(M. Judithoz a kétezer-hetes évek vége felé)
Rétre szálló lágy angyalok térnek hozzád, hogy éljék megragadt nyugalmát szemednek, és térképezzék föl szíved helyettem. Nem láttam még életet előtted, és utánad messze a markába szorulok jelenem minden pillanatának. Régről mesélt nekem rólad a szív, és halkan odasúgta, a szerelem, tudd, nagy kincs. Én fogom, és nem eresztem, mondhatod sárgán, feledten, hogy vagy, de én már elhinni nem tudlak, csak szeretlek.
Ha lennél egy zászló mely lobogna serényen az égen, fognálak, és lobogtatva büszkén viselnélek. Ha te lennél egy vár, mely áll a hegy ormán, és onnan tekintenél le, lennék fa, mely visszanéz rád. Ha te lennél a tó, melyben fürdök, inkább hal lennék, hogy örökre lelkes, frissítő vizedben ússzak. Vagy lennék bokor, mely vized issza.
Változatlan koboldok járják a vidéket, s vigyáznak féltve néma álmodra. Szeretni, akár egy mogorva ellenállót este, úgy nézek mély szemeidbe félve, csak adj reményt uram. És remél a szív, hangját hallassa. Nem bírom némítani, csak úgy piszkozatba írom, mit ad a csönd, s valami szám a rádión, keresztül az éteren, most itt van, de én tekergek valami folytonos bástya körül, ahol a vének asztalnál ebédelnek, és méla, forró kebled szárnya lép be a bálba. Alakod felcsigázva szemedet igázva mond örök áment. Hogy a vidék is elmehet, nem kell, hogy tér legyen, az idő engedjen, csak a vihar oszlassa szét régi álmom, hogy nézzék bástyád, hogy legyen egy kiáltvány, ami csak éretted szól.
A nap tapsol, és felállnak zúgó angyalok. Mind érted élnek, és érted hajol meg a hold, és látványként mind a csillagok szertefoszlatják minden bánatod. De lásd, miként régen, úgy volt szép, ahogyan azt apáink megélték. Rengeteg szívet pazarolhatsz el, rengeteg érzést csaphatsz a falhoz, csak nézz, nézz egy csupasz bokrot. Nem nézi ki volt, nem nézi, most ki, és láthatatlanként a tájat szépíti. Régen ő volt a zöld, és ő volt a kikelet, de télre a színe aligha szédület. Álmaimban te vagy egy alvó tulipán, és álmaimban egy leány az ablakot lemossa. Álmaimban térdel egy gondos kert mellett, nézi a tulipánt, és a kék eget. Nézi rémült arcod, nézi a fényeket, az ablakon át a világba révedek. A kert, mely ismét agyamnak záloga, felmerül a gond, és az áradat.
Gondolj néha jövőt, gondolj álmokat, nézz a világ sírjára, gondold, hogy meglakolt. Gondolj szárnyakat a világ hátára, és röpülj vele el, míg nem leszel álmatag. Szaladj messzi égen, fürödj napsütésben, és álmodj olyannak, amilyen életed. Ha nem vagy még halott, hát akkor ébredj, nézd le a csillagot, mert azért én nem megyek. De hozok neked vizet, és hozok földet is. Hozok pár virágot, és mindent mi élvezi közelséged enyhe hangját, közelséged hős jóslatát. Nézd, miként arcodra fényesség költözik, hiszen a hiányod a napnak is végét jelenti. Rémület, mely elmúlik, ha feléd néz a csend, és kegyelmét nyújtja át a bűn nélküli agg, akkor kárhozzak inkább papírtól mámorosan, és éljek szürke szemmel, de lássam a színek minden világát. Halk hang kezdi súgni dallamát a szélnek, és vigyázzba állnak, mind, kik szeretnek téged, de én már akkor nem leszek ott, nem állok melletted, hiszen haladni, indulni kell, hogy a világ színe megnémulva, árnyékot vetve vigyen haza, s szeressek egy mogorva, de mégis létező, szőke, értelmét vesztett lényt, aki csak azért, mert nem vagyok szegény. És létem árnyainak urát megölni indulok, hiszen inkább a kárhozat jegére rakjatok tüzet, és az óceánt locsoljátok meg hideg vízzel. Nélkülözzetek inkább halhatatlanságot, de bocsássatok meg nekem, hogy vég nélkül szeretve összefonódtam az ágyon, angyalom járdáján végigszaladva keféltem őt, és nem néztem ki, miért szeretne lenni. Csak egy volt a szent, hogy kúrni is annyira szomorú, mint szeretve a félelem rejtekén megbújva állni. Kezedben a szívet tartva, mely egyszer benned dobogott, eldobva végleg, nem kell szeretned, ahhoz, hogy létezz, csak élvezd a világ zugait, kiélve poros vágyad, menj neki az ágynak, akárkivel, csak nézd meg, hol a szíve.
Angyalok jöttek értem, félve nem kell északnak menni, ha félek inkább délre megyek. Elhagyom egyetlen szülöttöm, aki nem én vagyok, csak egy torz, önmagamból előpattant véletlen szerencse. Itt hagyva ez énem új útra kélve megingok. Többé hozzád vissza nem térve feledve, akár egy egérke feledi mindazt, amit egy macska csak tenni tud vele. Szívtam magamban derűs, arany hangod. Leplezve, végül éhezve akartam folyni a havon, és lépni át tengered, vigyázni, fel ne ébresszelek, és csak nézni, ahogyan alszol.
A múlt bűnei hamisan csengnek, és felforr agyamban egy álnok, nagy tenger. Péntekre várva ma még csak kedd van, vagyis hogy szerda, csak az óra kullog a vér lázító homlokán jónak, hogy lesz még szebb, de jobb, soha.
Árnyak lépnek elém, kérdeznek serényen, a papírt miért, a feledést miért nem. De kell nekem a csend, és féltem a magányom, féltem megőrzött, hallható hiányom. Régóta élek alkonyos magányban, és szerettem érezni, hogy engem anyáznak. Szerettem inkább egyedül kitérni, és egyedül a kocsmában, sör mellett elülni. Régen, mikor szelíd, foltos gyerek voltam, anyám szavait meg nem hallottam bár nem volt hozzám sok, de mindig éreztem, amit mond, az az élete. Nem is bíztam másban, csak hadd hallgassam őt, és kényeztetve magam megittam egy sört. Világok óráján, térdre borulva talán még az isten is, lehet hogy megunta. Pontokra osztotta kicsiny kis életem, a soha véget nem érő képzelet.
Borultam magamba, hátha a hiány engem is annyira, akár a magány. Bíztattam magamat, lesz még akárhogyan, de nincs sehol szíved, akkor az ég áldjon, és menjél híredül. Vagy isten hírével, de azt már elvitték, mások mentek vele, s nem hagytak semmit. Üres volt a bátorság, és üres volt a szép is, mikor engem a földre küldtek. Nem volt arányban a kegyetlen vihar, és eső volt, ami tombolt. A járdán koldusok ültek, és szivart szívtak, nagy tüdővel. Kátyúkat temettek szorgosan rabszolgák, és felrobbant valahol egy atommag. És nem nézték fentről, hova küldnek engem, s nem gondoltak arra; erre figyelhetek! Délen eső esett, nyugaton szél, s zápor, ott ahol voltam, fagytak a virágok. Délen tél volt, és északon paráznák, ott ahol voltam, nem volt még szivárvány.
Elmaradtam tőled, nem néztem az eget, csak a földre leeresztett, gondolt tekintetem. Félre húzott bokor voltam az erdőben, minek mögül hárman egy vadállatra lőttek. Nem voltam én ember, s nem voltam élőlény, csak egy hideg zápor, mely a földre lepottyan.
Ha lennél egy zászló mely lobogna serényen az égen, fognálak, és lobogtatva büszkén viselnélek. Ha te lennél egy vár, mely áll a hegy ormán, és onnan tekintenél le, lennék fa, mely visszanéz rád. Ha te lennél a tó, melyben fürdök, inkább hal lennék, hogy örökre lelkes, frissítő vizedben ússzak. Vagy lennék bokor, mely vized issza.
Változatlan koboldok járják a vidéket, s vigyáznak féltve néma álmodra. Szeretni, akár egy mogorva ellenállót este, úgy nézek mély szemeidbe félve, csak adj reményt uram. És remél a szív, hangját hallassa. Nem bírom némítani, csak úgy piszkozatba írom, mit ad a csönd, s valami szám a rádión, keresztül az éteren, most itt van, de én tekergek valami folytonos bástya körül, ahol a vének asztalnál ebédelnek, és méla, forró kebled szárnya lép be a bálba. Alakod felcsigázva szemedet igázva mond örök áment. Hogy a vidék is elmehet, nem kell, hogy tér legyen, az idő engedjen, csak a vihar oszlassa szét régi álmom, hogy nézzék bástyád, hogy legyen egy kiáltvány, ami csak éretted szól.
A nap tapsol, és felállnak zúgó angyalok. Mind érted élnek, és érted hajol meg a hold, és látványként mind a csillagok szertefoszlatják minden bánatod. De lásd, miként régen, úgy volt szép, ahogyan azt apáink megélték. Rengeteg szívet pazarolhatsz el, rengeteg érzést csaphatsz a falhoz, csak nézz, nézz egy csupasz bokrot. Nem nézi ki volt, nem nézi, most ki, és láthatatlanként a tájat szépíti. Régen ő volt a zöld, és ő volt a kikelet, de télre a színe aligha szédület. Álmaimban te vagy egy alvó tulipán, és álmaimban egy leány az ablakot lemossa. Álmaimban térdel egy gondos kert mellett, nézi a tulipánt, és a kék eget. Nézi rémült arcod, nézi a fényeket, az ablakon át a világba révedek. A kert, mely ismét agyamnak záloga, felmerül a gond, és az áradat.
Gondolj néha jövőt, gondolj álmokat, nézz a világ sírjára, gondold, hogy meglakolt. Gondolj szárnyakat a világ hátára, és röpülj vele el, míg nem leszel álmatag. Szaladj messzi égen, fürödj napsütésben, és álmodj olyannak, amilyen életed. Ha nem vagy még halott, hát akkor ébredj, nézd le a csillagot, mert azért én nem megyek. De hozok neked vizet, és hozok földet is. Hozok pár virágot, és mindent mi élvezi közelséged enyhe hangját, közelséged hős jóslatát. Nézd, miként arcodra fényesség költözik, hiszen a hiányod a napnak is végét jelenti. Rémület, mely elmúlik, ha feléd néz a csend, és kegyelmét nyújtja át a bűn nélküli agg, akkor kárhozzak inkább papírtól mámorosan, és éljek szürke szemmel, de lássam a színek minden világát. Halk hang kezdi súgni dallamát a szélnek, és vigyázzba állnak, mind, kik szeretnek téged, de én már akkor nem leszek ott, nem állok melletted, hiszen haladni, indulni kell, hogy a világ színe megnémulva, árnyékot vetve vigyen haza, s szeressek egy mogorva, de mégis létező, szőke, értelmét vesztett lényt, aki csak azért, mert nem vagyok szegény. És létem árnyainak urát megölni indulok, hiszen inkább a kárhozat jegére rakjatok tüzet, és az óceánt locsoljátok meg hideg vízzel. Nélkülözzetek inkább halhatatlanságot, de bocsássatok meg nekem, hogy vég nélkül szeretve összefonódtam az ágyon, angyalom járdáján végigszaladva keféltem őt, és nem néztem ki, miért szeretne lenni. Csak egy volt a szent, hogy kúrni is annyira szomorú, mint szeretve a félelem rejtekén megbújva állni. Kezedben a szívet tartva, mely egyszer benned dobogott, eldobva végleg, nem kell szeretned, ahhoz, hogy létezz, csak élvezd a világ zugait, kiélve poros vágyad, menj neki az ágynak, akárkivel, csak nézd meg, hol a szíve.
Angyalok jöttek értem, félve nem kell északnak menni, ha félek inkább délre megyek. Elhagyom egyetlen szülöttöm, aki nem én vagyok, csak egy torz, önmagamból előpattant véletlen szerencse. Itt hagyva ez énem új útra kélve megingok. Többé hozzád vissza nem térve feledve, akár egy egérke feledi mindazt, amit egy macska csak tenni tud vele. Szívtam magamban derűs, arany hangod. Leplezve, végül éhezve akartam folyni a havon, és lépni át tengered, vigyázni, fel ne ébresszelek, és csak nézni, ahogyan alszol.
A múlt bűnei hamisan csengnek, és felforr agyamban egy álnok, nagy tenger. Péntekre várva ma még csak kedd van, vagyis hogy szerda, csak az óra kullog a vér lázító homlokán jónak, hogy lesz még szebb, de jobb, soha.
Árnyak lépnek elém, kérdeznek serényen, a papírt miért, a feledést miért nem. De kell nekem a csend, és féltem a magányom, féltem megőrzött, hallható hiányom. Régóta élek alkonyos magányban, és szerettem érezni, hogy engem anyáznak. Szerettem inkább egyedül kitérni, és egyedül a kocsmában, sör mellett elülni. Régen, mikor szelíd, foltos gyerek voltam, anyám szavait meg nem hallottam bár nem volt hozzám sok, de mindig éreztem, amit mond, az az élete. Nem is bíztam másban, csak hadd hallgassam őt, és kényeztetve magam megittam egy sört. Világok óráján, térdre borulva talán még az isten is, lehet hogy megunta. Pontokra osztotta kicsiny kis életem, a soha véget nem érő képzelet.
Borultam magamba, hátha a hiány engem is annyira, akár a magány. Bíztattam magamat, lesz még akárhogyan, de nincs sehol szíved, akkor az ég áldjon, és menjél híredül. Vagy isten hírével, de azt már elvitték, mások mentek vele, s nem hagytak semmit. Üres volt a bátorság, és üres volt a szép is, mikor engem a földre küldtek. Nem volt arányban a kegyetlen vihar, és eső volt, ami tombolt. A járdán koldusok ültek, és szivart szívtak, nagy tüdővel. Kátyúkat temettek szorgosan rabszolgák, és felrobbant valahol egy atommag. És nem nézték fentről, hova küldnek engem, s nem gondoltak arra; erre figyelhetek! Délen eső esett, nyugaton szél, s zápor, ott ahol voltam, fagytak a virágok. Délen tél volt, és északon paráznák, ott ahol voltam, nem volt még szivárvány.
Elmaradtam tőled, nem néztem az eget, csak a földre leeresztett, gondolt tekintetem. Félre húzott bokor voltam az erdőben, minek mögül hárman egy vadállatra lőttek. Nem voltam én ember, s nem voltam élőlény, csak egy hideg zápor, mely a földre lepottyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése