Melankólia

Mellettem alszik az öröm,
Bennem nyugvó, meghajló,
Örök tánc az élet.

Reggelre kelve úgy ébredek,
Mint darabjaira szelt,
Póknak óriás hulladékhegy.

Fejemben botladozik a szépség,
Próbál kijutni, de nevetséges
Foltjaim centiről-centire elfedik.

Kergetőzik bennem az emberi tudat,
Sikolt felém az őszi lombhullás,
Depresszióm szele még meg se rendült.

Alkoholos pára lepi be az alkonyt,
Dudorászik szememben a napsugár,
De az ég felhőit erőtlen töri át.

Meghízik bennem az olcsó, kicsi isten,
A nagyot már nem merem szemlélni,
Nem értem hogy ered a folyó, s hova tűnik.

Bajlódik szívemben a vér, hogy jusson át,
Tüdőmben az oxigén egyre csak ordibál,
S kecses zebraként a fül elzárja járatát.