Ábránd

legyengültem,
szobrom méla, derűs arca
most délre vált.
Megmarad bennem valami a hitből,
s mondja az isten,
hogy ne már!

Reggel, mikor majd felkelek,
szeretek nézni,
s aludni,
de addig lelkem alkonya
szürke,
s a fényre nem kíváncsi.

Nincsenek színek,
nincs képzelet,
nincs akarat,
és cselekvés.
Annyira múlik az idő,
mint ide tőletek,
valami megmagyarázhatatlan erő.

Dereng az alkony,
valaha láttam,
miként a nap lenyugszik,
élénk színét úgy mulasztja,
hogy láthatárom
mögé búj.

De szeretném,
úgy akarnám,
hogy csak most,
vagy 'valmikor'
nézzen mélyen két szemembe,
s szeressen az,
ki akkor volt.