(szintén egy M. Juditos bejegyzés valamikor a 2007-es évek vége felé)
Ezernyi virágot szedek neked a rétről, boldog pillantást adok el neked. Piac a szívem, bolhapiac. Nincs ki itt ne találna magára. Megrémülve, árva algoritmusok között egy talány ezret hoz magával. Hosszú képleteket írva le a földre, a magány drága szerelem.
És mikor elhagynak, mikor ott hagynak téged áztatott magányban, szíved csak bosszút akar. A foszlányok érdes hangja vetít mély poklot. Nem akarsz senki mást. Nem kell neked többé a remény, és a talány. Féltékenyen a jövőre nézel, igen, jövőbeli éned már kipihente magát. Mégis te még árván loholsz a mosdatlan utak hegyes leejtőin. Nem tudod kiheverni, szíved felejteni óhajt.
Rózsák vörös tövise szúrja át szíved, alkalomról beszél, ami még eljöhet. Néma hangszálam porosan ölelte a korsót, nézte az elszaladó lányokat. Megmérve mindet, ki mennyi, hány hosszat. És reggelenként egyedül ébredve az ágyon ölelted féltve őrzött magányod. Régről mesélt a múlt, és a jövő éberen elfakult. Azt mondtad, nem ugrasz még egyszer a mélybe, a féltve örzött kör közepébe. Megtartod magadnak az álmot, miszerint a múltad takaró. Befedi létezésed, és nincs kedved kikelni az ágyból. Harmatos vér ragad a kezedhez. Elvetted tőle az életet, mely megbabonázva ébren tart.
Poklok pokla az, ami most itt folyik. Harcol a szívem, és hanyatlik a vágy. Nem akarok, nem akarok menni már.
Mint krisztus hord keresztet a hegyre, úgy megyek én is, sietve. Megyek távol tőled, mint hangyák foszlánya a szélben, sürgősen reggelit szednek a télre. Magasságos ég, mint abszolútnak rendje, te vagy nekem az, ki elkerülhetetlen.
Éveket táplálva muszáj volt aludni. Muszáj volt a csendet igazán hallgatni. Megkérdeztem egyszer, tud e szépet, jót, de bezárta elöttem a meg nem hallhatót. Muzsika szólt, rettent az éden, gondolatban, voltam és epekedve érted. Megmerevedett, az ami az érzet, és gondoltam rólad, olyan „csudaszépet”.
Rekedten dobáltam magamhoz az almát, és kérdeztem félénken a mindent tudó Évát. Akar e vallani, akarja e látni, akar e velem a réten szaladgálni. Búsan, komoran néztem én az eget. Arra jött egy légy, és boldogan nevetett. Egyedül voltam, elhagyott az évám, nem akart szaladni, csókolózni mélán.
Valamikor egyszer, délelőtt lehetett, mikor az én szívem a pamlagon nevetett. Kinevette múltam, és jövőm minden estjét. Nem akarta elhinni, nincs, kit én szeretnék. Alkalmanként persze arra jött egy leány, de éreztem feléje, jobb lesz még a magány. Szomorú is voltam, de éltem boldogan, lehúzott a talány, hogy gondolok magamra. Teljesítve egyszer a pokolnak kérését, elmentem egy bálba, de nem voltam figyelmén. Erőteljes húzás mosta össze számat, mindenki táncolt, csak én ültem ott fásan.
Annyira szerettem, szerettem volna, ha a szívemet valaki hívja. Nem akartam derítve, de nem is józanul. Asztalon volt a bor, és hátamon a magány. Erősen cipeltem, ereszteni halál. Így volt az, mikor értem újra a szerelem virágos rétjére. Megpillantva téged, hatalmam először felnézett az égre, gondoltam a magányra, de ledobtam őt. Mégis, mikor éreztem a haragot szívemben, el akartam menni, nem bírtam erővel. Pillantásod árnya megvetült a fákon, kiszáradt a szívem, álmatlan foszlányok kergettek haza.
Jajgat a szív, nem akar hallgatni, boldog érzés a remény, nem akar fakulni. Álmaim asszonya, a tér és az alkonyat, mind-mind egyszerre alszanak.
Soha többé újat, visszhangzik a szív. Értelmem a magány, mi mindig visszahív. Fogom fülem, sajdul, bedugul az orrom, véres nyál ízét érzem a torkomon. Pakol arrébb engem az utasíthatatlan, nem merek beszélni, nehogy meg se hallja. Piros alkoholnak vérét iszom most. Agyamban a vizeket átírja a gond.
Soha többé már nem tudok szeretni, faggat a szív, ezt most ki nyeri. Nem tudtam én még, mit hozhat a sors. Az igazi énem bandukol valahol. Ritka itt a szó, és nincs is harmatvíz. Nyomomban a régről a szárazság követ. Nem akartam, nem akartam, hogy ez legyen, de a zárolt alvás a nyomomban figyel. Alkalmi teendők lepnek el sorra. Balga hitet hiszek, szolgám is mogorva. Alkot a holnap, isteneket hív. Szertefoszlott árnyak, alatta a víz. Szigetek, óceán, és nagy gödör ott, ahol a múltam temetve alszik. Nézem már mióta, ki kellene ásni, és a jelent is melléje zárni. Annyi mindent mond nekem a vasárnap, mely közben az élet lehet, hogy elfáradt.
Reggelente este van, és délután is fog a papírra vetett, tintaanyagom. Szeretni addig kell, míg valaki viszonoz, és nem szabad ragadni, nem szabad ragaszkodón a pillantást követni. Szárnyra keltett imám aligha értené a nagy, és sérthetetlen isten, de én elküldtem, elküldtem „ímélben”. Ha megkapja, örülök, ha ki is törli onnan, tudom, hogy a végén nem hagytam ki sorra. Nem hagytam el magam, csak kicsit pihentem, és szívem újra feltámadt, és járkál a vizeken. Megtanított engem a rét, és a vasárnap, nem szabad kihűlni hagyni a párnákat. Nem szabad egyedül nyugovóra térni, nem szabad az ablakot hagyni sötétül. Érezni kell egyszer, mi lenne ha másképp, imádkozni, hogy isten porladjon el szennyé. Ne diktáljon tempót, ne akarjon lenni, csak szívemben kellett kicsit rendet tenni. Szabadulni árván, nem hagyom kiálltni, nem akarok többé a szava közé vágni. Éljen ő is úgy, mint akárki más, csak engem hagyjon békén, hisz más is ordibál.
Délelőtt az este megnéztem önmagam, láttam a kertet, és ahogy hívogat. Csalogat a szemszög, nézzem meg onnan is, lehet, hogy az élet újat tud mutatni. Kellett is pár perc, míg be tudtam fogadni, előled már én nem tudok szaladni. Kékes vizet öntök kiszáradt ruhámra, hogy a sok szürke közt legyek én vasárnap. Legyek méla darázs, ki száll a réten újra, ki néha lekacsint egy beporzott virágra. Legyek szitakötő, kinek nincs jövője, éljek csak egy napot, s halljak meg melletted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése