Lelkem oszlopai

Álltam feszített vasoszlopok alatt,
Néztem, hogy sírva figyel az isten.
Azt mondta, valami szénanáthát kapott,
De én néki nem hittem.

Álltam ott, meredten,
Mint sóbálvány vissza a házra,
Álltam ott, s kérdeztem,
Mitévő legyek.
Van-e nagy isten az oszlopok alatt,
Vagy bálványaim-e mind,
Kik ide betérnek?
Van-e hatalmasabb, mint én,
Emberi természet.

Álltam, s elmélkedtem jó,
És rossz dolgokon,
Voltam-e hazugság, vagy mi az,
Mi most vagyok?
Láthatom-e még az ezeregy csillagot,
S mondhatok-e olyat,
Az ott meg én vagyok.

Álltam ott röpke pillanatomban
Elmélyülve istenek, és mítoszok között,
A nagy istent keresve az
Oszlopok mögött,
Álltam, s néztem meredten halkan,
Akár a bolygók mozgása,
Ekkor Lázár csendes sírja megbomlott
Bennem,
Mint ki soha nem hitt,
Mint aki csak állt hitetlen,
Elgördült a kö,
S összeomlott minden.