éjfél múlt

nem változik semmi,
a galambok a téren,
munkások sétálnak haza részegen.

egymagamban ülök,
és nem bírok aludni,
nem tudom szememet szemhéjam
mögé dugni.

az jár a fejemben,
a 'mileneha' tétel,
mintha csak felelnék
egy eltúlzott kérdésre.

őrizem szívemben,
nem akarom ereszteni,
nem akarom, hogy eltűnjön,
nem bírok meglenni
se magammal, se mással,

s most csak az írással
vagyok egy helyben,
egy üres tér most az
agyam,
egy semmi kis tévedés,

egy emberi porszem,
ennyi az egész,
nem vagyok nagy,
és nagyravágyó alak,
csak egy életet kértem,
de isten nem adja.

értékes neki is,
bele kell törődni,
valaki mondja meg,
hogy lehet örülni.

imám sóhajában benne van a bánat,
benne van egy isten,
s benne a csodálat.
várom, hogy rám nézzen,
s mondja nagy torokkal,
délidőben a harangot
balról jobbra húzzad.

érteni szeretném,
megfesteni mindent,
de nem tudok alkotni,
nincs bennem ihlet.

gondolkozni kell, máshogy ez nem,
s a nyugtató a baj,
attól csak megnyugszol.
inkább sírok most is,
építsen a bánat,
ebből legyen később
erő és csodálat.

erősnek kell lenni,
erős várat húzni,
s a végén az egészet
a dunába tolni.

befalazni mindent,
mit egykor vize uralt,
hajszárítóval szárítani
a nedves foltokat.

lezárni minden kis patakot felé,
s esernyőt helyezni a nagy hegyek fölé.