Egy átsírt reggelen

Táplál bennem tudatot a magány,
Egy elfeledett szombat délután,
Meghalt léte a tájnak,
Egy balzsamos éjszakának
Hitetett poros, kendőbe csavart,
Kékes aranyalmának.

Színes virágok közt a fény
Ül a baldachin közepén,
Lámpaláza világít a róna
Templomaira, s le nem veszi róla
Szemét, úgy néz, mint aki
Mindig fényleni akar.

Rámosolyog a híd a vízre,
Sűrűre növi magát az erdő,
Kint hideg van, messzi pince
Szagát engedi ki
A délutáni eső.
Friss most a levegő,
Hamar jött a bánat,
Megmaradt az öröm
Megint csak magának.

Csillagos kendőmről törlöm
Le könnyeim, állok feltételt
Kötve az isten előtt,
Ha valakit megint elvisz,
Az már én legyek.

Nem akarok szenderült babonás lenni,
Úgy megöregedni, hogy senki sincs
Velem, hogy magányomban ülök
Egy átsírt reggelen.