Fecske, mond

Mi bánt? Mi zavarja lelked?
Nyugodni jöttem hozzád,
Hogy megnyugodj velem.

Mond, mi az, mit nem tudsz
Kimondani, mi az, mitől
Fél remegve valód,
Mi az, mi e földi életre
Nem való.

Mond, mi az, mit elmondanál
Még? Mond, ne félj,
Mondom én is, hogy
Hallja meg a világ.
Áruló lelkem teérted
A hűség zálogát
Húzta fel,
S most biccent fejem,
Hogy létezel.

Elhiszem, s tudom,
Mi fáj, az a múlt,
S mit kitörölni nem lehet,
De egyszer majd kifakul.
A rosszakból jó lesz,
Mint írtad is kedves,
A végén minden
Rendben, s csendesen fog
Ülni, és nézni,
Miként hajol fa a dunának
Partjára,
Úgy hajolok én is majd
Kezednek fátylába.

Majd nézem két szemed,
Mint senki más nem nézte,
S őrzöm tekinteted,
Hogy soha ne feledjem.

Álmaim lomha dolgaiba
Csak téged engedlek,
Senki nem tudhatja,
Mi volt,
S mi az, mi elenged tavaszi
Zápor hideg cseppjeire,
Az volt nekem a múlt,
S minden tévedését
Hamis pohárként
Üríti ki isten.

Most lelkem fáradt,
Megnyugvásra vár,
Most hallom hangod,
Miként szól,
Miként létezel apró
Faágak alatt,
S miként te sütsz a
Napról, mert ki vagy,
Ki vagy nekem,
El nem mondható,
Kinek mosolya a halandó
Emberi felfogás
Csodája.

Örülök, hogy te vagy
Nyári záporom,
Te vagy a vihart csendesítő
Szél, s te vagy,
Kitől szívem semmit
Sem remél,
Mert tudom,
Érzem, mindig
Mellettem vagy.

De tudd, nem adok semmit,
Mit nem kérnél tőlem,
Azt adom, ki vagyok,
S megváltozni
A maradandó kék
Ég alatt nem fogok,
Mert személyiségem
Enyhe zavarában
Már teljesen te vagyok.