Virág a réten

Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a tájat szinte észrevétlen,
Taposni földig rejtett kolóniát,
Szívedbe rejteni minden eltűnt zugát.

Élvezni a virágok színes dallamát,
Hallgatni a szélnek hullámzó támaszát.
Siratni elhagyott vizeknek medreit,
Elhagyva végleg múltadnak gondjait..

Leülsz szíved mellé, hol hajlik a virág,
Magad mellé ülteted minden bánatát.
Meséled neki, kit te szerettél,
Átgázolt rajtad, pedig csak nevettél.

Válaszolva néked sűrű csönd fog el,
Elmélyülve magas, villámló fellegen.
Néz reád a virág, halkul a szerelem,
Porban éli át végét a félelem.

Szigorú szemekkel figyeled levelét,
Miként veszi el a napnak erejét.
Pusztulni látszik már, jön a hideg újra,
De szíve nem búsul, elbújik a hóban.

Visszajön tavasszal, kerge vallomással,
Akárhogy akartad, elpusztult virága.
Utódjai mind a nap felé merednek,
De a te virágod már hever feledten.

Rágták őt a molyok, rágta minden féreg,
Mégis megmaradt, de elhullott a téllel.
Utolsó harc volt ez, néhai vallomás,
Elvinném én néked, de így szép az alkotás.

Nézzed büszke szemmel, ott voltál, ismerted,
Minden mozdulatát cserfesen figyelted.
Piros virágának csókot adtál reggel,
Gondosan takartad minden hideg éjjel!

Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a virágot: bár csak észrevenne,
Bár a világ kincse, ha ehhez kellene,
Hogy végre szívét szívemre helyezze.