Lelkem kertjében

Felaprít valami igazán érdes,
Hasonló a szenvedéshez,
De csak néha jön elő.
Rádöbbenek,
Gondolataim szárnyaira akaszkodik,
Mint valami keselyű,
És úgy hint érdes,
Savzáport felém.

Elhervasztja rétem virágait,
Letépi még zöld gyümölcsöm,
Felszántja a búzamezőt,
S földbe tiporja kalászait.
Mit eddig sok munkával
Teremtettem,
A fájdalom most
Dúlja szét,
Agyam csendes
Tengerpartján
Olajat is cserél.

Megfulladnak bennem
Mind, ki egykor élt,
Patakokban folyik könnyem,
Adhatnám-e véredért.

Most halk zápor mossa
Lelkem,
Mely néha-néha visszatér,
Ábrándok közt
Sétálgatva
Látom tájam meghalni,
Erőt véve gyenge lelkem
Veti újra magvait,
De nem lesz már oly hatalmas,
Nem lesz olyan erős, s szép,
Lesz benne még virág,
Erdő,
De nem elég a napsütés.