, szarok
Az egész marha-nagy
Kultuszra, nem akarok
Senkinek írni,
Aki fél centért
A világot átússza.

Rohadtul elegem van
Az összes jótevő,
Álszent alakból,
Az egész alapítványi
Görnyedt szavakból,
Kik nem engem látnak,
Csak egy százalékom
Elvehető adóját.

A faszom teli a sok
Rohadt, nevesincs művésszel,
Kik tollat ragadnak,
Sírnak a gerincnek,
Meg a hátnak, meg
Miként vetettek keresztet
Egy álszent imának
Támaszkodva a
Rákóczi téren.

Alaktalanul

Gyúrj gyurmából
Várat, abból tedd le
Falát, s ha az
Egész leég,
Legyen hát
Homokvár.

Gondolj semmittevő
Emberek unalmára,
S hidd el, holnap
Te lógatod rájuk
Felhőről a lábad.

Szikra pattant,
Tűz alszik végtelen
Nyugalomban, míg
Te fáradtan lepihensz
Egy kő sarka mellé.

Eső esett, néhol
Hó is, megmaradt
Benned egy apró
Karnis, melyre
Ernyőt akasztasz,
Hogy ne tégy semmit.

Erőtlen akarat

Elterülő abroszon
Tálak fekszenek,
Üresen nézel, míg
Szétvetett hitedbe
Telepedik az isten.

Akár egy élősködő
Moha, lepte be a
Szíved, és megnémult
Bensődet nyitotta
Szét, hátha te oda
Visszatérsz.

Nyárba lépve

Találkozunk,
Ott, a túlsó parton,
Szél fúj, bennem dúló
Örök harcra kél
A monoton dallam,

Szürke por lebben fel,
Viszi a szél,
Viaszbábúként a lánggal
Olvasztja szét,
S folyik lelkembe a mámor,
Gyönyör;

Különös reggel szorgalma
Készített helyet nekem,
S most elfoglalva
Helyetted lépek
Oltárára a nyárnak,
Míg elhidegülve
Egy olcsó talánynak
Leszek bizalma.

Jóska bácsihoz

Elszenderült alkonyat
Forrt össze feletted,
Áldásod, s két kezed munkái
Nélküled hevernek
Az ittmaradtak előtt.

Most szél van, és hideg,
A város csendjei kialusznak,
S fények pislákolnak lábad előtt.

Álmodsz, s most álmaid mi
Visszük végbe,
Mi leszünk a jövőnek rabjai.

Állomás ez nékünk, s
Már a végére érve
Ellazulnak görcsös izmaid.

Nem nyúl a kéz a megszokott
Munkáért,
S nem érinti arcod
Párodnak homlokát.

Becsukódik a szem,
De odaát láthatsz ezer,
Meg ezer, boldogabb csodát.

Most ott vagy, és figyelsz,
Most lelked terül ránk,
S csókod terül szét,
Míg van, kinek
Szívében Örök emlék helyett
Te örök tényként leszel,
Hogy éltél,
S hogy élsz,
És örökké,
Létezel!