A sziget

Vidáman, szerkezetileg hiányba merülve nézni
Szóba zárt alakod, s miként a nap megéli
Szürke hályogos borításod a felhők által
Elémászott takarásain át, mint egykor én áltam
Ott, szerény külselyű, keselyű lelkem szigetén.

De mégis most itt vagyok, vidáman ordítok, hogy kell,
Szavam mégse hallja, hangomra nem figyel fel,
És megégve minden bűntől, és gaztól, lelkem papíros
Szénanáthát kapva kaparja le magáról zavaros
Öngyilkos lelkét, a ház csöndes, és mogorva.

Mint egykor a sziget ott, ahol lakhatott csendben,
Senki által zavarodott kezdet, és véges becsben
Állva, kiabálva, sírva és falramászva mozdulsz,
Hogy neked menned kell, de lábad már, már fordulsz
Is meg, hogy neked nincs szerelem, csak vágy,

Csak átok a szó, a víz hideg, melyben elmerülsz,
Mint a csend árnyékán hagyva a foltot, örülsz,
Hogy kétségbeesve szirénáz lelked a havon,
Jég borítja szíved, de felrázza csókod képzetét,

Mely oly közel van, és sírva fakadt hátán a hegynek,
Felfelé merészkedve egyre csak, egyre csak lejjebb
Csúszol, elárulsz, mész némán, hangod halott,
Holott szívedben ordítok, nézlek is messze, amott
Legyek másznak testemen, de itt én vagyok, vagyok aki.