___a titok

(szintén egy M. Juditos bejegyzés valamikor a 2007-es évek vége felé)

És elmém minden bajával haragszom a világra. Elmélyülve szeretek ülni a csöndben, vagy zenét hallgatva Bartók figyelmét diktálva, miként a száj tátja magát a fáradt szemre. Úgy élni, mint egy gyermek, aki semmit nem akar a világtól, és tudni, amit én tudok, hatalmas, és fárasztó. Megingott a lélek párbaja az este, és félelmemben hatalmas gázolajteknő terjedt. Boldog pillantás leengedi magát, és a lefolyón velem együtt a világ is önmagát. Hibáztat minden, mi éles. Nem akarok látni, csak megcsalni akarom a félelmet. Nem akarok hidegen meghalni, és legyek mogorva, akkor sem tudom kiadni magamból a lelket.
Szeretni úgy tudok, mint bárki más, de rejtelmem vad. Akár az őserdő. Nincs kapaszkodó pontom, csak átalakuló felületem hamis hangja. Meggondolatlan pofonoktól érdes az arcom. Az élet hamis terjedése gondolja magáról az időt, és nem szeret engem. Csak forgalmas időben merek az utcára lépni, hogy senki ne ismerjen meg, és hatalmas léptekkel, lecsukott szemmel alszom.
Titkaim hamis vallomások, hiszen féltve őrzött álmom a hallgatás. Nem beszédem a kenyér, és nincs ordibálásra vágyam. Halk szivarként égek el, és parázsom megrázza a világot. Dereng a félelem, és isten is a helyemen áll, alkonyatkor kilépek az utcára, és ő borral vár. Megszünteti a lépéseket, felvesz a vállára, kinéz az ablakon, és beül a volánhoz. Megkérdez még engem, hova vigyen útja, de ekkor elalszik, és ráborul a pultra.
Zavarodott isten az én megváltóm, neki nincs hiánya, és nem is olyan bátor. Megeszi a vadat, és a zöldséget, nem válogat gömb, vagy kocka között. Félelem a vára, és bátornak kell lenni, de egyszerre szalad, és áll a hegyen.
Nem ad parancsokat, melyeket be kellene fogni, és nem is kérdezi, ha nem vagyok holmi utánamenő száj. Nem akar tőlem az égvilágon semmit, csak szeressem őt, és ő eltakarít.
Életem hibái jöttek egymás után, nem volt megállás. A szürke hétköznapok belepték fejem, és nem volt gyermek szívem. Nem akartam átlépni egy hasonló világba, amit annak idején elhagytam.
Az a világ élelmes, és megszabott volt. Egyik nap terve jött a másik elhagyatott nap után. Tervekre, és megszabott órákra bontva tértem nyugovóra. Testem teleszívtam édennel, és azt hittem, ez a világ, mely szeret, és félelmem halk volt, beszéltem, és tudtam, nekem van még jövőm. Alkalmi szexek tudták a jövőt, és kapcsolataim sorra hullottak a mély embertelen posványba. Női testek szabadultak örök fogságból, és sikoltva mérték fel a helyzetet. Gondolatom árnyai kezdetben hangosak, majd csitultak voltak. A testek felvonultak, és trágár hadak istene dübörgött felettem. Annyira mély szeretőim sohasem voltak. Mind csak testi vágyaikat aprították rajtam, és kézen fogva az ágy felé húztak. De mind-mind unalmasan, és foszlányok tengerében úszva üdültek, pihentek meg lábam tengerén. Nem akartam semmit észrevenni, és nem tudtam hiába szeretni. Agyam megpihent, és szerelmeim sorra ádáz küzdelemben megölték érzésem. Ezek után reményt vesztve hallgattam a pimasz kérdezések mélyre süllyed árnyát. Nem mertem senkit szeretni, és ha jött is valaki, zavartam, menjen, nem akarom látni. Enyhe alkalmakkor megpróbáltam, de félni kezdtem, ahogy most is.
Féltem hajlatoktól, féltem a gondoktól, és szerettem volna végtelenül szeretni. Alkotni akartam a vágyat, és forgatni pipámat, de szívem összetörve a régi dombok alá bújt, nagyapáim sírjaiba vonult.
Gondolataim mérföldekre magukba fordultak, mikor a drogot letettem, és az elvonó hűs falai közt rólad álmodtam. Nem tudtam, ki vagy, és nem éreztem az érzést. Halkan megbámulva egy csokrot, szaladni kezdtem képzetem vidékén. Leültem melléd, fogtam lágyan kezed. A rét enyhe bokrai rám vetülve érezték a csönd mámorító fogságát. Reggelenként néztem a plafont, és a lezuhanó falakat. Sírtam is néha, mikor isten nem állt szóba velem. Nem akartam magammal sem beszélni, és kellett a végtelen magány. Még a halál sem volt igény, nem úgy, mint annak idején.
Igen, voltak pillanatok, mikor nem depresszióból, nem is szelekcióból, de még véletlenül sem alkalmi reakcióból el akartam hagyni megszokott világom. A hangulat nem depresszáns, régen volt, mikor az életem befordult, és kényes öleléssel hívta a halált. Szomorúságom néhai vágyait fojtva a késbe kapartam lelkem belsejét. Tündökölve akartam látszani a csillagok egén, és lenézni onnan a földre. Nem a kíváncsiság vezetett, hanem a tér által hajlított halál. Megnézni az üres doboz féltve őrzött belsejét. Ma már életem legnagyobb félelme a tündöklés. Rettegve pillantok a halál hátára. Elbújok mögötte, és kinézve válla fölött tekintek előre. Nem akarok előtte járni. Hatalmas végre számítva kivárom a halált. Boldogan félek, és öröm nélküli hadat üzenek a végnek. Létem sajgó testrészeit levágva kelek új útra.
Balga hitet szórok a múltra, és élesen a jövőt fékezem. A ma pillanatát a múlt lidérceire építve kerülöm a jövő hibáit. Mint akadva a szalag, néha-néha visszahúzok. Nem mennék előre. Leragadva 1800-ban szeretnék élni. Hajlani a térrel, és nem foglalkozni az idővel. Számomra az idő fagyos tenger, mely iszapos lápon áll. Emberi szülemény, mely létét hazugságok takarják. Nincs tér, és idő univerzum, csak egy van, a most. Leesett ablakok által nyitott ugrás messzire visz. Meghalva alél valahol a tér, és azt idő meg nem törheti.
Bizonyos élet jelek viszont szív hangot adhatnak, és a vér lassan áramolhat az érben. Ha nem látni kecses boldogulását az időnek, akkor minek is létezik. Az ember agya megmeredve száll, és kettészakítja a fogalmak porait. Mint a fagy, mikor eljön közénk.
Élni akkor is kicsit túlzás, mikor gondolataid végleg ürítik a messzeség színeit. Futni akartam veled. Futni szállva, és ordibálva, miként ezt oly sokan teszik. De én nem tudok. Nem vagyok jó szerető, csak a messzibe tévedt hangokat szedem össze neked. Ebből emelek oltárt, és áldozom fel magam, mint egy újszülött bárányt.
Csupaszítva lelkem, futni akartam veled. Érezni a szélnek csapását a sárban, elhúzva mellettünk, vonatokat várva. Futni akartam veled, akár a térben az idő hempereg.
Néztem a tévét, és közben csak egy járt az agyamban. Mennyi mindent elkúrtam a múltamban, ami véget ért, szívta az agyam, és kezét párnámra rakva kikapcsolta a tévét. Bennem élt tovább a gondolat. Végignézve, mint egyfajta híradót, fejemben félig megtett mérföldeket sétáltam.
Utazásom szép jövőt mesélt, de a múltat takarni akarta. A titkok, melyek lebbentek elém, sárga levélként hulltak alá. Megmostam arcom, hátha jobban látok. De a víz, mely elfolyt ujjaim közt, nem volt más, mint idő. Az az idő, amelyet pazarolva dobáltam szét. Az az idő tengerré eresztette magát. A jégkocka elolvadt, és vize hidegre áztatta testem. Megformálva bennem a gondolatot, miszerint ha veled lennék, összeállnék, újra jéggé. Megdermedt bennem az idő, kicsit hártyás jég telepedett agyam tavára. Veled lettem, veled léptem, és gondolataim festményein te voltál a világ. A művész, ki kifestette belsőm, rólad mintázta az esőt, és a szelet. A felhők mámoros csordája rád emlékeztettek. A fény, mely megszűrte a telet, rólad mesélt, veled ábrándozott. A nap az égen eltakarta múltam bukásait, és csendes záport szórt tavaszi énemre.
Az ópium elkezdett sírni, és halkan a várba vonult. Feladta érdes táncát a por, és kezdte felszárítani öreg ráncait. A nők, kik érdemtelen jellemmel foglaltak helyett emelvényemen, forró csókkal távoztak, és eltűntek a kékségben örökre. A tisztás, és a szemétdomb, mely agyamat hátráltatva emelkedett a magasba, alámászott a vidéknek, és mély helyre távozott.
Élénk virágok kezdtek nőni a helyén, én mégis szaladtam, és tépkedtem őket. Nem akartam hibába esni, és nem akartam vény nélkül kezelni szerelmem. Nem akartam boldog lenni. Másnapra viszont szívem sírján térdepelni. Letéptem arcomról ami még rajta volt, és beragasztottam a sötét lyukakat. Borostám ideáljait kitépve magamból bujdosni kezdtem. Szirének dallamára táncra perdültem, és zuhantam végig a tengeren. A sziget befogadott, és ott némán állva, hallgatva éneket megmérkőztem ezernyi, gondos szellemmel. Vért izzadtam, de nem akartam közeledbe menni. Nem akartalak híd nélkül szeretni.
Bort akartam, ahogyan azt régen, az örök, világos napsütésben. Pislogtam némán, vad öleléssel, de vártam, mert karom tőled távol.