tudatállapot

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

te vagy

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!