(Ezt is M. Judit ihlette)
Szájra lép a csend! Elkészül a pirkadat reggel, kikel az ágyból, és a napra megy. Szél lebbenti meg árnyát a fáknak, nem volt keresztje a téli lombhullásnak. Ránk szakad az ég, kiabálják furcsán, nézik a kihalt, elszürkült utcát. Megyek egyedül, nincs ki engem ébresszen, nincs ki a félelmet átvegye készen. Hangom elmúlt, néma, de van még apróm bőven, a reggeli esővel elmegyek a csöndbe. Rágom száraz arcom, és kézzel törlöm a párát, nézem szép szemedet, nem látni a párját. Aggódik a létem, leszel e nélkülem, én meghívnálak, de félek, nem elég két fülem.
Gondolj port, gondolj felhőt, és láss napvilágot, szüljön meg téged az, aki sohase látott. Aggódj, mint kéz a kéz mennék feléd, alkonyom a reggel, és szeretni ébredés. Gondolj aranyat, gondolj szép szivárványt. Adj magadnak mindenért kegyetlen hálát. Szólj, ahogyan csak kifér, és a reggeli eső, ne vegye kedved, ha nincs semmire időd. Legyen alakod páratlan az éjbe, feküdj be mellém, csak egy percre, ne hagyj magamra, se arra az órára, legyél örök párom, míg tart a néma nász. Pont, mint egy ópiumszál dereng a fényben, füstje érthetetlen képet alkot. Reggel megyek rabolni bankot, és este kecses frissüléssel zárják rám rácsos ajtaját a háznak. Pont, mint akkor, mikor szívem költözni ment, át értő szívedbe, de már vagy egy éve nem jön vissza. Nem felel, mert rab a te szívedbe, börtönben alszik, és nem kell fel reggel, mert álma szép, hogy ott lehet veled. Alkonyként a pára lecsapódása veri fel érthetetlen álmát, és kiesik kezéből az alma, mellyel érinti a mélán megbúvó hangokat.
Szertefoszlik, minden, mi akarat, és az eső mélán bólogat lent a tetőről nézve. De ki az, ki egykor meglátta szíved, és elkapta felrebbenő szerelmedet; már bánom. Sajnálok minden egyes percet, melyen nem melletted kelek. Színeket látni annyi, mint istent, melyek lebbenek fel előttem, és térbe nyúlni, átrakni a fákat, teremteni szivaros, bólogató fények tengeréből pár alakot, és nézni, ahogyan azok elhaladnak. Félve, mint szörny nézi a szépség erejét, úgy búcsúztam. Úgy nem néztem vissza, mint lehulló levél a fára, nem voltam keserű magja derengő mivoltodnak, de lennék hatalmas tengere! Csak engedj be! Érezd, érezni annyi, mint teremteni. Annyi az élet, amennyit elengedünk belőle, és kérhetjük vissza a számlát a pultnál.
Gondolj port, gondolj felhőt, és láss napvilágot, szüljön meg téged az, aki sohase látott. Aggódj, mint kéz a kéz mennék feléd, alkonyom a reggel, és szeretni ébredés. Gondolj aranyat, gondolj szép szivárványt. Adj magadnak mindenért kegyetlen hálát. Szólj, ahogyan csak kifér, és a reggeli eső, ne vegye kedved, ha nincs semmire időd. Legyen alakod páratlan az éjbe, feküdj be mellém, csak egy percre, ne hagyj magamra, se arra az órára, legyél örök párom, míg tart a néma nász. Pont, mint egy ópiumszál dereng a fényben, füstje érthetetlen képet alkot. Reggel megyek rabolni bankot, és este kecses frissüléssel zárják rám rácsos ajtaját a háznak. Pont, mint akkor, mikor szívem költözni ment, át értő szívedbe, de már vagy egy éve nem jön vissza. Nem felel, mert rab a te szívedbe, börtönben alszik, és nem kell fel reggel, mert álma szép, hogy ott lehet veled. Alkonyként a pára lecsapódása veri fel érthetetlen álmát, és kiesik kezéből az alma, mellyel érinti a mélán megbúvó hangokat.
Szertefoszlik, minden, mi akarat, és az eső mélán bólogat lent a tetőről nézve. De ki az, ki egykor meglátta szíved, és elkapta felrebbenő szerelmedet; már bánom. Sajnálok minden egyes percet, melyen nem melletted kelek. Színeket látni annyi, mint istent, melyek lebbenek fel előttem, és térbe nyúlni, átrakni a fákat, teremteni szivaros, bólogató fények tengeréből pár alakot, és nézni, ahogyan azok elhaladnak. Félve, mint szörny nézi a szépség erejét, úgy búcsúztam. Úgy nem néztem vissza, mint lehulló levél a fára, nem voltam keserű magja derengő mivoltodnak, de lennék hatalmas tengere! Csak engedj be! Érezd, érezni annyi, mint teremteni. Annyi az élet, amennyit elengedünk belőle, és kérhetjük vissza a számlát a pultnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése