Egy elképzelhetetlen regény X.

"Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya,
mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd."
/Gabriel Garcia Marquez/

Kelj föl, és láss. Hazug istenek komoly táncba kezdenek, részeg pénzt dobálsz egy cserfes leány elé. Halkul a zene, a véred megfagy ereid képzelt csatornáiban. Szinkronban vagy önmagad ásításával, de kétbal-kezed süllyed egy “megnemalkotott” földbolygóra, ahol törpeállítok építenek kuckót magunknak, és sántán kérdezik az istenük, mit hoz nekik a kosárban, piroska tálal, és nagymama belenéz! Bele a kosárba. De te nem látod, és éhes farkasként falod, falod a nagymamát. Anyád hitte a világot, míg rómában szoptatta “romuluszrémuszt”, de hitt e valaha a te hited világában, vagy csak erőltette rád istene mosolyát. Kérdezted e valaha a meglevés tévelyét, ráztál e kezet, mondtad-e szép reményt.
Rángatja szádat a megalkuvás hite, ha elfogy a borod, töltesz e még bele. Vagy mész tovább torkaszakadtából, elhagyhat e téged Judit, és a város. Messze alkonyokat rángat őszi szellő, tél van és ború, hazámban eső szárítja leveleit megmosott gallyaknak. Apám mondta, menny, és haladj, nézd a fákról lehulló madarat. Lőtted nekem, vagy magától esik? Várhatsz e szerelmet, ha nem keresik szíved, vagy nem néznek melléd andalító könnyel. Bujdosik a szíved, szakállas temető, ott lebeg a föld fölött a lelked, és szeretőd.