Egy hónapra

Álmaim szőtte utazás a ma,
A tegnap sugarától borús a szívem.
Nincs se igém, se költészetem,
Nem vagyok tája az elmúlásnak.

Nincs se közöm, se hozzá
Szavam, s bánatom ostoba
Hite, hogy egyszer még
Lesz jobb sors.
Most emléket írok,
Emléket a máról,
Szabadságból kiindult
Boldogulásról.

Valami hittel teli mezőket
Kaszálok, ne nőjön rajta új virág,
Maradjon lelkemben
Annyira kopár,
Hogy a mellette elhelyezkedő
Legyen a legszebb
Mind közül.

Most himnuszokat zengenek
Balga kis rovarok,
Zümmögnek éjjelbe vetett hittel.
Most istenhez szólnak
Az elsózott tengerek,
Emberek a sörükért nyúlnak.

Mások ritka oroszlánokat ölnek,
Suzukik védnek orrszarvúkat,
Mások telítve éjjeli lepkékkel
Egy paplan alá bújnak.

Én most azt teszem,
Amit jónak nem látok,
Előveszek egy hatalmas fényt,
S azzal mindent darabjaira vágok.
Felnyársalom vele az eget,
Ketté hasítom a hatalmas
Hegyeket, miközben az
Isten részegségből kifolyólag
A semmiben hempereg.

Mások isznak egészségre,
Hogy egészek legyenek,
Míg a többi tudomások,
Esznek egy hatalmas tálból,
Azok, meg kik nem itt élnek,
Poroznak be víg bibéket,
Míg egyesek jól laknak,
Mások csak kotyvasztanak,
S ők lesznek a nagyon éhesek,
Mert táplálékuk mérgezett
Egér.

Emlékek, melyek lelkemből a nyomtatóig
Érnek, megfestett, komor, lassú képek,
Mátrixos, fekete nyomtatók
Próbálják alkotni az engem
Evő 'zakkantságot'.
Most egy pillanatra magamba látok,
És révedek valami emberi koszra,
A padlóra, majd a plafon
Hihetetlen tisztaságába
Rejtve feleszmélek.

Elveszett az élet.
Megszűnt létezni a körülöttem
Ébredező folytonosság,
Mint megannyi patron nem lenne
Elég, hogy lelkemet kinyomtassák.

Most szavakba fonódik az ész,
Az agy kiürül, ennyi az egész,
Álmaimban messze járok innen,
Gondban, tévedésben,
Csöndben,
Míg dübörög az asztalláb.
Ez csak egy pohár, mely eltört,
Az egész napomat betöltő
Ébrenlét határozta meg,
Miként írjak, s róla megfeledkeznem
Nem szabad.
De nem is tudnék.

Egy hónap távlatából írni
Róla már nehéz.
Az esemény fakulni látszik, és ezer kép
Távozik lassú táncba a dunával együtt.

Távol vagyok a folyótól.
Persze képzeletben átszelem a hegyeket,
S a kiindulási ponthoz megyek.
Beleöntök egy hatalmas
Szárító port,
Mely instant kiszárító.

Megszűnik a létezés,
És a bolygó hatalmas csöndje
Elaléltan lelkem elé
Térdel.
Imádkozik értünk a hold,
És a végén minden,
S mindenki a földön
Meghajol.