A viharos időkre

S újra fáj bennem valami.
A hiány apróra zúzva szétárad
Bennem,
Ellene küzdök,
De nem tehetem.
Megállok belsőm
Oszlopai mögött,
Onnan nézem,
Miként Ő tekint rám,
Ott van mellette az isten,
De Ő megy, meg nem áll.

Most alszik csendesen,
Emlékemben nyugszik,
Fájdalmam nagy,
De rágondolva
Lenyugszik a táj,
S egy pillanatra
Az emlékek lázadnak föl,
Nyugodj meg,
Mész majd hozzá,
Majd látni fogod,
De abban a világban is
Ő lesz a tapasztaltabb.